19. fejezet

- Amit DaeHyun mondott nekem, azt felelem én is. Nem láttál még akció közben – JongHyun YiEunre emelte a tekintetét, akinek hangja ellenkezést nem tűrően csengett.

- Akkor is vállalod, ha most nem lesz, aki megmentsen? – tette fel monoton hangon a kérdést, majd ismét az ingát vette mérce alá sötétszín íriszeivel.

YiEun nehézkesen tuszkolt le egy méretes gombócot a torkán JongHyun szavait hallva. Hezitált, bár maga sem tudta, hogy miért. Az utolsó megbízásáig – ami balul sült el – nem volt ilyen gondja. Soha nem félt, hogy nem lesz, aki kimentse a szorult helyzetből, mert mindig tudta, hogy képes megvédeni magát bárkivel szemben. Azonban az utolsó Célpont súlyos sebet ejtett YiEun testén és lelkén egyaránt. Ahogyan önbizalmán is.

- Na? Vállalod így is? – ellökte magát az oszloptól és teljes testtel YiEun felé fordult, nadrágjának bal zsebébe csúsztatta a láncot, aztán összefonta a karjait a mellkasa előtt. – Gondolod, hogy menne?

- Én. Én – hebegte bizonytalanságában.

- Ha nem megy, akkor ne is erőltesd. Megleszünk mi nélküled is – ezzel leengedte a karjait és a fekete mikrobusz felé vette az irányt. – Szedd a sátorfádat és kezdj új életet máshol! Tűnj el mindenki életéből!

- JongHyun?! Várj! – kiáltotta el magát a keserű megjegyzéstől, szemében hirtelen gyűltek össze a könnyek, kezeit ökölbe szorította és lassanként próbálta lenyelni a sós nedvességet.

- Mit akarsz? – kérdezte némi gúnnyal, azonban nem fordult a lány felé. – Sok dolgom van még, úgyhogy jó lenne, ha végre döntenél – háta mögé sandított, majd megint a buszt kezdte pásztázni szigorú szempárjával.

- Vállalom – szólalt meg kisvártatva.

YiEun lassan megfordult a tengelye körül, ellazította az ujjait, a maradék könnyeit is elfojtotta, aztán egy utolsó mély levegőt véve JongHyunhoz sétált. Megfontoltan és magabiztosságot sugározva. Alig fél karnyújtásnyira megállt a fiú előtt, tekintetük összeakadt. JongHyun továbbra is bosszúsan meresztgette pupilláit YiEunre, akin fokozatosan lett úrrá a nyugalom, ahogy újfent érezte a fiatal férfi közelségét. Ismeretlen volt számára ez az érzés.

- Nincs második esélyed, hogy meggondold magad, Emily – jelentette ki tényként. – Biztos vagy a döntésedben?

- Igen.

- Vállalsz minden következményt?

- Vállalok.

- Akkor is, ha az életeddel fizethetsz érte? – JongHyun hangja egy másodpercre megremegett, YiEun ajkaira érthetetlen módon mosoly kúszott a férfi látszólagos aggodalmától.

- Nem kell féltened. Tudok vigyázni magamra.

- Láttam, hogy’ vigyázol magadra – JongHyun pillantása YiEun korábbi sebhelyére tévedt, amit a váratlanul eltérített golyó okozott, majd ismét összeakadt pillantásuk.

- Mi lesz a feladatom? – váltott témát sietve.

- Komolyan azt hiszed, hogy képes leszel lépést tartani velünk? – incselkedett halvány mosollyal az arcán.

YiEun lágy görbülete azonban semmivé foszlott a csipkelődéstől, a fiú derékszíjára erősített pisztolyra fogott, egy biztos mozdulattal kirántotta a helyéről, majd JongHyun szeme közé célzott a fegyverrel. Keze egyetlen szívdobbanásnyi időre sem remegett meg, biztosan szorította a maroklövetűt. Mélyeket lélegzett, miközben óvatosan hátra húzta a kakast.

