21. fejezet

- Emily! – kiáltotta a lány nevét Mark, amikor meglátta beszállni őt a járó motorú mikrobuszba. – EMILY! – üvöltött fel újra, mire YiEun visszalépett a járműből és szembe fordult az öccsével.

- A repülő mindjárt felszáll. Veletek együtt! – jelentette ki tényként, Mark dúvadként s fejét rázva indult meg a lányhoz, elé érve a karjaira fogott és lassanként vonszolni kezdte őt az autótól.

- Nem! Nem megyek el nélküled sehova sem! Veled megyek, Emily! – akaratoskodott.

- Még mit nem?! – csattant fel YiEun is, miközben kihámozta testét Mark szorítása alól. – Szállj fel a repülőre, Mark, és tűnj el innen!

- NEM! – dühöngött a fiú könnyeivel küszködve. – Nem hagyhatsz el, most hogy végre megint egy család lehetünk, Emily! Nem teheted meg! – könyörgött elcsukló hangon.

YiEun meredten nézte Mark arcát, ahogy hosszú vonásain végiggördül a sós nedvesség és a betonon koppan mindegyik könnycsepp, ami útjára indul szeméből. YiEun életében először nem sírta el magát Mark könnyei láttán, maga sem értette hogyan, de képes volt erős maradni testvérével szemben. Egy pillanatra JaeBumra sandított, aki még mindig csüggedten állt a távolban és őket figyelte szüntelenül.

- Vigyázz magadra, Mark! – nézett ismét a homályos szempárba, karjai útnak indultak a fiú vállai felé, majd óvatosan átkulcsolták vékony nyakát és magához húzta őt. – Mindig az öcsém leszel és mindig szeretni foglak, ezt soha ne felejtsd el! – felsóhajtott, majd folytatta. – Ég veled, Mark – súgta utolsó két szavát Mark fülébe, majd ellazította tagjait és elengedte Mark nyakát.

- Ne. Ne búcsúzz, kérlek. Emily, ne. Ne tedd – zokogta fájdalommal telve. – Ne köszönj el tőlem, Emily.

- Hamarosan újra együtt leszünk a szüleinkkel. – Kényszeredett mosoly rajzolódott ki YiEun ajkán, ahogy szüleikre és halálukra gondolt. – Hamarosan.

YiEun lábujjhegyre emelkedett, hogy könnyebben felérje nála magasabb öccsét, reszketve simította kiszáradt ajkait a fiú homlokára, majd hintett rá egy féltett csókot. Mark megkapaszkodott YiEun derekában, ruhájába mélyesztette körmeit és úgy kérlelte a maradásra. Ám a lány hajthatatlan maradt. Lefejtette csípőjéről a ragaszkodó ujjakat, még egyszer a fiú könnyes szemébe nézett, aztán szó nélkül hátat fordított neki és visszaindult a mikrobuszhoz.

A fiatalabb testvér összetörten bámulta, ahogy nővére alakja távolodik és egyre kisebb lesz, merengéséből egy erőteljes lökés zökkentette ki, s meglátta JaeBum széles hátát, ami heves léptekkel halad Emilyhez. A Bandavezér az ajtókilincsre markolt, könnyű szerrel felrántotta a vasat és egy biztos mozdulattal Emilyt is kicibálta az ülésről.

- A jó ég áldjon meg, JaeBum! Meg vagy húzatva?! – ordított fel YiEun a ráncigálást követően.

- Nem hagyom, hogy elmenj ezekkel! – közölte ellenkezést nem tűrően.

- Ezt nem te fogod eldönteni, JaeBum!

- Nem vagyok kíváncsi a szerelmi perpatvarotokra, Angyalka, úgyhogy jó lenne, ha betennéd a csinos kis s.egged a kocsiba végre és elhúznánk innen! – szólt ki a volán mögül a férfi, aki korábban megmentette YiEun életét.

