17. fejezet

- Kérlek, segíts nekem. Segíts megmenteni az öcsémet. Könyörgöm, JongHyun! Kérlek! – visszafordíthatatlanul kezdtek hullani YiEun könnyei.

- Nem lehet – suttogta, majd ellépett a lánytól. – Nem tehetem, Emily, sajnálom.

- Hát jó! – ezzel YiEun felmarkolta a pisztolyt és egyetlen szó nélkül kirobogott a lakásból, hogy mielőbb Mark segítségére siethessen.

JongHyun értetlenül nézte, ahogy a lány dühödten távozik a lakásukból, majd a Társaira pillantott, akik hozzá hasonló fejszerkezettel ácsorogtak a nappali közepén. JongHyun kezei ökölbe szorultak, alsó ajkát beharapta idegességében, elkapta fejét a Banda többi tagjáról és megint a nyitott ajtót kezdte méricskélni.

- Menj már utána, az istenit! – kiáltotta el magát KiBum, ahogy megunta Bátyja tétovázását.

- Az előbb nem úgy látszott, mintha ti akarnátok segíteni Emilynek – szűrte bosszúsan.

- Mert neked aztán rohadtul számít, hogy mi mikor mit akarunk, igaz? – jegyezte meg halkan TaeMin, majd öklöztek egyet KiBummal egyetértésükben.

- Befejezted? – morogta a Banda legidősebbje.

- Indíts már, vagy esküszöm én foglak utána rugdosni! – emelte fel a hangját KiBum, végleg megelégelve Bátyja morgását.

- Na, azt megnézem, Öcsi! – háta mögé sandított, ajkaira vészjósló mosoly kúszott, majd szinte el is tűnt a helyiségből egy szívdobbanással később.

- Frankón utánament? – pislogott YoungJae, miközben levetette magát a kanapéra és a laptopjáért nyúlt.

- Tudjuk jól, hogy te csak egy valaki után lennél hajlandó rohanni, Jae, de ez a veszély szerintem nem igazán fenyeget minket – vetette oda félvállról csípős megjegyzését KiBum, aztán áttelepedett a konyhába, hogy némi rendet teremtsen a káoszban.

- Ezért még számolunk, te akasztanivaló! – mormogta az orra alatt, ahogy a gépet az ölébe húzta, majd be is izzította azt.

Néhány percig még élcelődtek egymással, míg végül YoungJae volt az, aki megadta magát KiBum megjegyzéseinek, természetesen DaeHyun közbenjárásának köszönhetően, aki a hetedik perc után levágódott párja mellé és egy finom oldalba bökéssel lett gazdagabb a fiatalabb.

KiBum továbbra is a konyhában serénykedett, TaeMin pedig az erkélyre vonult, hogy némileg feltöltődjön és felkészüljön a nap további részére. Zsigereiben érezte, hogy a legidősebb Bandatag, aki egyben a Vezető szerepét is betöltötte a Csapatban, hamarosan visszatér, másodmagával. Ahogyan azt is sejtette, hogy JongHyun segítő kezet fog nyújtani YiEunnek és képes lesz fejjel menni a falnak.

- Mit csinálsz, TaeMin-ah? – került elő nem sokkal később a Banda második legidősebb Tagja, megszakítva ezzel a másik fél aggódó mérlegelését.

- Gondolkodom, Hyung. Miért? Odabent elviselhetetlen a szitu? Ha nem bírod őket, akkor zavard szobára a gerlepárt, JongHyun Hyung is mindig ezt csinálja.

- Tudod, hogy mire készül ez a megszállott, mi? – mosolygott bele a kérdésébe, miközben alkarjaival megtámaszkodott a vaskorláton.

- Csak sejtem. Nem ismerem annyira jól, mint te, Hyung – megállt KiBum mellett és ő is felkönyökölt a vasra.

- Mindig a női keverték bajba ezt a marhát – sóhajtott fel az emlékeit felidézve. – Már sulis korában sem bírt a vérével, és valahányszor egy lány bajba került akár egy másik lánynak köszönhetően, az én bolond bátyám az elsők között volt, aki hős lovag módján a megmentésére sietett. Aztán meg kis híján kikaparták a szemét, plusz az erősebb nemtől is gazdagabb lett néhány pofonnal.

- És mi lett később? Amikor egyszemélyes bevetésekre ment. Akkor is nő volt a dologban? – pillantott rá szeme sarkából.

- Többnyire. Úgy az esetek nyolcvan százalékában igen, nők voltak a háttérben. Néha volt, hogy ugyanaz a nő, néha volt, hogy három-négy egyszerre.

- Mindig is ennyi nője volt egyszerre? – döntötte oldalra a fejét a hallottaktól.

- Nem Casanova, csak túl könnyen szédíti meg őt a gyengébbik nem, és még mindig él benne a Grál-lovag hajlam.

KiBum mosolygós érvelését hallva egyszerre nevettek fel, végül visszaballagtak a nappaliba és ők is leheveredtek a kanapéra és annak környékére, majd időtöltés gyanánt a világító dobozt kezdték meredten bámulni. Eleinte csendesen bambultak maguk elé, aztán a távirányítóért vívott harc igencsak szókimondóvá tette a Tagokat, így már inkább hangosan nevetve és egymást játékosan szidalmazva nézték a képernyőt.

* * *

JongHyun lélekszakadva rohant YiEun után, közben pedig reménykedett, hogy a lány idegei nem feszülnek túl és nem megy át egy pszichopata ámokfutóvá, aki a pisztolyát markolva sebesít meg annyi járókelőt és ártatlan embert, ahányat csak ér a kilőtt golyóval. Illetve bízott abban is, hogy YiEun szervezete elég erős már ahhoz, hogy a futás ne merítse ki túlzottan.

A főbejáraton kizuhanva, sietve forgatni kezdte a fejét YiEun után kutatva. Legalábbis egy feldühödött lányt keresett, aki megpróbálta elrejteni a fegyvert a ruhája alá és nem a kezében szorongatva lépdelni a tömeg kellős közepén. JongHyun szerencséjére a kapualjtól nem túl messze meglátta YiEunt guggolni, combjai között szorítva a maroklövetűt, ujjai hosszú tincseit markolták, teste görnyedtsége és remegése kétségbeeséséről tanúskodott.

- Emily – lihegte megkönnyebbülten, majd a lányhoz iparkodott és lehajolt hozzá. – Mindig ilyen forrófejű vagy? – kuncogta a fülébe, mire a lány felemelte a fejét és JongHyunra nézett.

A fiú nyugodt és mosolygós tekintete találkozott YiEun rémült és könnyes szempárjával. Íriszein megannyi érzés cikázott; a félelemtől kezdve az elszántságon át egészen a gyűlöletig bezárólag. JongHyun nyelt egyet YiEun arcát látva, majd mindkét tenyerét a lány vállaira simította és magabiztosan a testére szorított.

- Mennünk kell – nézett mélyen a lány szemeibe, aki csak a fejét rázta válaszul. – Itt nem maradhatsz, egyrészt. Másrészt pedig – felemelte a fejét és gyorsan körbenézett, majd újfent a lánnyal nézett farkasszemet. – Tudom, hogy félted az öcséd életét, de itt nem tudok rajtad segíteni és a bandával is meg kell vitatnunk a tervet.

- Hah?

- Menjünk vissza a házba, ott talán nagyobb biztonságban leszel te is. Aztán majd megbeszéljük a részleteket.

- Ezek szerint hajlandó vagy segíteni nekem? – kérdezte, miután JongHyun felhúzta őt a földről, majd derekára fogott az összecsuklás elkerülése érdekében.

- Odafent mindent megbeszélünk.

- Válaszolj. Segítesz? – dünnyögte.

- Meglátjuk, hogy mivel van dolgunk, YoungJae szerintem elkezdett már kutatni a támadóitok után.

- Köszönöm – pihegte.

- Majd ha végeztünk.

Ezzel JongHyun belökte a vaskos, tömör tölgyből készült bejárati ajtót és egy gondolat múltán el is tűntek a zsúfolt utcáról. YiEun szédelegve lépte át a lakás küszöbét, az ott maradt tagok a lány torzult arcát látva azonnal felugrottak a kanapéról, hogy a Banda Vezetője oda fektethesse, KiBum automatikusan a fürdőbe szaladt kötszerért, a többiek pedig igyekeztek mielőbb megszabadítani a lányt a feleslegesnek ítélt ruháktól.

- Azért pucérra nem kell vetkőztetnetek – morogta, miközben visszahúzta YiEun mellkasára a félig megszabadult pólóját. – Csak kimerült, és ahogy elnézem, valaminek erősen nekimehetett, mert felsértette a felkarját, és most ömlik belőle a vér.

- Engedj oda, Hyung – lökte finoman félre JongHyunt a gézlappal és fertőtlenítő folyadékkal betoppanó KiBum, majd azzal a lendülettel neki is esett YiEun újabb sérülésének, azonban a lány váratlanul felsikított a maró fájdalomtól.

- Nem lenne jobb szólni a Dokinak? – kérdezte alig hallhatóan DaeHyun, mire az összes szempár rá szegeződött. – Most mi van? Azért csak jobban tudja, hogyan lásson el egy ilyen sérülést, meg a többi sebét is megnézhetné.

- Szerinted a nővéred eljönne megnézni Emilyt? – kérdezte JongHyun.

- Ha nem kérdezzük meg, akkor nem is tudjuk meg – vont vállat, majd az egyetlen mobiltelefonhoz lépdelt és tárcsázott. – Két perc múlva itt van – nyomta ki a készüléket néhány halk hümmögéssel később.

- JongHyun? – nyöszörögte nehézkesen a kanapén heverő lány, mire a nevezett a homlokára csúsztatta a tenyerét. – Ugye... ugye... segítesz...?

- Hyung, egyre jobban vérzik a karja – hívta fel a többiek figyelmét az elkerülhetetlen tényre TaeMin.

- Ez nem csak egy szimpla vágás, Hyung – emelte fel YiEun karját KiBum és vette szemügyre a frissen szerzett sérülést.

- Akkor mi okozta? – néztek össze mind az öten, de újabb hosszas elmélkedésbe már nem tudtak kezdeni a csengőszó hallatán.

DaeHyun a másodperc tört része alatt termett az ajtóban, majd tépte is fel a térelválasztót, hogy a kint várakozót mielőbb beengedje. Biccentett a küszöbön ácsorgónak, aki hasonló fejmozdulattal fogadta a köszöntést, aztán tekintete azonnal átsiklott az ülőalkalmatosságra és meglátta YiEunt, akinek állapota korántsem volt kielégítő.

- Mi történt vele? – lépdelt magabiztosan a kanapéhoz, az orvosi táska hangosan koppant a dohányzó asztalon és azzal a lendülettel vizsgálni kezdte YiEun sérüléseit.

- Ezzel a sérüléssel találtam rá az utcán az előbb – felelt JongHyun. – Fel fog épülni?

- Meglőtték – pillantott a karjára, aztán a testén lévő többi heget vette mérce alá. – A tarkóján lévő sem túl régi, a combjai is kaptak már nem egyet, de akkor még időben elkapták, különben már nem lenne itt. Viszont ezt itt egy sniperrel okozták – fogott ismét a felkarjára és forgatta is meg a végtagot. – Azelőtt nem sokkal kaphatta, mielőtt rátaláltál.

- Ki tudod szedni a golyót, Noona?

- Nincs benne. Vagy elég kezdő lehetett az illető, aki ki akarta iktatni, öhm. Hogy is hívják? – nézett fel JongHyunra, válaszra várva.

- Emily. Emilynek hívják.

- Szóval, aki ki akarta vonni a forgalomból Emilyt, az vagy nagyon kezdő még a szakmában és elég pocsék is a célzó képessége, vagy pedig jókor reagált és sikerült még elugrania valamilyen okból kifolyólag a golyó útjából.

- Szerinted melyik lehet? – döntötte oldalra a fejét DaeHyun.

- Ha téged veszlek alapul, Dae, akkor nincs az a golyó, ami elől bárki kitérhet, így inkább mondanám, hogy egy nagyon pancser kezdővel van dolgunk.

- Meg tudod menteni? – JongHyun hangja aggodalommal telt meg, a doktornő a fiúra nézett, majd elmosolyodott.

- Húztalak már ki nagyobb sz@rból is titeket, nem? – szorított az ideges fiú bal vállára, aztán megint YiEunre nézett. – Mivel a golyó súrolta, így nem lesz komolyabb baja, viszont úgy néz ki, hogy meglehetősen vérzékeny típus. Pár óra múlva magához tér, a többi sebét is megnézem, hogy biztosan tudjam, minden rendben van vele.

- Köszönöm – bólintott hálásan.

- Melyik szobában vizsgálhatom meg?

- Az övében! – zúgott fel négy tag egyszerre és mindannyian JongHyunra mutattak, aki ugyanekkor halványpiros színben kezdett pompázni.

- Hm. Rendben. Segítenétek?

- Máris! – ezzel JongHyun a karjaiba kapta YiEunt és egyenesen a szobájába sietett vele, óvatosan lefektette a puha ágyneműre, és a mellette álldogáló segítőre nézett.

- Nyugodtan kimehetsz, vigyázok rá – húzta feljebb a pólót YiEun testén, JongHyun arcszíne azzal egyenes arányban változott meg, ahogy a fakó bőrt lassanként felfedte.

- Maradok, hátha szükséged van valamire – vakarta meg zavartan tarkóját, kissé feltupírozva ezzel szőkített fürtjeit.

- Hát jó – húzta meg a vállát újra –, de aztán nekem csendben legyél végig, és ha lehet parancsolj annak is ott lent! – mutatott nadrágja közepére egy széles vigyor kíséretében.

- Yah, Jung ChoAh! – mordult fel a csipkelődésre.

- Doktor, Jung ChoAh, ha kérhetem! – nevetett halkan.

- Őszintén, ChoAh – sóhajtott fel nehézkesen.

- Igen, JongHyun? – a fiúra sem nézve bújtatta ki YiEunt a felsőjéből, majd a nadrágtól is megszabadította.

- Rendbe jön? – fogott YiEun ujjaira és megszorította a lány kezét.

- Mindent meg fogok tenni, és ahogy első ránézésre is tűnik, nagyon erős lányhoz van szerencsém. Erősebb, mint azt ő maga gondolná. Hatalmas élni akarás van benne – ezzel elővett egy injekciós tűt a táskájából, az egyik üvegcséből felszívott némi morfiumot, majd YiEun karjába bökte a tűt. – Ettől még egy kicsit kába lesz, mikor felébred, de a seb kitisztításához muszáj, különben végigsikítja az egész varrást is.

- Vigyázz rá, kérlek – motyogta elhaló hangon, leült az ágyra és YiEun fejét combjaira fektette.

- Nagyon kedveled ezt a lányt, JongHyun – jegyezte meg mosolyogva, ahogy az új sebet tisztogatta. – Esetleg már volt is valami köztetek? – kérdezte monoton hangon két simítás között.

- Nem. Miért ez az első kérdésed? Miért kérdezed?

- JongHyun. Mindketten tudjuk, hogyan is viszonyulsz a nőkhöz, nem egyszer kerültél miattuk életveszélyes állapotba. Az utolsó alkalommal még te is majdnem odavesztél – tekintete összeakadt JongHyun homályos lélektükreivel.

- Azt hiszed, nem tudom. Csak megpróbálok normális életet élni, amennyire lehet.

- Ez nem az a szakma, ahol ti normális életet élhetnétek, Jjong. Akkor inkább tanárnak kellett volna menned.

ChoAh egyetlen szó nélkül mérte fel tovább YiEun állapotát, eljutva kényesebb pontjaira is; összeráncolt homlokkal nézett fel JongHyunra, ahogy felfedezte YiEun lábai között az erőszak maradványait. JongHyun kezei ökölbe szorultak ChoAh elégedetlen arcát látva, s tudták, YiEunnek sokkal több hege van, mint amiről teste árulkodik.

* * *

Közel két idegtépő óra után ChoAh mélyet lélegezve lépett ki JongHyun szobájából, nyomában az illetékessel. Minden szempár az orvosra és a Vezetőre siklott, kis híján egymás szavába vágtak YiEun állapotát megtudakolva, mire ChoAh felemelte jobb kezét, hogy elhallgattassa őket.

- Nem sokára magához tér, most alaposan kialudja magát és semmit nem is fog érezni az utolsó golyó okozta sérülésből. Viszont bánjatok vele nagyon kíméletesen, mert idegileg instabil lehet még.

- Mire akarsz célozni, Noona?

- Emilyt ott is bántották, amit sok nő képtelen feldolgozni, így inkább önként vet véget az életének – az ajtóhoz tipegett kissé fáradtan, majd a kilincsre fogott. – Hagyjatok neki időt, hogy mindent feldolgozzon és megeméssze a történteket, különben nagyobb baja is lehet. Hívjatok, ha gondotok támad! – ezzel ChoAh elhagyta a lakást, a falapról minden tekintet JongHyunra vándorolt.

- Kifejtenéd ChoAh elméletét, Hyung? – szólalt meg elsőként KiBum.

- Később! Munkára! – összecsapta a tenyereit, majd kijjebb lépdelt a szobából és a fürdőszoba felé vette az irányt, a vaspántra markolt. – YoungJae, deríts ki mindent a támadókról! TaeMin, szerezz két alkalmas járgányt! DaeHyun, fegyverek és egyéb harci kedvencek, amihez kedved van, tiéd a választás! KiBum, menekülési útvonalak és megközelítési lehetőségek kidolgozása! – ezzel bevágta a háta mögött a térelválasztót.

- Akkor dologra! – KiBum is egy határozott tenyércsapással ösztönözte a Társait munkára, akik a következő pillanatban neki is veselkedtek a kiadott feladataik elvégzésének.

Újabb egy óra elteltével a Banda négy tagja talpig felfegyverkezve állt a nappali közepén és türelmesen várták, hogy JongHyun is csatlakozzon hozzájuk. Ám a fürdőszoba ajtóval ellentétben JongHyun szobájának ajtaja nyílt ki. YiEun picit még nyúzottan mászott elő, majd tincseibe túrva nézett végig a Bandatagokon.

- JongHyun hol van?

- Mindjárt jön. Te jól vagy? – érdeklődött KiBum.

- Azt hiszem – a felkarjára nézett, majd megint a fiúkon állt meg kérdő szempárjával. – Történt velem valami?

- Hosszú lenne elmondani – felelte TaeMin, miközben egy maroklövetűt csúsztatott derekára erősített fegyvertartójába.

- Hova készültök? – ráncolta szemöldökét.

- Van egy kis elintéznivalónk – húzta finom mosolyra telt ajkait DaeHyun, YiEun ugyanekkor oldalra biccentette a fejét.

- Milyen elintéznivalótok?

Azonban mielőtt még YoungJae válaszolhatott volna YiEun kérdésére, megmozdult a fürdő ajtaja és átrobogott a lakáson a vezető. Fekete öltözékben és sötét fürtökkel. YiEun nagyot nyelt JongHyun új külsejét látva, a következő lélegzetvétele a torkában akadt, amikor a Vezető is magára applikálta a kikészített fegyvereket.

- Az autó? – kérdezte monoton hangon.

- A hátsó utcában parkol – válaszolt TaeMin.

- Tervek?

- Fejben – reagált KiBum.

- Ha erősnek érzed magad, akkor velünk jöhetsz, de a tetőn kell maradnod DaeHyunnal, amíg mindenkit kihozunk.

- Segíteni akarok – ellenkezett YiEun, de JongHyun szúrós szembogarai a lányba fojtották akadékoskodó szavait. – Meddig kell fent maradnom?

- A végéig. DaeHyun tudni fogja, hogy mikor kell menekülőre fognotok, az autó ott fog várni, csak be kell szállnotok és elmenekülnötök.

- Veletek mi lesz? – araszolt egészen JongHyunig, majd alkarjára fogott.

- Velünk ne törődj. Indulás!

Lenyomta a kilincset és kiviharzott a lakásból, aztán nem sokkal később a banda többi tagja is JongHyun után eredt. YiEun felkapta az étkező asztalon hagyott pisztolyt és ő is kirobogott a helyiségből. Kissé fújtatva érte utol DaeHyunt, aki a terepjáróba tuszkolta a következő pillanatban, a másik négy tag pedig a fekete sportkocsiba ült.

Egy magabiztos gázfröccs után felbőgött mindkét autó motorja, majd gumit égetve el is száguldottak aktuális otthonuk elől. Tizenhét perc alatt megérkeztek az adott címre, KiBum a sportkocsival leparkolt három házzal arrébb, DaeHyun pedig mögé állt be a terepjáróval. A másodperc tört része alatt nyílt ki az első autó négy ajtaja, és vette ostrom alá a házat a négy sötét öltözéket viselő Tag. DaeHyun ugyanekkor kivágta a terepjáró ajtaját, majd YiEunt is kiparancsolta a járműből és a szemközti ház tetejére mutatott.

- Onnan mindent látni fogunk. Fogd a távcsövet - nyomta a kezébe az említett eszközt, majd csuklón ragadta és megiramodtak a kitűzött helyszín felé.

Még el sem helyezkedtek a megfigyelő pozícióba, amikor lövések dörrentek vélhetőleg abból a lakásból, amit egykoron YiEun az otthonának hívott.