22. fejezet

A Banda Tagjai homályos szemekkel nézték, ahogy a fekete mikrobusz port kavarva elhajt, a fedélzetén YiEunnel. Jackson erején felül próbálta visszatartani a lány testvérét, aki utána akart futni, hogy megakadályozza tervében, JaeBum pedig ökölbe szorított kezekkel és földbe gyökerezett lábakkal bámulta a hátsó, sötétített üvegű szélvédőt.

Azonban alig távolodott el a jármű, fék csikorgatva megállt, kivágódott az anyós ülés oldalán lévő ajtó, majd kiugrott belőle YiEun. Zokogva fordult a fiúk felé, s nagy léptekkel megiramodott feléjük, szinte már a tüdejét kiköpte. Jackson ellazította a kezeit, szabaddá téve ezzel Markot, aki gondolkodás nélkül indult meg YiEunhöz. Egymás elé érve Mark a karjaiba kapta YiEunt és magához szorította.

- Mit csinálsz? – zokogta a lány nyakába temetett arccal. – Hah? Miért jöttél vissza, hah? Mit csinálsz?

- Nem tudlak itt hagyni csak úgy, Mark! – sírta szavait, miközben szorosabban fonta át karjait Mark lüktető nyakszirtjén.

- Akkor ne menj el, Emily! – húzta még közelebb magához, szinte már kettétörte YiEun gerincét. – Maradj itt velünk. Velem – kérlelte könnyeit nyelve.

- El kell mennem, Mark. A biztonságotok érdekében muszáj elválnunk.

- Nem, Emily, semmi nem muszáj, ha nem akarjuk – bújt ki lassan nővére vállgödréből, könnyes szemekkel néztek egymásra. – Maradj!

- Na, mi lesz már, Angyalka?! – kiáltotta el magát a sofőr, miközben füstfelleg szállt ki a résnyire tárt ablakon át. – Két percről volt szó!

- Csak még egy percet kérek! – válaszolt vissza elcsukló hangon.

- Igyekezz, vagy odapörkölnek mindannyiunknak! – vetette oda félvállról a kormány mögött ücsörgő.

Ellenben YiEun már nem tudott válaszolni, kinyílt a hátsó tolóajtó, ahonnan egy könnyed mozdulattal JongHyun pattant ki és magabiztosan közelített az ölelkező testvérpár felé. Tekintete hűvös és ellenkezést nem tűrő volt. Újra és újra végigmérte a testvéreket, majd alig néhány lépésnyire megállt tőlük. Megvárta, míg mindketten rá figyelnek.

- Kaphatnék még egy percet? – szólalt meg YiEun.

- Nem azért jöttem, hogy sürgesselek – felelt kimérten, miközben JaeBumon vezette végig kissé rideg pillantását.

- Akkor? – szűrte fogai között a fiatalabb testvér.

- Nekem is van egy öcsém és tudom milyen, mikor magára kell hagynod, miközben azt sem tudod, mégis mennyi időre kell megtenned.

- Mire akarsz célozni? – kérdezte a lány.

- Nem szoktam ilyet mondani senkinek sem, mert az én elvem az, hogy aki ebben a szakmában dolgozik, az megtanul magára vigyázni is.

- Igen? – morogta az orra alatt Mark.

- Hadd fejezzem be! – parancsolt az idősebb fiúra JongHyun.

- Jó – duzzogta.

- Emily jó kezekben lesz, és hamarosan újra találkoztok. – Ezzel YiEun felé nyújtotta bal kezét, nyitott tenyérrel várta, hogy a lány kézfeje belesimuljon. – Ideje lesz mennünk, Emily – nézett le a lányra.

- Ne~ – sóhajtott fel kisvártatva JaeBum.

- JaeBum? – kapta a fejét kedvesére, akinek könnyei lassan folytak végig arcán.

- Ne menj el, kérlek – pihegte elhaló hangon.

- JaeBum – szipogta.

YiEun elengedte Mark kezét, közelebb araszolt a Bandavezérig, aztán néhány szívdobbanással később átkulcsolta nyakát és hosszan magához ölelte. JaeBum reszketve emelte fel tagjait és fonta át a lány vékony derekát. Hosszan végigsimított tenyerével gerince ívén, majd tarkóján állapodott meg kezével. Ujjait YiEun zilált tincsei közé fúrta és megemelte a lány fejét, hogy tekinteteik találkozhassanak.

- Maradj – súgta néhány milliméternyi távolságra Emily ajkaitól.

- Csak vigyázz az öcsémre, JaeBum – motyogta könnyeivel küszködve.

- Emily – kérte halkan JongHyun. – Indulnunk kell.