- Emily nem megy sehova! – hajolt be a buszba JaeBum, aztán megint YiEunre meredt. – Itt maradsz! Ide tartozol! Hozzánk. Hozzám – csillant fel a fiatal férfi szempárja végső szavától.

- Hozzád? Aki alig öt perccel korábban rib@ncnak nevezett? Egy ilyenhez tartoznék? – YiEun keserűen bámulta JaeBum esdeklő arcát, képtelen volt megbocsátani a tettét. – Kösz’, de inkább nem kérek ebből a tartozásból. Na, szevasz.

- YiEun, várj!

JaeBum a következő pillanatban megragadta YiEun derekát és magára rántotta. Bal kezével testét szorította, jobb kezét a lány nyakára csúsztatta és remegő ajkaira hajolt, hogy egyetlen mély csókkal próbálja marasztalásra bírni a kedvesét. Zihálva, ám mégis szenvedéllyel telve csókolt vissza YiEun, térdei elgyengültek a feszes karok alatt, karjait JaeBum nyakára vezette és mellkasához szorította a fiút. Hosszú és idegtépő percek peregtek egymás után, míg végül YiEun volt az, aki megszakította a heves csókcsatát és eltávolodott JaeBumtól. A Bandavezér megkönnyebbülten nézte YiEun arcát, a lányt azonban mégsem sikerült rávenni, hogy változtasson a döntésén. Jobb kezét JaeBum arcára simította, megcirógatta a sérült bőrt.

- Vigyázz az öcsémre! – suttogta JaeBum lélektükreibe veszve, majd megint perdült egyet és végleg beszállt az autóba. Öccsére fordította tekintetét még egyszer utoljára, aztán a motor felbőgött, a sofőr pedig port kavarva hajtott el a helyszínről.

* * *

Szürke reggel borult a még szürkébb kisvárosra, ahol egy Lee SaRang nevű lány élte gondtalan mindennapjait. Egyetlen társa egy éjfekete bundájú négylábú volt, aki hosszas dorombolással hálálta meg a gazdája szeretetét és törődését. Sötét éjszakán talált a kóborló állatra, befogadta és felnevelte. Immáron három éve volt hű társa az életben, s segítette át a lányt a nehezebb időszakain. Úgy szerették egymást, ahogy még ember állatot sohasem.

SaRang ezen a reggelen is úgy ébredt, ahogy az elmúlt néhány évben. Egyedül, szeretett négylábújához bújva, aki rögvest hangos dorombolással viszonozta a közelségét, majd kétszer megérintette nyelve hegyével SaRang orrát, ezzel is köszöntve a mindig mosolygós lányt. SaRang is megpuszilgatta és alaposan megszeretgette kedvencét, aztán ölébe húzta a négylábút és úgy másztak ki az ágyból.

Vigyázva letette a karjaiból a macskát, még egyszer nyomott egy nagyobb puszit fejbúbjára, aztán a kis fémtálkájához csoszogott szőrös papucsában és megtöltötte némi eledellel, hogy reggelivel kínálja háziállatát.

- Na, mire vársz? – szólt a még hosszakat pislogó kedvenchez, aki fenekét letéve figyelte gazdája ténykedéseit. – Itt a reggelid, tessék – csúsztatta közelebb a lábával az edénykét, de a macska továbbra sem akart moccanni a kényelmesnek ítélt szőnyegről. – Jinju*? – biccentette oldalra a fejét. – Mi bajod van, Jinju?

SaRang ijedten sétált macskájához, majd leguggolva előtte, rémülten kezdte vizsgálni szeretett állatát. Szokatlan viselkedése megijesztette az általában nyugodt lányt, akinek aggodalma nem akart alábbhagyni, hiába nem látott külső sérülést az állaton. A telefonjáért nyúlt és a gyorshívóból tárcsázta az állatorvos számát, aki egyben barátnője is lett az első vizsgálat alkalmával.

- LeeLee? – Üdvözlés nélkül szólt bele a készülékbe, remélve, mielőbb segítségre lel barátnője által.

