20. fejezet

- Emily? – tátogta JaeBum. – Mire akarsz kilyukadni? – Ellökte magát a járműtől és bicegve YiEunhöz közelített apró léptekkel.

- JaeBum. A húgod az új Célpontunk – bukott ki YiEunből a remegős válasz.

- MinGi...? – tört elő JaeBumból egy kétségbe esett sóhaj, torkán akadt minden további szava, gondolatai kuszábbnál kuszább fonódásba kezdtek a felrémlő névtől.

- MinGi? – pihegte könnyes szemmel a lány. – DaeHyun azt mondta, hogy Lee SaRang a neve.

- SaRang – ismételte elhaló hangon a sérült Bandavezér. – Volt egy húgom, akit MinGinek hívtak. Még alig múlt négy éves, amikor utoljára láttam, de tudtam, hogy az volt az utolsó együtt töltött délutánunk a játszótéren.

JaeBum végignézett YiEunön és a többi társán, majd a távoli betonerdőn vezette végig homályosodó pillantását. Megannyi emlék tört fel a fiatal férfiben, ahogy elmerült mélyen szántó gondolatainak bugyrában. YiEun mély levegőt vett, ökölbe szorította mindkét kezét, majd a mélázó Bandavezérhez sétált.

JaeBum háta mögé érve ellazította az ujjait, aztán óvatos mozdulattal mindkét tenyerét a remegő vállakra simította. Egyszerre sóhajtottak fel, majd fújták is ki hosszan a beszívott oxigént. YiEun még egyet lépett, homloka JaeBum lüktető lapockái közé fúródott; reszketve vezette végig tenyereit JaeBum felkarjain, majd mellkasát fonta át gondoskodóan.

- Miért? – szólalt meg alig hallhatóan JaeBum. – Miért épp MinGi? Annyi női célpont lehetne még a világon, miért épp a húgomnak kell annak az egynek lennie? Miért? – fordította oldalra a fejét, hogy könnyes tekintetével megkeresse YiEun aggódó pillantását.

- Fogalmam sincs – suttogta a szakadt póló anyagába. – Talán ez is csak egy próba.

- Próba? – szűrte fogai között. – Mégis milyen jogon tesznek engem ezek próba alá? Mit gondolnak, kik ők? – JaeBum hangja egyre haragosabban tört elő, mérge szinte már új erőt adott a fiúnak.

- Tudod jól, hogy miért vagyunk itt – kibújt a fiú hátából és néhány pillanattal később szembe fordította magával. – De inkább azt mondd meg, hogy mit akarsz most tenni – nézett áthatóan JaeBum dühtől izzó szempárjába.

- Emily?! – süvített végig egy mély hang, melytől YiEun teste összerezzent a másodperc tört részére.

A lány félve fordult a hang irányába, ujjai ösztönösen fonódtak össze JaeBum ujjaival, miután felmérte a néhány lépésnyi távolságra lévő férfit. Szíve a torkába szökött, pulzusa megkétszereződött a magabiztos tekintet láttán, egész belsőjében finom reszketés vette kezdetét. Nyelte és nyelte a gyülemlő gombócokat, melyek már szinte fojtogatták őt. JaeBum csak idegesen harapdálta szája sarkát és igyekezett megfejteni a titkot, amit érzett lengeni szerelme és az idegen férfi között.

- JongHyun? Mi történt? – kérdezte még kissé bátortalanul.

- Indulunk – felelt monoton hangon.

- Máris? – kérdezett vissza YiEun. – Azt hittem, hogy van még egy kis időm.

- Döntsd el. Jössz vagy maradsz? Mi indulunk. – Ezzel sarkon fordult és visszaballagott társaihoz.

YiEun újra szembe fordult JaeBummal, rémülten járatta pillantását a fiú szempárjában. Fogalma sem volt róla, hogyan közölje a rideg tényeket kedvesével. Tanakodott minduntalan, de nem jöttek ajkára a megfelelő szavak. Nem akart fájdalmat okozni JaeBumnak, de mindenképp tudnia kellett, hogy annyi idő után elválnak az útjaik és magányosan kell létezniük tovább.

Néhány nappal korábban, talán erre a beszélgetésre soha nem lett volna képes YiEun, de miután találkozott azzal a bizonyos megmentőjével, YiEunnel megfordult a világ. Úgy érezte, könnyedén el tudná hagyni azt a Csapatot, ahol a támadásáig élt, de JaeBum ijedt szembogarait figyelve egyre nehezebben vette rá magát, hogy elköszönjön tőlük. A Családjától.

- Mit kell eldöntened? – szakította ki morfondírozásából őt JaeBum. – Mit akart ez a selyemfiú?

- Annyira azért nem az – mosolyodott el a gúnyolódáson.

- Nekem az. Szóval? Mit akar? Mit kell eldöntened? – tette fel ellenkezést nem tűrő hangon.

- JaeBum? – hátrált egy lépést aggodalmában. – Miért lettél ilyen?