JongHyun farkasszemet nézett a lánnyal, türelmesen várta, hogy YiEun meghúzza a ravaszt és azzal véget vessen az életének, aztán pedig az övét vegyék el a Társai. Két szívdobbanással később az elsütő billentyű valóban megmozdult, lövés hangja dördült fel. Viszont JongHyun homloka sértetlen maradt, ellentétben azzal az oszloppal, aminek korábban támaszkodott.
Újra és újra lőtt egyet, míg végül teljesen ki nem ürítette a tárat, aztán a fiú kezébe nyomta a fegyvert és összekulcsolta a karjait. JongHyun mosolyogva töltötte meg újra a pisztolyt, aztán visszacsúsztatta az övébe és elégedetten bólintott YiEunnek. Sarkon fordult és a buszhoz indult, de még egyszer utoljára a háta mögé pillantott, s ezzel együtt ösztönözte a lányt, hogy kövesse őt a járműhöz. YiEun is bólintással felelt.

- Végeztetek? – szólalt meg a volán mögött cigarettázó férfi, miközben kifújta a füstöt.

- Igen. Én maradok – felelt kimérten YiEun.

- Azt hittem, hogy már nem kevered bele a nőidet az ügyeidbe, Fiú – vetett szúrós pillantást JongHyunra, majd slukkantott egyet a koporsószegből.

- Nem kevertem és most sem keverem bele – reagált egyelőre még higgadt hangnemben.

- Nem vagyok a nője – jegyezte meg alig hallhatóan YiEun, mélyeket lélegezve.

- Nekem nagyon is úgy tűnik, hogy több van köztetek, mint amit ti saját magatoknak is bevallotok. De ha így, hát így. Nekem mindegy. Addig, míg elvégzitek a melót, és nem keveritek magatokat nagyobb sz@rba, nem érdekel. Szálljatok be! – parancsolta ellenkezést nem tűrően.

- Mi lesz az öcsémmel? – tette fel sietve rémülettel teli kérdését.

- Ő már nem a te gondod és te nem vagy az ő gondja! Nem mondom el még egyszer. Beszállni!

- Addig sehova nem megyek, amíg nem mondja meg, hogy mi lesz az öcsémmel! – emelte fel a hangját YiEun, egyszer a szomszédos autó mellett gubbasztó Markra nézett, egyszer pedig a kormányt szorongató tagot fürkészte.

- Nem vagy alkupozícióban, Angyalka! – kiugrott a vezető oldali ülésről, bevágta az ajtót, villámokat szóró tekintettel iparkodott YiEunhöz, elé érve megragadta a vállait és maga felé fordította a lányt. – Azt hiszed, hogy ez egy játék, Angyalka?! Azt hiszed, hogy van bármi jogod kérni és követelőzni? Te itt egy kis senki vagy! Egy porszem! Nincs értéked, nem vagy más, csak egy bábú, aki szemrebbenés nélkül teljesít minden parancsot. Ha kell, összefekszik egy idegennel és kurvát csinál magából, ha kell, akkor hidegvérrel tekeri ki egy férfi nyakát, ha kell, akkor pedig befogja a pofáját és nem ellenkezik! Érthetően mondtam?

- Nem megyek sehova, amíg nem mondja meg, mi a terve az öcsémmel és a családom többi tagjával! – meredt az ingerült férfire.

- Emily – lépett a lány mellé JongHyun, óvatosan húzta hátrébb, mielőtt még komolyabb vitába keveredik az idősebb férfivel. – Kérlek. A legjobb lesz, ha beszállsz az autóba.

- Nem hagyom itt az öcsémet – ellenkezett megállás nélkül, miközben lábai engedelmeskedtek JongHyunnak és hozzá araszolt.

- Az öcséd mostantól biztonságban lesz – súgta fülébe, ahogy YiEun lapockája a mellkasához simult, majd még szorosabban testéhez vonta. – Szállj be a kocsiba – kérlelte halkan.