- SaRang? Történt valami?

- Nem tudom. Jinju nincs jól. Nem akarja megenni a reggelijét, pedig ilyet nem szokott csinálni.

- SaRang – sóhajtott fel nevetősen a vonal túlsó oldalán a doktor.

- Ne nevess. Ez most komoly. Jinju soha nem csinált még ilyet, hogy ne kelljen neki a kaja, amit elé pakolok. Tegnap este óta nem evett, nem szeretném, ha történne vele valami.

- Nem fog, SaRang, nyugodj meg. Egyszerűen csak jól van lakva és az úrfinak nincs kedve most enni. Majd egy negyed óra múlva biztos ráfanyalodik az eledelre, amit az orra alá tolsz.

- Biztos vagy benne, LeeLee?

- Kölyökkora óta ismerem azt a mancsost, tudom, hogy néha csak azért csinálja a cirkuszt, hogy több törődést kapjon tőled.

- LeeLee – motyogta még mindig kissé aggodalmasan.

- Nyugodj meg, SaRang. A macskádnak nincs semmi baja, pusztán csak cirkuszol, mert a szokottnál több figyelmet akar kicsikarni tőled.

SaRang nagyot szusszantott barátnője szavait hallva. Mosolyogva megköszönte a biztató szavakat, végül elbúcsúzott a doktortól, majd megszakította a vonalat és az állat felé fordult. Zsebébe csúsztatta a telefonját, majd karjait mellkasa előtt összekulcsolta. Haragosan villogtatta íriszeit az állatra, aki ezúttal kicsit messzire merészkedett saját akaratával.

Azonban, mielőtt még SaRang kellőképpen leteremthette volna kedvencét, a csengő hangja süvített végig a parányi lakáson. A szőrmók rögvest a hálószobába menekült és az ágy alá bújt ijedtében, SaRang pedig a bejárati ajtóhoz ballagott. Kíváncsian és egyben döbbenten méricskélte a falapot, nem várt vendéget, főleg nem a reggeli órákban. A csengőszó után kopogtatás érkezett az ajtó mögül, ami csak még érdeklődőbbé tette a lányt.

- Ki az? – motyogta az ajtóra simított füllel.

- SaRang, MinSoo vagyok – érkezett a válasz a túlsó oldalról.

- Mi. MinSoo? – tátogta meglepetten.

SaRang a kulcs után kezdett matatni, majd miután sikerült is megtalálnia, a zárba csúsztatta és elfordította benne. Szinte feltépte a térelválasztót, döbbenete még nagyobb lett, mikor teljes testtel fölé magasodott a váratlan látogató. Egykori lakótársa és egyben gyerekkori titkolt szerelme. SaRang szemébe könnyek szöktek régi barátját látva, még szája is tátva maradt.

- Bejöhetek? – húzta féloldalas mosolyra vékony ajkait a fekete tincseket birtokló fiú, mire SaRang csak egy visszafogott biccentéssel tudott reagálni. – Köszönöm – hajolt meg picit, SaRang pedig hátrált két lépést az ajtóból és beengedte az ismerőst.

- Mit keresel itt? – dünnyögte, miközben becsukta a térelválasztót és ismét kulcsra zárta azt.

- Nem jöhetek látogatóba? – vett félfordulatot, hogy a lányra nézzen, aztán a lakást vette szemügyre. – Átrendezted? Olyan más lett minden.

- MinSoo. Miért jöttél? – tette fel újfent a lényeges kérdést.

- Mondtam már. Látogatóba.

- MinSoo, három éve se szó, se beszéd, kitetted a lakásból a lábadat, azóta még a telefonodat sem voltál hajlandó felemelni, hogy legalább egy üzenetet küldj. Most pedig azt próbálod beadni nekem, hogy látogatóba jöttél? Hülyének nézel? – SaRang visszasétált a konyhába és idegességében pakolni kezdett.