- Hol voltál eddig? – JaeBum nem tudta tovább magában tartani féltékenységét. – Vele? Neki is szétpakoltad a lábaidat, hogy közelebb férkőzhess hozzá?

Ebben a másodpercben csattant el egy hatalmas pofon YiEun részéről, tenyere JaeBum arcán landolt, mely az érintést követően vörösleni kezdett. JaeBum korántsem lepődött meg a lány tettétől, szinte már számított a reakcióra. Elégedett mosoly költözött ajkaira, némán várta a lány további cselekedeteit. YiEun haragja nem hagyott alább, minduntalan ugyanaz a mondat visszhangzott a fejében.

- Egy utolsó szemét vagy! – kiáltotta el magát YiEun.

- Igazán? – nevetett fel keserűen.

- Igen! – visította újfent.

- Mégis miért lennék az? Hiszen kettőnk közül te voltál az, aki az első adandó alkalommal széttette a lábát és összehempergett egy másik bikával!

- Ne akard, hogy péppé pofozzalak, JaeBum! – ripakodott rá dühében.

- Te sem gondoltad komolyan, hogy képes lennél rá, hogy összeverj – Gúny és sértés áradt JaeBum minden egyes szavából, ott akarta bántani a lányt, ahol neki a legjobban fájt abban a pillanatban.

- Csak figyeld!

Ezzel YiEun perdült egyet a tengelye mögött, az időközben háta mögé baktató öccsére nézett, kirántotta a derékszíjára erősített tőrhüvelyből a kést, majd egy újabb fordulattal később már JaeBum torkára szegezte a pengét és egyre erősebben nyomta bőréhez, míg végül hegyénél felszakította egy ponton és lassanként csorogni kezdett mélybordó vére.

- Csak rajta – nyögte elszorult hangon. – Tedd meg. Gyerünk. Végezz velem.

- Ha akarnám, akkor most meghalnál – suttogta könnyeivel küszködve, miközben szorított egyet a kés markolatán.

- YiEun, ne – súgta füléhez hajolva Mark, két tenyerét nővére vállaira helyezte. – Ne tedd. Tudod, hogy hülye. Ne csináld, hallod? YiEun. Ne.

- Menj innen, Mark – parancsolta még mindig érzéseivel küszködve.

- Nem hagyom, hogy megtedd. YiEun, kérlek. Ne!

- Rajta, rib@nc! Vágd el a torkomat!

YiEun felsikított JaeBum szavai hallatán, szorított még egyet a késen, aztán egy újabb sikollyal egybekötve a szemközti oszlopba hajította a fegyvert. A fém szikrázott a betonnal, majd a földre hullott és letört a hegye. YiEun nagyokat fújtatott, ahogy farkasszemet nézett JaeBummal, kezeit ökölbe feszítette. Mark megpróbálta lecsillapítani az ingerült lányt, de nem tudta, hogyan tegye. Mit mondjon, amivel nem hergeli még tovább az egyébként is paprikás hangulatban lévő testvérét.

- Hát nem érted, te elmeháborodott, hogy szeretlek?! – Kínnal teli hangon törtek elő YiEunből a szavak. – Azért teszek mindent, hogy ti túléljétek! Ha bele is döglöm, de végigcsinálom, csak azért, hogy ti szabadok legyetek mostantól! Tényleg nem érted? Te és az öcsém vagytok a legfontosabbak. Vagyis voltatok. – YiEun nem tudta tovább palástolni az érzéseit, könnyei megállás nélkül potyogni kezdtek.

- Emily – motyogta döbbenten. – Én.

- Persze, tudom – nyelte le a további sós nedvességet.

- Emily, kérlek – dünnyögte megbánóan.

- Nem. - Megrázta a fejét, majd folytatta. - Elég volt. Te és az öcsém, szálljatok be a buszba és tűnjetek el végre.

- Nem!

Mark karon ragadta YiEunt és fordított egyet a helyzetén. Frusztráltan járatta szembogarait YiEun magabiztosan csillogó szempárjában. Pusztán pár másodpercre szakította meg a kontaktust, arra a néhány röpke pillanatra JaeBummal néztek össze. Egyikük sem értette YiEun tettét, csak azt tudták, hogy komolyan gondolta minden egyes szavát.

- Nem hagylak el megint, Emily! – szólalt meg Mark. – Nem akarom még egyszer végignézni, ahogy más miatt vergődsz félájultan!

- Nem is kell ezt tenned. Fogjátok magatokat és elhúzzátok innen a beleteket! Nem mondom el többször!

- Emily! – Parancs vágta félbe a vitát, mindhárman egyszerre pillantottak a hang irányába.

- Igen – Hajolt meg az utasítás előtt, még egyszer végignézett JaeBumon, majd öccsén, utóbbit sietve magához ölelte, aztán JongHyunhoz lépdelt, s együtt sétáltak el a másik mikrobuszig, aminek járó motorja várta, hogy végre megteljen az utasokkal.