A két fiú szempárja JongHyunra tévedt, egyszerre haragosan és értetlenül nézték a fiatal férfi arcvonásait. YiEun biccentett egyet, aztán megint JaeBumra pillantott. Egyetlen utolsó csókban egyesültek, majd fájdalmasan szakították el ajkaikat a másikétól. A lány ellépett a Vezértől, visszatipegett öccséhez és végső búcsút vett tőle is. Nehéz szívvel váltak el egymástól, de az idő mindegyiküket sürgette. YiEun még egyszer utoljára végignézett egykori Társain, majd lehajtott fejjel visszasétált a mikrobuszhoz, JongHyunnal a nyomában.

* * *

A váratlan látogatás után SaRang még mindig a könnyeit törölgetve kuporgott a konyhakövön, miközben hűséges lelkű macskáját ölelte magához. A korábban megjelent emlékkép nem hagyott nyugtot a lánynak, s egy név szűnni nem akaróan csendült fel füleiben. A bizalmat ébresztő macskás szempár szinte már megbolondította őt.

- Jinju – bújt bele kedvence bundájába, ami ezúttal is melegséggel töltötte fel a lányt. – Mi történik velem, Jinju? – kérdezte, ahogy macskája megemelte buksiját mellkasából és gazdájára nézett. – Mi lehet ez az egész, Jinju?

SaRang nyomott egy puszit az állat homlokára, majd nagy küszködések árán feltápászkodott a hideg kövezetről és karjaiban tartva kedvencét, lépdelt vissza a hálójába. Letette a macskát az ágy melletti fekhelyre, ahol pusztán egyetlen másodpercig maradt meg a kis kedvenc, s már egyből pattant is fel a kényelmesebb matracra, s helyezkedett el a számára legmegfelelőbb pozícióba.

- Javíthatatlan vagy, Jinju – rázta a fejét mosolyogva, miközben magához vette laptopját és ő is a pamlagra kucorodott.

SaRang az ölébe vette a gépet, egy könnyed mozdulattal felcsapta a tetejét, majd lassan pötyögni kezdett rajta. Azonban még alig nyitotta meg kedvenc böngésző oldalait, újra felvillant elméjében a korábbi név, SaRang egyetlen mély sóhajt engedett távozni tüdejéből. Tanácstalanságában alsó ajkát kezdte harapdálni, majd rákattintva a keresőhálóra, beírta a fülében zakatoló nevet. Fogalma sem volt róla, lesz-e eredménye a kutatásának, ellenben nem adta fel egykönnyen.

Közel húsz perc elteltével Jinju felpattant SaRang mellől, a laptop meleg billentyűzetére mászott, megzavarva ezzel gazdáját a nyomozásban, aki többször is kérte kedvencét, hogy másszon le a gépről. Azonban a macska hajthatatlan volt, s kis idővel még nyugtalanabbá vált. A lány nem értette a négylábú különös viselkedését, korábban soha nem volt példa a szófogadatlanságára.

SaRang bosszúsan nézte az állatot, akinek tekintete ezúttal nem felelt. SaRang dühe elillant kétségbe esésében, majd mikor macskája nyávogásra nyitotta száját, abban a pillanatban robbant be a lakás bejárati ajtaja. SaRang felsikított ijedtében, míg bal kezével a kedvencét kapta magához, addig a jobbal lelökte combjairól a számítógépet, és az ágy mellé kuporodott.

Jinju rémületében szinte szétkarmolta SaRang mellkasát és arcát, de a lány nem volt hajlandó elengedni a szőrmókot. Összeszedve minden bátorságát, körbenézett kicsiny szobájában, majd meglátva a félig nyitott ablakot, négykézláb elvánszorgott odáig, aztán lopva kimászott a rozoga tűzlétrára. Karjai között szorongatva a kedvencét.

- Cssh, Jinju, maradj – csitítgatta, miközben vigyázva kibújt az ablakrésen, és megkapaszkodott a rozsdás fémben. – Cssh!

Ellenben Jinju képtelen volt higgadt maradni, így egy váratlan pillanatban, kihámozta magát SaRang karjai közül és futásnak eredt. SaRang sírva kapott a macska után, de már nem tudta időben megfogni. Felordított, majd meghallva egy erőteljes férfi kiáltást, mégis menekülőre fogta. Lecsúszott a létrán, majd leugorva onnan, talajt fogott, viszont a bokája nem úszta meg olyan könnyen.

Bal lába az esés következtében kibicsaklott, jobb oldalát beütötte a fal melletti kukába, fogai összekoccoltak a szájában. Lüktetett minden porcikája, de SaRangnak nem volt ideje túl sokáig tanakodni. Lövés dördült el a lakásából, mire felkapta a fejét és a hang irányába nézett. Szembe került támadójával, aki egy elégedetlen morgást engedett ki ajkai között, aztán egyenesen SaRang homloka közepére célzott hangtompítós fegyverével.