- Haragszol? – nézett bambán a lányra.

- Szerinted? – vetette oda félvállról, aztán folytatta is tovább a rendrakást.

MinSoo egészen a konyháig ballagott, SaRang háta mögé érve könnyedén a lány vállaira simította tenyereit és a testére szorított. SaRang összerezzent az érintés pillanatában, egy elfojtott sóhaj szökött át ajkai között. MinSoo mosolya szélesedett a reakciót észlelve, SaRang pedig feleszmélve, kiszabadította magát a kéretlen ölelésből.

- Minek jöttél, MinSoo? – pillantott fel a fiúra, tekintete elhomályosult.

- Látni akartalak, SaRang – csúsztatta jobb tenyerét a lány arcára, hüvelykujjával megcirógatta a puha bőrt. – Talán baj?

- MinSoo. Három éve leléptél. Most meg hirtelen látni akarsz? Minek? Mi történt? Minek vagy itt? – záporoztak a könnyes hangú kérdések.

- Csak el akartam köszönni, SaRang – szólalt meg néhány hezitálással töltött másodperc után.

- Elköszönni? Miért? - hebegte.

- Elmegyek – felelt komoran.

- Értem.

SaRang az információk hallatán lesütötte szemeit, aztán egy szívdobbanással később lehajtotta a fejét és magában tartotta kibuggyanni készülő könnyeit. MinSoo a lány álla alá nyúlt és szelíd erőszakossággal felemelte a fejét és arra késztette őt, hogy egymásra nézzenek. Sarang azonban papucsának orrát vizslatta, képtelen volt a fiúra emelni pillantását.

- Nézz rám, SaRang – súgta a lány homlokához hajolva.

- Minek? – dünnyögte maga elé.

- Mert szeretném. Kérlek. Csak még egyszer utoljára.

- Miatta mész el, igaz? – SaRang végül összeszedte minden erejét és MinSoo-ra pillantott. – Ő van a dologban, jól gondolom?

- Sajnálom, SaRang – kényszeredett mosoly kúszott MinSoo ajkaira, igyekezett kíméletes lenni a lányhoz. – Ebben a városban nem lehet jövőnk és neked sem tenne jót, ha folyton egymásba botlanánk, nem?

- Már nem számít. Megszoktam, hogy együtt látlak titeket. Biztosan tudhat valamit, ha ennyire magába bolondított.

- SaRang.

MinSoo nevetőset sóhajtott, aztán egy apró csókot nyomott a lány szájára végső búcsúként. SaRang megkapaszkodott MinSoo széles vállaiban, orrát néhány pillanatra a nyakába fúrta a búcsú csókot követően, aztán nehézkesen végre ellazította tagjait és elengedte a fiút. Ólomként zuhantak karjai teste mellé, még egy gyengéd csókot kapott a homlokára, majd MinSoo végleg elköszönt tőle.

A lány mozdulatlanul bámulta a térelválasztót, ahogy az becsukódott MinSoo háta mögött, merengéséből parányi tappancsok lágy érintései zökkentették ki. Könnyeinek utat engedve guggolt le macskájához, majd vette is őt karjaiba és bundájába temette arcát. Míg lábai el nem zsibbadtak, addig görnyedt a kövön, utána a járólapra kuporodott és tovább folytatta keserves zokogását.

SaRang három év óta először hagyta magát sodródni az érzéseivel, nem foglalkozva azzal, vajon ki hallja meg keserves hangjait. Teret engedett szívét marcangoló fájdalmának, úgy érezte, hogy ennél nagyobb kín még soha nem érte őt. Ám egy emlékkép hirtelen megjelent előtte; egy idegen arca rajzolódott ki, akinek macskás szempárja bizalmat ébresztett benne, s egy régen elfeledett név kezdett zakatolni a fejében. Megállás nélkül... újra és újra ugyanaz a név csendült fel emlékében.

* Jinju (진주) = Gyöngy