24. fejezet

- LeeLee! – kiáltotta bele a mobiltelefon hangszórójába BamBam, a Társai összerezzentek a váratlan zajtól. – LeeLee?! Mi történt, LeeLee?! LeeLee?! Hol vagy? SUMALEE?!

Bármiféle reakció viszont már nem érkezett. A lány nem szólt bele a telefonba, csak a sípszót lehetett hallani tovább. BamBam leengedte a kezét combja mellé, ám ugyanazzal a lendülettel a készülék kihullott az ujjai közül és darabjaira tört. Szinte az összes Tagban ugyanaz a kérdés fogalmazódott meg: Ki ez a lány és hogyan volt képes idáig titokban tartani ezt előttük és a Szervezet előtt BamBam?

- Mennem kell! – tért magához BamBam, majd perdült is meg a tengelye körül, hogy mielőbb a távozás mezejére lépjen, azonban YuGyeom hamar megakadályozta tervében.

- Mégis hova akarsz menni? – szorította meg erősebben az idősebb bal alkarját.

- Eressz el, YuGyeom! – mormolta összeszorított fogakkal. – Mennem kell! – ismételte meg korábbi szavait.

- Addig nem, amíg meg nem mondod, hova akarsz menni! – felelt hasonló hangszínnel, még határozottabban markolt a csontokra.

- Engedj. El – taglalta dühös válaszát, és megpróbálta lefejteni a hosszú ujjakat végtagjáról.

- Akkor veled megyek! – jelentette ki tényként, közelebb lépett BamBamhez és végre szabaddá tette a fiú csuklóját. – Induljunk.

- Még mit nem?! – csattant fel az idősebb.

Ezzel egy időben két tenyerét YuGyeom mellkasára tette és magabiztosan lökött egyet a fiatalabb testén. Fordult egyet és újfent nekiindult. YuGyeom és JaeBum egyszerre ugrott BamBam után és közös erővel tartotta vissza szándékaitól. A többi Tag meredten figyelte a jelenetet, Jackson ijedten ácsorgott Mark mellett, s egy óvatlan pillanatban a legidősebb Tag vállára fogott és közelebb húzta magához.

- Jackson? – nézett háta mögé Mark, ajkán halvány, féloldalas mosoly jelent meg.

- Hah? Mi az? – pislogta meglepetten.

- Nem kell eltörnöd a vállamat, én nem készülök menni – szélesedett kissé a korábbi görbület. – Egyelőre legalábbis.

- Most ezt miért mondod? – értetlenkedett Jackson, észre sem véve, hogy tenyere továbbra is Mark vállán pihen.

Mark vigyorogva vezette tekintetét Jackson kezére, majd megint Társára emelte mélybarna szempárját. Jackson lekövette az idősebb mozdulatát, s rádöbbent, Mark mit értett az iménti szavai alatt. A következő másodpercben a fiatalabb szájára is félszeg görbület költözött, majd leküzdve minden férfiúi büszkeséget, megölelték egymást. Magabiztos és egyben törődő karok fonták át a másik derekát, illetve nyakát, végül lassacskán engedtek a halk krákogásoknak.

BamBam fújtatva állt YuGyeom és JaeBum fogása alatt, aztán kisvártatva lehajtotta fejét. Lesütött szemekkel igyekezte összeszedni minden gondolatát, hogy végre elmondhassa szívét marcangoló titkát. A titkot, melyet a Bandához való érkezése óta magában tartott.

- Sumalee – szólalt meg remegő hangon. – Sumalee a nővérem. Nagyon régen nem találkoztunk, még gyerekek voltunk, mikor elszakítottak minket egymástól. Akárcsak Markot és JaeBumot – emelte meg fejét és a két nevezett fiúra pillantott.

- Folytasd – kérlelte halkan YuGyeom.

- Egy bevásárló központban voltunk, az anyánk csak egy másodpercre lépett el a kocsitól, és a következőben már valaki a hóna alatt cipelt, hogy kiképezzen erre a sz@rra, amiben vagyok. Még hátranéztem, könnyes szemmel láttam, hogy nem csak engem ragadtak el onnan, hanem a nővérem is eltűnt. Anyám pedig összeomlott. Senki nem sietett a segítségére, ahogyan engem sem mentettek meg az öltönyös karmai közül.

- BamBam – suttogta maga elé YuGyeom elszorult torokkal, aztán lassan elengedte a fiú vállát.

- Néhány éve megkértem Juniort, hogy kutassa fel a nővéremet, tudja meg, hol lakik. Egyáltalán, él-e még a testvérem.

- Megtalálta – jegyezte meg az orra alatt a Bandavezér.

- Meg. Még a telefonszámát is kiderítette, és végre újra hallhattam a nővérem édes hangját – BamBam könnyes tekintete rálelt YuGyeom hasonlóan homályos lélektükreire.

- Segítek neked – felelt kisvártatva. – Nem tudom, mik a szándékaid, nem hagyom, hogy egyedül csináld végig, Kölyök – győzködte őt a másik mesterlövész.