A lány tudta, elérkezett számára a vég és többé nem szívhatja be a friss levegő illatát, ahogyan többé esélye sem lesz arra, hogy szeretett macskáját magához ölelje. SaRang előtt lepergett az élete, miközben farkasszemet nézett a férfival, akinek szájára veszélyes mosoly kezdett kanyarodni, s ujja az elsütő billentyűn pihent meg.

- MINGI, FUSS!

Érkezett a parancs a lány háta mögül, aki még mélyebb döbbenetbe zuhant a hallott névtől és az ismeretlentől egyaránt. Tekintete azonnal rálelt a mellé zuhanó férfi pillantására, majd a következő momentumban karon ragadta és elrántotta a földről. Pontosan abban a másodpercben, amikor újabb golyó húzott el a feje mellett.

- Az ég szerelmére, MinGi! – fogott erősebben a rémült lány alkarjára és még egyet rántott a nyárfalevélként reszkető testen. – Gyere már! – cibálta megállás nélkül, a lány tátott szájjal bámulta az idegent.

- ERESSZ MÁR EL! – sikított fel az újabb rántásnál, megpróbálta lefejteni magáról a vékony ujjakat, melyek szinte már kettéroppantották csontjait. – NEM HALLOD?! AZT SEM TUDOM, KI VAGY!

- Majd elmondom útközben, de most el kell tűnnöd innen! – fordult felé egyetlen lélegzetvételnyi időre, s már vonszolta is tovább egy szűk sikátor felé.

- NEM MEGYEK VELED SEHOVA! – visítozta, s közben szabadon maradt karjával tovább próbálkozott a meneküléssel.

- Ha nem hagyod abba az ellenkezést, Kiscica, akkor én magam eresztek beléd egy golyót! – nézett vissza SaRangra az erőszakoskodó ismeretlen, bal kezében tartva maroklövetűjét, mellyel egyenesen SaRang mellkasára célzott.

- Csak rajta! – nézett mélyen elrablójának szemébe, akiből csak egy fáradt sóhaj távozott végül. – Mindjárt gondoltam – mormolta az orra alatt, ahogy a pisztolycsőre pillantott, majd vissza a sötéten izzó, macskákéhoz hasonló ívet birtokló szempárba.

- Pusztán azért nem öllek most meg, mert akkor az én fejemet vennék, amiért nem végeztem el a rám bízott feladatot – lépett hozzá közelebb, SaRang homloka szinte súrolta a férfi mellkasát. – Most pedig fogd be a szád, gyere utánam, ha látni akarod még a holnapi napkeltét. Különben fekete zsákban visznek el innen. Darabokban – sandított a lány háta mögé egyetlen szívdobbanásnyi időre.

SaRang követte a férfi pillantását, s meglátva a támadóit, korábbi ellenszenve kis időre távozott belőle. Ha élni akart tovább, kénytelen volt követni a látszólagos megmentőjét még akkor is, ha nem volt biztos a helyességében.

- Vagy azok nyírnak ki most, vagy te holnap. Akkor inkább élek még egy nappal többet – duzzogta, ahogy bólintott egyet beleegyezően.

- Helyes válasz, de én akkor sem vehetem véred, bármennyire is bosszantasz, Kiscica – húzta kissé önelégült vigyorra rajzolt hatású ajkait.

- Legyen – rántott vállat könnyelműen.

- Sokáig beszélgetünk még, vagy fogod a méretes feneked és felvonszolod magad a létrán? – nézett fel a lehetséges menekülési útvonalra.

- Mi van?! – Kistányérnyi méretűre dülledt SaRang tekintete a hátsóját ért megjegyzést hallva, mire összekulcsolta karjait a mellkasa előtt.

- Eredj!

Az idegen taszajtott egyet SaRang testén, majd a lány megelégelve a sértegetést, jobbnak látta csendben követni a férfit. A tetőre érve azonban SaRang idegessége egy pillanatra sem csillapodhatott, egy másik férfi várakozott talpig feketében ácsingózva. Egyszer az utat pásztázta, egyszer pedig a lányra és kísérőjére vezette rideg tekintetét.

- Azt hittem, hogy soha nem értek ide – szólalt meg mélyen búgó hangon.

- Csak sokáig tartott meggyőzni a kisasszonyt, hogy jobban jár, ha velünk jön – felelt a megmentő szerepét játszó fiatal.

- Ha ennyire nem akart jönni, akkor ott is hagyhattad volna - jegyezte meg a parkoló autókat méricskélve.

- Eh? – bukott ki SaRangból, ijedten járatta tekintetét a két férfi között.

- Ne légy ilyen udvariatlan, DaeHyun, elvégre mostantól a mi vendégünk – vigyorgott a SaRang mellett álló idegen, majd újfent a lány felé fordult teljes testtel. – Ő itt Jung DaeHyun, a társam, én pedig Kim KiBum vagyok. Azért jöttünk, hogy végre elvigyünk a bátyádhoz – SaRang torkán akadt a következő lélegzete.