YiEun teste finoman megrázkódott a fiatal férfi visszafogott duruzsolásától, néhány szívdobbanásnyi időre még a szemhéjai is elnehezültek a kellemes dallamtól, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle. A Banda vélhető Megbízója ellenben nem volt annyira nyugodt, mint JongHyun, egyre inkább érezte sürgetőnek az időt és YiEun akadékoskodása sem volt éppen ínyére. Szerette kézben tartani a dolgokat, kiváltképp a Bandát, azonban a lány felbukkanásával ez egyre nehézkesebbnek bizonyult a számára.

A kialakult és egyben hamar elfojtott parázsvitát sietős léptek zaja szakította félbe, mindhárom résztvevő a hang irányába pillantott. DaeHyun közeledett meglehetősen aggodalmasan csillogó szempárral, aprókat fújtatott, amikor JongHyun elé toppant. A levegőt kapkodva osztotta meg a tudomására jutott információt, ami nem várt fordulatot eredményezett mindenki számára. Kiváltképp YiEun számára.

- Ne lihegj, hanem mondd, hogy mit tudsz! – utasította beszédre őt a vörös hajú.

- Van egy kis gondunk, YongGuk Hyung – nézett fel a magasabb férfire. – Habár elég nagy méretű az a kis gond.

- Nem fogok rejtvényt fejteni, úgyhogy jobban jársz, ha megered a nyelved! – fordult teljes testtel DaeHyun felé.

- Érkezett egy újabb Megbízás a Szervezettől – összenézett YiEunnel, aztán újfent YongGuk haragos szempárjába meredt. – Amivel nem is lenne gond.

- De? – vette magához a szót JongHyun.

- De a helyzet az, hogy a Célpontunk egy nő – JongHyun és YiEun egyaránt ledöbbent, YongGuk arcán viszont semmi érzelem nem volt látható. – És ha ez még nem lenne elég, ez a bizonyos Célpont nagyon szoros kapcsolatban volt a Banda egyik Tagjával egyszer régen.

- DaeHyun? Mit derítettetek ki? – faggatózott tovább JongHyun.

- A Célpont és a Banda feje úgy néz ki, hogy szintén testvérek.

- Hah?! – bukott ki YiEunből, amiben hamar követte a másik két férfi is.

- Jól hallottátok. A Célpont és a Bandavezér testvérek. A lány, akit ki kell iktatnotok, JaeBum húga. Most Lee SaRang néven éli a mindennapjait, de egykoron Im MinGi volt a neve és a külvárosban élt a szüleivel és a bátyjával. Amíg a fiút baleset nem érte és a Szervezet egyes Tagjai el nem tusolták az ügyet, meghagyva a családot abban a hitben, hogy a kisfiú belehalt a kórházban a sérüléseibe.

YiEun lefejtette magáról JongHyun karjait és JaeBumhoz szaladt. Egy lendülettel a sérült Tag nyakába ugrott, kis híján hanyatt vágódtak mindketten – ha a fiú nem a mikrobusznak támaszkodik, akkor meg is történik –, de szerencsére megtartották az egyensúlyukat és nem dőltek el.

A lány megkapaszkodott JaeBum nyakában, könnyei önkéntelenül eredtek útnak, melyek mind a döbbent fiú nyakában végezték be küldetésüket. A Vezető vigyázva emelte fel végtagjait és fonta át YiEun vékony derekát, egyelőre még értetlenül, de viszonozva az ölelést. Orrát a lány nyakszirtjébe fúrta és aprókat szippantott a kissé édeskés illatból, ami mindig körüllengte. Egyre biztosabban vonta magához YiEun remegő alakját, bal kezével a derekát tartotta, a jobbal hosszú mozdulatokkal simított végig a lány gerince mentén, hogy ezzel is nyugtassa.

- Jól vagyok – dünnyögte YiEun nyakába temetett arccal, parányi csókkal illette egy ponton annak lüktető ívét.

- Sajnálom. Kérlek. Kérlek, ne haragudj rám – zokogta még erősebben átkulcsolva a karjait JaeBum nyakán.

- Cssh. Nincs semmi baj – suttogta bőrére. – Emily.

YiEun felemelte a fejét JaeBum nyakából és a férfire nézett. Mindkettejük szemében csillogtak a könnyek, talán a lány szemében a kelleténél is több csillant meg a lámpafényben, azonban a Bandavezér sem tudta olyan könnyedén eltitkolni az érzéseit. YiEun közelében egyre bonyolultabbnak érezte ezt az eddig egyszerűnek hitt műveletet.

- Miért hívsz így? – kérdezte elcsukló hangon.

- Mert ez az igazi neved, nemde? – simította jobb tenyerét az arcára és lágyan megcirógatta a puha bőrt.

- Honnan tudod?

- Mark mindent elmondott nekünk a támadás előtt. Tudom, hogy az öcséd és azt is tudom, hogy nagyon nem itt lenne a helyetek. – Átnézett a lány bal válla felett és JongHyunt kezdte vizslatni, aztán megint YiEun szempárjával találta magát szemben. – Mindent tudunk, Emily.

- Ne hívj így – motyogta lesütött szemekkel, lopva emelte fel a fejét, hogy az alig néhány lépésnyire pihegő testvérére nézzen. – Jobb szeretem, ha a rendes nevemen szólítasz.

- Ez a te neved – szuszogta Mark. – Emily. Emily YiEun Tuan.

- Mark – sóhajtott fel öccse nevével a zaklatott lány, lassan lazított a szorításán és tette szabaddá JaeBum nyakát. – Miért nem mondtad el? – lépdelt közelebb a megrökönyödött fiúhoz.

- Mert nem volt rá egyszer sem alkalmas időpont. Féltem, hogy a Góré kiveri a fogaimat, ha csak megszólalok – halvány mosoly bújt meg ajkain, mikor összenéztek, majd folytatta is a gondolatát. – Megpróbáltam titokban tartani, hogy addig is védjelek.

- Hát – vett egy nagy levegőt –, úgy látszik, hogy a testvéri titoktartás egyikőtöknek sem az erőssége igazán.

- Emily? Mire gondolsz? – érdeklődött JaeBum.

- Nektek nem mondta el DaeHyun? – biccentette oldalra a fejét, ahogy ismét kedveséhez fordult.

- DaeHyun? Az melyik? – összeráncolta a szemöldökét.

- Aki az előbb odarohant hozzánk. Akivel a tetőn voltam, míg titeket kimentettek a házból.

- Aham. Mit mondott? – tért vissza az eredeti témához a Vezető.

- A Szervezet újabb Célpontot szemelt ki nekünk.

- Nem meglepő, bár azt hittem, hogy hagynak két lélegzetvételt a támadás után, de csak egy hiú ábránd volt az egész.

- JaeBum? – szakította ki elmélkedéséből őt YiEun.

- Hm? Mi az? – nyúlt a lány felé és visszahúzta magához.

- A Célpont, akiről DaeHyun mesélt – mormolta félve, miközben tenyereit megpihentette a fiú vállain.

- Igen? Mi van a Célponttal? – mélyítette el a szemkontaktust.

- Egy nő.

- Értem.

- Nem. Nem érted – lépett hátrébb védekezően. – Nem egy egyszerű nő. Ez a Célpont egy nagyon fontos személy. Valakinek egykoron nagyon sokat jelentett. Talán többet is, mint azt ma gondolná.

- Emily? Mire akarsz kilyukadni? – ellökte magát a járműtől és YiEunhöz közelített apró léptekkel.

- JaeBum. A húgod az új Célpontunk – bukott ki YiEunből a remegős válasz.

- MinGi...? – szakadt fel egy kétségbe esett sóhaj JaeBumból, torkán akadt minden további szava, gondolatai kuszábbnál kuszább fonódásba kezdtek a felrémlő névtől.

Mindannyian tudták, hogy komoly bonyodalomba keveredtek... amit nem biztos, hogy élve megúszhattak. Mindnyájan biztosan nem...