- Nem kérhetlek erre. Az életedbe kerülhet – motyogta elhaló hangon.

- Nem te kéred. Én ajánlom fel a segítségemet. Úgysem tudsz lebeszélni róla – közölte ellenkezést nem tűrően, majd BamBam mellé lépett. – Ti menjetek, én elkísérem, ha bele is halunk mindketten.

- Nem kell egyikőtöknek sem meghalnia – küzdötte le a parányi távolságot Mark és megfontoltan közelebb ballagott hozzájuk. – Előbb kiderítjük, mi történt BamBam nővérével, aztán megkeressük a Főnök húgát. Végül pedig visszaszerezzük Emilyt a családunkba.

Tökéletes összhangban bólintottak mind a hatan, fikarcnyi kétségük sem támadt Mark tervét hallva. Még akkor sem, ha tudták, kockázatos játékba fognak mindannyian, és akár bele is halhatnak a végrehajtásba. De a legidősebb Tag és a Bandavezér sem tágított céljuk mellől, s amit a Főnök utasításba adott, azt a többi ellenkezés vagy szemrebbenés nélkül teljesítette.

- Akkor BamBam és YuGyeom megkeresi Sumalee-t, JinYoung minden szükséges információt megszerez az ügyben, Mark és Jackson kideríti, hová vitték Emilyt, én pedig YoungJae-vel megkeresem a húgomat – vázolta fel a terveket JaeBum.

- Aztán? – kérdezett vissza JinYoung.

- Aztán kinyírjuk a Szervezet összes tagját – szűrte fogai között rendíthetetlenül.

- Főnök? – mormolta YoungJae.

- Hm? Mi az? Mi jutott eszedbe? – pislogott értetlenül.

- Mi lesz azokkal, akikkel Emily van? Velük mit csinálunk?

- Velük? – fordult teljes testtel YoungJae felé. – Megalkuszunk.

- Mi van, ha nem mennek bele az alkuba?

- Akkor elvesszük azt, ami a miénk – jelentette ki hezitálás nélkül a Bandavezér.

- Elvesszük? – kérdezett összhangban Mark és Jackson. – Biztos vagy benne? – faggatta tovább Mark.

- Emily hozzánk tartozik. A Családjánál a helye! – Ropogtatta meg ujjait fenyegetően. – Most pedig induljunk, meg kell mentenünk a lányokat!

Négy Bandatag beleegyezően bólintott JaeBum kijelentésére, ám BamBam földbe gyökerezett lábakkal ácsorgott YuGyeom mellett. Nyelte és nyelte a gombócokat, mindig is számíthatott barátaira, hogy hatan legyőzhetetlenek, most mégis úgy érezte, nagy veszélynek teszi ki Társait. A sajátjáról még könnyedén lemondott volna, de hogy YuGyeom és a többi fiú életét kockáztassa a saját ügye érdekében, képtelen volt elfogadni JaeBum döntését. Ellépet YuGyeom mellől és egészen a Bandavezérig lépdelt.

- Hah? Mi az, Kölyök? – nézett egyszer BamBamre, egyszer pedig a fiatalabb háta mögé sandított.

- Ezt most egyedül kell végigcsinálnom, Főnök – szólalt meg kisvártatva.

- Hogyan? Mit beszélsz, BamBam? – furcsállta.

- Megkeresem a nővéremet, de egyedül.

- Nem! – emelte fel hangját YuGyeom, aztán BamBamhez sietett, egy biztos mozdulattal vállánál megragadta és szembe fordította magával. – Megmondtam, hogy elkísérlek. Mehetünk?

- Én pedig megmondtam, hogy maradsz, ahol vagy! – mordult fel az idősebb.

- Nem hagyom, hogy hülyeséget csinálj! – vitatkozott tovább YuGyeom.

- Épp te beszélsz erről? – fintorogta BamBam.

- Elég legyen! – parancsolt rájuk JaeBum. – Hallgassatok el mindketten! Senki nem megy sehova! – ordította el magát ingerülten.

- JaeBum? – motyogta tanácstalanul Mark.

- Mindenki marad a s.eggén! Ha nem tudunk megegyezni, akkor inkább szerzek egy stukkert és sorjában belétek engedek egy-egy golyót!

- Főnök? – dünnyögte ezúttal Jackson.

- Most akkor ez mit akar jelenteni? – sutyorogta alig hallhatóan Jackson Mark fülébe.

- Nem tudom – vont vállat értetlenül.

- Meggondoltad magad, Főnök? – vette magához a szót JinYoung.

- Irány a repülő! – biccentett állával a fémmadár felé, a többi Tagon újabb döbbenet lett úrrá.

JaeBum fújtatott még egyet, aztán célba vette a gépmadarat. Magabiztosan közeledett a járműhez, a lépcső alsó fokához érve visszafordult. Tekintete szikrákat szórt, ahogy végigmérte Társait, vicsorgott egyet, majd dühödten szedve a lépcsőfokokat, felszállt a gépre.

* * *

- Ha ennyire nem akart jönni, akkor ott is hagyhattad volna – jegyezte meg a parkoló autókat méricskélő ismeretlen férfi.

