16. fejezet

YiEun ledermedt JongHyun szavaitól, csak a levegőt tudta kapkodni döbbenetében, pillantását rémülten járatta a fölé magasodó fiú lélektükreiben. Újra és újra letuszkolt egy nehézkes gombócot a torkán, a korábbi kiképzések, amiket kapott, hirtelen semmissé váltak és kiszolgáltatottnak érezte magát. Életében először félt a vele szemben állótól.

- Nem akarod jobban megismerni, mielőtt ráveted magad? – jegyezte meg gúnyosan KiBum, amikor elsétált Bandatársa háta mögött, majd féloldalasan visszanézett.

- Talán féltékeny vagy, mert én takargattam be és az én ágyamban aludt? – pillantott rá szeme sarkából, majd újra YiEunre fordította figyelmét.

- Én ugyan nem vagyok az! – nevetett fel iróniával telve. – Ha akarnék nőt magamnak, bármikor szerezhetnék.

- Persze! Csak nincs nő, aki megmaradna melletted – érkezett egy újabb megjegyzés a háttérből, minek köszönhetően az elsőként élcelődők tekintete egyszerre siklott a játékosan kötekedő Tagra.

- Vigyázz, Kölyök, mert a végén megakad a torkodon egy húscafat, amikor legközelebb enni kezdesz.

- Gyere, beszélgessünk egy kicsit – fordult ismét YiEunhöz, majd gyengéden a lány jobb csuklójára fogott és átvonszolta a nappalin, hogy az erkélyre jussanak.

A lány követte JongHyunt a levegőre, azonban még mindig képtelen volt megszólalni. Túl sok kérdés zakatolt a fejében, amire választ szeretett volna kapni, viszont nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. A délelőtti levegő és kellemes napsütés melegséggel töltötte fel a lányt, nagyot szippantott az oxigénből, mire megint egy határozott szorítást érzett meg a csuklóján. JongHyunra nézett.

- Ismersz engem? – tette fel első kérdését.

- Ez elég egyértelmű volt a számodra is, nem? – húzta féloldalas mosolyra kissé telt ajkát, miközben elengedte a lány csuklóját, majd egy lendülettel levágódott a kint álló bútordarabra. – Ülj le – mutatott a mellette lévő ülőalkalmatosságra.

- Mennyit tudsz rólam? – foglalta el a helyét a felkínált fotelban és összehúzta magát.

- Éppen annyit, amennyit kell.

- Mégis mennyi az annyi? – nyelt egy nagyot.

- Honnan kezdjem a mesédet? – támaszkodott meg alkarjaival a térdein, s közben mélyen a lány szemébe nézett. – Onnan, hogy beszerveztek a másik bandába, a táborba kerülésedtől vagy onnan, amikor elraboltak a játszótérről?

- Hah? – szűkült össze a lány pupillája, teljes zűrzavar uralkodott el az elméjén.

- Mire emlékszel? Mi volt az utolsó emléked, mielőtt bekerültél a mókuskerékbe?

- Mókuskerék?

- Az – mosolyodott el. – Egy állandó mókuskerékben élünk mindannyian, amiből nem lehet kiszállni anélkül, hogy bele ne dögölne az ember.

- Te mióta vagy benne? – JongHyun mély levegőt vett, majd felkelt a fotelből, a korlátig lépdelt és tenyereivel megtámaszkodott rajta.

- Túl régóta – sóhajtotta a külvilágot kémlelve, a negyvenkettedik emeletről az egész várost belátta anélkül, hogy bárkinek szemet szúrt volna. – Idejét sem tudom már, hogy mióta csinálom. Megtanultam lekapcsolni az agyamat, amikor AZ vagyok, csak azért, hogy ne kelljen gondolkodom, vajon helyes-e, amit teszünk.

- Ismerős – mormolta YiEun, ő is követte JongHyun példáját és a korláthoz araszolt. – Az elején te sem tudtál aludni utána?

- Van, hogy még most sem tudok. Csak azért nem szálltam még ki, mert itt van ez a négy ökör, akikre vigyáznom kell, különben ők fizethetnek rá – mosolyogva fordított hátat a városnak és nézett be a nappaliba. – Bár néha jó lenne csak úgy abbahagyni az egészet és normális életet élni az öcsémmel és a szüleimmel.

- Van egy öcséd?

- Te is ismered – pillantott a lányra szeme sarkából, majd vissza a nappaliba. – Nem éppen a kedvességéről híres, mert szeret csipkelődni a másikkal, de KiBumnál ez a módja, hogy levezesse a feszültséget.

- KiBum az öcséd? – értetlenkedett.

- Nem vérszerinti. Az apám beleszeretett KiBum anyjába, miután az édesanyám elhunyt. Talán három vagy négy éves lehettem akkor. