18. fejezet

- Veletek mi lesz? – araszolt YiEun egészen JongHyunig, majd jobb alkarjára fogott.

- Velünk ne törődj – könnyed mozdulattal szabadította ki tagját a szorításból és Társaira pillantott. – Indulás! – adta parancsba.

Lenyomta a kilincset és kiviharzott a lakásból, aztán nem sokkal később a banda többi Tagja is JongHyun után eredt. YiEun felkapta az étkező asztalon hagyott pisztolyt és ő is kirobogott a helyiségből. Kissé még fújtatva érte utol DaeHyunt, aki azonnal a terepjáróba tuszkolta, a másik négy férfi pedig a szintén fekete színű, sötétített üvegű sportkocsit vette birtokba.

Egyetlen magabiztos gázfröccs után felbőgött mindkét autó motorja, majd gumit égetve el is száguldottak aktuális otthonuk elől. Tizenhét perc alatt megérkeztek az adott címre; KiBum a sportkocsival leparkolt három házzal arrébb, DaeHyun ugyanekkor szorosan mögé állt be a terepjáróval. A másodperc tört része alatt nyílt ki az első autó négy ajtaja, és vette ostrom alá az épületet a négy éjszínű öltözéket viselő Tag. DaeHyun pedig ebben a pillanatban vágta ki a terepjáró ajtaját, majd YiEunt is utasította a jármű elhagyására és a szemközti ház tetejére mutatott.

- Onnan mindent látni fogunk. Fogd a távcsövet! – nyomta a kezébe az említett eszközt, aztán csuklón ragadta és megiramodtak a kitűzött helyszín felé.

Még el sem helyezkedtek a Megfigyelő pozícióba, amikor lövések dörrentek fel vélhetőleg abból a lakásból, amit egykoron YiEun az otthonának hívott. A távcsőre markolt pillanatnyi rémületében, majd egy méretes gombócot tuszkolt le a nyelőcsövén a golyózáport hallva.

- Bejutottak a lakásba – zökkentette ki a lányt DaeHyun suttogó hangja, mire a fiúra kapta pillantását, DaeHyun azonban a messzelátón át fürkészte az odaát történteket.

- Élnek még mind? – kérdezte reszkető hangon.

- A Főnök már bejutott, a támadókat szerencsére váratlanul érte a látogatásunk – húzta elégedett mosolyra száját, majd újfent elkomolyodott. – KiBum is bent van.

- Mi van az öcsémmel? – faggatózott egyre idegesebb hangon. – Életben van még? A többiek? JaeBum? Jackson? YoungJae? Hogy’ vannak a többiek?

- A Kölyök is legyűrte a célpontját.

- DaeHyun?! – kiáltott fel könnyes hangon, mire az említett fél felemelte a fejét alkarjáról és YiEunre nézett. – Él még az öcsém? – nyelt egyet, ahogy kibuggyant az első könnycsepp bal szeméből.

- Hatan térdre vannak kényszerítve, a hetedik egyelőre élettelenül fekszik a padlón – felelt tökéletes kimértséggel, YiEunben ezzel még több aggodalmat keltve.

- Ne – motyogta elcsukló hangon, majd szájára tapasztotta kezét, hogy a folyton rátörő sírását elfojthassa.

- JongHyun mindjárt kihozza őket, ne aggódj – újabb nyugtató görbületre váltott, fél szemmel YiEunre tekintett, aztán a ház előtt parkoló terepjáróra pillantott egy szívdobbanásnyi időre. – YoungJae a kijáratnál várja a barátaidat, bevágjuk őket a kocsiba és elhagyjuk a helyszínt, mielőtt a fakabátok megfülelnék a dolgot.

- Hárman hogy’ hoznak ki hét félájult férfit, akik egyenként legalább nyolcvan kilót nyomnak? – kételkedett továbbra is YiEun.

- Láttál már minket akció közben? – sandított a lányra.

- Öhm. Hát. N-nem.

- Akkor ne kérdezősködj. Mindenki rendben lesz és hamarosan vége lesz ennek az egésznek.

- Ennek soha nem lehet vége – sóhajtott fel YiEun csalódottan, majd újra felemelte a távcsövet és csendben figyelte tovább a szemben zajló eseményeket.

DaeHyun egy kis ideig nézte YiEunt, aztán a kint várakozó Kedvesére pillantott, aki biztosan szorította egyik kezével a kormányt, a másikkal a sebességváltót markolta, hogy a legalkalmasabb időben menekülőre tudják mindannyian fogni. A Mesterlövész tüdejéből könnyed lélegzet szakadt fel, amikor újra a sniperre erősített távcsőbe nézett. Jobb kezének mutató ujját az elsütő billentyűre helyezte, még egy nagy levegőt vett, amit azonban már nem engedett ki. Hosszú ideig tüdejében tartotta, szívverése is lelassult, szemhéjai félállásba ereszkedtek. YiEun két kézzel kapaszkodott saját látcsövébe, és DaeHyunhoz hasonlóan visszatartotta levegőjét az utolsó momentumig.

- Készülj – morogta alig hallhatóan a kukkeron tovább kémlelve az eseményeket. – Ha szólok, becélzod a tűzlétrát, négy másodperc alatt a földön vagy, elfutsz a terepjáróig, beugrasz a hátsó ülésre és eltűntök Jae-val!

- Hah? Mi? DaeHyun?!

- Háromig számolok!

- DaeHyun? Én nem megyek sehova!

- Egy.

- Dae~

- Kettő.

- Hallottad?!

- Három! Indíts, különben én magam lőlek le! – és már YiEunre is tartotta az eddig combja mellett pihenő maroklövetűt, kibiztosítva.

- P.csába!

YiEun fújtatva ugrott fel a kőről, öt lépéssel letudta a távolságot a tűzlétráig, végigcsúszott rajta, majd nagy iramban elfutott a már járó motorú terepjáróig. Gyors mozdulattal bevágódott a hátsó ülésre, azonban pontosan ebben a momentumban nyílt ki a másik oldalon az ajtó és vetődött be mellé JinYoung és Jackson, aztán egy újabb golyózápor kíséretében BamBam, YoungJae és YuGyeom, utóbbi az anyósülésre zuhant, ahogy becsapták mellette az ajtót.

A Megfigyelő egyetlen biztos pedáltaposással gázt adott a gépnek, a motor felbőgött, ők pedig eltűntek a tett helyszínéről. YiEun egyszerre volt rémült és megkönnyebbült, ahogy régen látott Társait újra maga mellett tudta, azonban még mindig aggódott öccse és szerelme miatt egyaránt. Ölébe fektette JinYoung fejét, letépett egy darabot pólója ujjából és azzal igyekezett felitatni a már félig száradt vért, alkalmanként a kifelé bámuló Jackson sérült arcvonásait vette szemügyre, olykor pedig YoungJae-n és BamBamen állt meg.

- Sajnálom – bukott ki YiEunből, mikor végre összeakadt szempárja Jackson pillantásával.

- Jól vagy? – kérdezte gyötörten, majd megnyalta felrepedt felső ajkát, hogy csillapíthassa a vérzést.

- A lényeg, hogy ti jól vagytok – megpróbálta mosollyal száműzni a fájdalmat mellkasából, azonban Jackson és a többi fiú összevert arcát látva nem volt egyszerű dolga.

- Nem mindenki úszta meg ilyen könnyen – dünnyögte fájdalmas hangon a Jackson mellett lihegő YoungJae, mire YiEun ijedt pillantása azonnal a fiúra szegeződött.

- Fél perc múlva elérjük a városhatárt, ott átszálltok egy másik autóba, ami elvisz titeket a reptérre és eltűntök végleg – szakította félbe a fontos beszélgetést a volán mögött ücsörgő YoungJae, a visszapillantó tükörbe nézett, hogy ellenőrizze, mindegyik fél megértette-e az utasítást, majd megint az útra meredt.

- Ez lenne az a briliáns terv? – fakadt ki a lány könnyes hangon, szeme dühtől és csalódottságtól izzott. – Eltüntettek mindannyiunkat? A Szervezet úgyis ránk talál huszonnégy órán belül.

- Az már a ti bajotok, ha megtalálnak titeket! – emelte meg a hangját YoungJae, majd feljebb váltott a sebességen és gyorsított a tempón.

- Ez igazán pompás. Már csak azt szeretném tudni, hogy mégis hol vannak a többiek! Hol van az öcsém?

- Nekem téged kellett mentenem, meg azt, akit behajítanak a járgányba. A többiről nem tudok nyilatkozni. Kifelé! – hirtelen fékezett le, majd behúzta a kéziféket, ahogy a célhoz értek.

- Ennyi?! Itt a vége?

- Még van más dolgom is, úgyhogy volnál szíves végre kiszállni a kocsiból?! Alig három percem van, hogy ezt a terepjárót felrobbantsam, és ne maradjon egyetlen alkatrésze sem beazonosítható! – fordult hátra YiEunhöz, haragosan villantak meg a sötét szembogarak. – Tűnés! – rendelte el ellenkezést nem tűrően.

Ezzel a lány megragadta a kilincset, majd miután kiszállt, JinYoungot is kisegítette és beültette a mellettük parkoló kisméretű, szintén fekete üveges kisbuszba, majd Jacksonnal és YoungJae-vel is így tett, BamBamnek és YuGyeomnak maradt annyi ereje, hogy egyedül szálljanak be a járműbe. YiEun még egy utolsó szempillantást vetett a terepjáróban ülő YoungJae-re, azonban mielőtt az fék-csikorgatva elhajtott volna, tekintetével a másik autó első üléseire mutatott.

A másodperc töredéke nem volt elég, hogy YiEun felfogja a célzást és azzal együtt el is köszönhessen megmentőjétől, mert a mikrobusz anyósülésének ajtaja kivágódott. A lányra ezzel persze a frászt hozva, akinek a könnyei rögvest útnak eredtek az ismerős felkart és a csuklón véresen függő ezüstékszert látva.

- Mark – szipogta, ahogy magához szorította rég elveszettnek hitt testvérét, orrát a fiú nyakába temette és abba fojtotta zokogását.

A viszontlátásnak azonban túl sokáig nem tudtak örülni, mert a kormány felől erőteljes torokköszörülés érkezett az ölelkezőkhöz, így kénytelenek voltak hamar elszakadni egymástól. YiEun kibújt Mark nyakából és a hang irányába fordította tekintetét. A torkán akadt a következő nyelése, ugyanis nem más ücsörgött az ülésben, mint az ismeretlen, vörös hajú férfi, aki többet tudott YiEunről, mint bárki más, akivel valaha kapcsolatba került a lány.

- Maga? – morogta az orra alatt YiEun, ahogy összenéztek az idegennel.

- Beteszed végre a formás valagadat, vagy inkább itt hagyjalak tiszta célpontnak?

- Mit keres itt?

- Én vagyok a végső pont. Én húzlak ki titeket a sz@rból megint.

- Eddig még egyszer sem tett ilyet – duzzogva mászott be az utastérbe, közvetlenül a sofőr mögött ült le.

- Mégis mit gondolsz, Angyalka, kinek köszönheted az életedet? Ennyire pocsék mesterlövészt nem engednek az utcára fontos célpontokhoz. Szerinted kinek köszönhető, hogy az a rohadt golyó csak súrolta a karodat, hah? A szerencsének? A véletlennek? Korántsem. Csakis nekem lehetsz hálás, hogy még van mit beszívnod a tüdődbe! – ezzel elfordította a slusszkulcsot és el is hajtottak az újabb célállomásra.

- És most mit vár cserébe? Plecsnit a mellkasára? Legyek aranyhal és teljesítsem három kívánságát? – dühöngött szánakozóan.

- Egy sima köszönöm is elég lesz, de ha már a kívánságoknál meg a plecsniknél tartunk – elhallgatott sejtelmessé vált mondata vége előtt, YiEunből kihozva mérhetetlen kíváncsiságát.

- Mi az? Mit akar viszonzásképp?

- Egyszer még meg foglak keresni téged és a Bandádat, hogy kiegyenlítsétek a számlátokat! – közölte tényként.

YiEun bólintott beleegyezésül az ismeretlen férfi ajánlatát hallva, majd a buszban ülőkön vezette végig lassanként elhomályosuló tekintetét. Végleg megszállta a lány testét a nyugalom, amikor tudatosult benne minden. Mind a hét fiút maga körül tudhatta végre, akik ugyan nem voltak a legjobb állapotukban, de még életben voltak mindannyian. Utolsóként JaeBumon állt meg könnyes szempárja, aki még mindig eszméletlenül pihegett Jackson és JinYoung között, sérülései kezeletlenül sorakoztak teste minden pontján, ezzel még inkább elszomorítva a lányt.

Majdnem félórás autókázás után végre megérkeztek a reptérre, a kisbusz a leghátsó oszlopokhoz parkolt, szinte még meg sem állt a járgány, amikor feltépték a baloldali tolóajtót és majdnem kirángatták a benne ülőket. YiEun azonnal megragadta JaeBum derekát, de ki is hámozták karjaiból, hogy az idegenek a vállukra dobva vigyék el a repülőgépig.

- Mégis hova visz minket ez a gép? – akadékoskodott YiEun két magasabb, fekete maszkot és golyóálló mellényt viselő férfi között.

- Mind a heten elrepültök Malajziába, onnan ketten tovább mentek Ausztráliába, hárman Oroszországba, ketten pedig Rióba utaztok.

- De nyolcan vagyunk – jegyezte meg kínnal vegyült hangján Mark, karját hasfalára tette a nehézkes levegővétel miatt.

- Egy itt marad és várja a további utasítást, míg azt nem mondom, hogy letudhatja a tartozását! – emelte meg a fejét a vörös hajú, miközben rágyújtott az újabb cigarettára.

- És mégis kit akar itt marasztalni? – kulcsolta össze a karjait a mellkasa előtt YiEun, majd egészen a dohányzó alakig lépdelt. – Heten alig állnak a lábukon, a nőket meg ahogy elnézem, nem éppen csípi – vonta fel bal szemöldökét egy oldalra biccentéssel együtt.

- Nem én fogom eldönteni – fújta ki a füstöt egyenesen YiEun arcába, aki reakció nélkül hagyta a kellemetlen szagot.

- Akkor ki?

- Majd ő – mutatott állával a legtávolabbi oszlop irányába, ahol YiEun első megmentője támaszkodott, ujjai között egy hosszú láncot tartva.

- Miért épp ő dönt?

- Unom a kérdéseket – sóhajtott megelégelve YiEun faggatózását, hátat fordított a lánynak és visszaballagott a kisbuszhoz. – Hatvan másodpercetek van eldönteni, hogy ki marad! Utána a pisztoly fog dönteni. Hét golyó talál gazdára, az egy, aki élve megússza, beáll ebbe a bandába! – mondandója végén beült az autóba és már csak a füstfelleg áradt onnan kifelé.

YiEun megint végignézett a Bandán, fájdalma és haragja egyszerre gyűlt össze a lelkében, kezeit ökölbe szorította, amikor ismét JaeBumhoz ért. Tudta, hogy egyik fiú sem elég erős hozzá, hogy vállalja a kockázatot és a legjobb az lesz mindegyiküknek, ha felhagynak ezzel az életvitellel és tiszta lappal indulnak egy másik országban. YiEunnek kellett annak a bizonyos egynek lennie. Elmosolyodott, majd megfordult és elindult az oszlophoz. Mark szerette volna megakadályozni, ellenben az álarcot viselő idegenek nem hagyták moccanni sem, így kénytelen volt nyugton maradni és kivárni a végét.

- Én maradok – állt meg egy lépésnyire a tartóoszlopot támasztótól.

- Jól meggondoltad? – bámulta mozdulatlanul az ingaként szolgáló láncot.

- Ők nem bírnák vállalni és nem is akarom ezt kérni egyiktől sem. Eleget szenvedtek már miattam.

- Honnan veszed, hogy te bírnád?

- Amit DaeHyun mondott nekem, azt felelem én is. Nem láttál még akció közben – YiEunre nézett magabiztosan.

- Akkor is vállalod, ha most nem lesz, aki megmentsen?