- Eh? – Bukott ki SaRangból, ijedten járatta tekintetét a két férfi között.

- Ne légy ilyen udvariatlan, DaeHyun, elvégre mostantól a mi vendégünk. – Vigyorgott a SaRang mellett álló idegen, majd újfent a lány felé fordult teljes testtel. – Ő itt Jung DaeHyun, a társam, én pedig Kim KiBum vagyok. Azért jöttünk, hogy végre elvigyünk a Bátyádhoz. – SaRang torkán akadt a következő lélegzete.

- Hah? – dülledt ki a lány pupillája, azt hitte, csak képzelődik. – Hova? Hova visztek? – hebegte értetlenül.

- Ha még sokáig kérdezget, akkor mindhárman itt hagyhatjuk a fogunkat – dünnyögte az orra alatt DaeHyun, majd a tűzlétra markolatára fogott.

- Először a hölgyek – vigyorgott KiBum, ahogy felemelte jobb karját és a menekülési útvonal felé mutatott.

- Mi van? – pislogott továbbra is nagyokat SaRang. – Mégis mi a fenéről hadováltok itt össze-vissza? – forgatta a fejét a két ismeretlen között. – Milyen bátyám? És mi az, hogy először a hölgyek? Fogalmam sincs, hogy mi folyik itt! – SaRang kétségbe esett kiáltása egy másodpercre meglepte KiBumot, azonban hidegvére továbbra is rideggé tette.

- A tűzlétrára! – Ragadta karon a lányt, majd rántott egyet a testén és lökni kezdte a Társa felé.

SaRang elbotladozott DaeHyunig, aki tovább tessékelte a lányt a fémszerkezethez. SaRang még mindig értetlenül nézett a két férfire, ám a feje mellett elsuhanó pisztolygolyó adott némi löketet a lánynak a sietségre.

- Húzzunk már innen, Hyung! – ordított fel DaeHyun ingerülten, SaRang összerezzent a hangtónustól.

- Ne engem győzködj! – kelt vitára a másik férfi, a lány döbbenettől vezérelve kapaszkodott meg a tűzlétra markolatában, majd szedte is lefelé a fokokat.

- Na, végre – fújtatott DaeHyun, megvárta, míg KiBum a lány után indul, aztán ő is menekülőre vette.

SaRang idegesen figyelte, ahogy KiBum egyetlen lélegzetvétel alatt mellette terem, majd a következő szívdobbanása pillanatában DaeHyun ugrott a földre, s futni kezdtek a szomszédos kisutcába. KiBum mindvégig SaRang csuklóját markolta, DaeHyun szorosan mögöttük szedte lépteit, alkalmanként háta mögé sandítva, nem követik-e őket.

A kisutca sarkához érve, DaeHyun a legközelebbi terepjáróhoz futott, könnyűszerrel feltörte a sötétített üvegű ajtót, behuppant a volán mögé, s újabb gondolat múltán már a gázpedált nyomta és a kormányt tekerte a mihamarabbi távozásban reménykedve. SaRang ijedten nézte a két első ülésen helyet foglaló férfit, akiknek arcán fikarcnyi rémület nem rajzolódott ki. Kimérten és teljes mértékig higgadtan bámulták az utat, miközben alig hallhatóan váltottak néhány szót egymással.

- Mondott valamit, hogy hova viszik? – kérdezte a volán mögött ücsörgő.

- Annyit mondott Hyung, hogy repülőgépre ültetik az egész Bandát.

- Szerinted el is hagyják az országot?

- Azt mondtad, hogy a Bandavezér cseppet sem volt nyugodt, amikor közölted vele az új célpont kilétét. – Pillantott hátra SaRangra KiBum, aztán megint DaeHyunra nézett, aki biccentéssel válaszolt a megjegyzésre. – Akkor nem hiszem, hogy bármelyik is hajlandó lenne felszállni a madárra.

- Te megtennéd? – húzta féloldalas mosolyra a száját.

- Mit? Itt hagynám-e a testvéremet? – DaeHyun ismét fejbólintással felelt. – Soha. Akkor inkább vele pusztulok, mintsem még egyszer magára hagyjam a bátyámat.

- Már csak az a kérdés, hogy mikor fog csengetni az ajtón, hogy magával vigye a húgát.

Ezúttal DaeHyun nézett a visszapillantó tükörbe, hogy szemügyre vegye SaRang reszkető alakját, majd egy biztató mosollyal próbálta megnyugtatni a lányt. Azonban SaRang korántsem tudott lecsillapodni, hiába is igyekezett a dologgal. KiBum a szótlanságot érzékelve, hátrafordult SaRanghoz és a kezét nyújtotta neki.

- Minden rendben lesz – szólalt meg halkan, ajkain lágy és megértő mosoly pihent.

- Kik vagytok? – kérdezte SaRang, ahogy tenyere a férfi tenyerébe siklott.

- Barátok, akik elvisznek az elveszettnek hitt bátyádhoz. – SaRang összerezzent a választól.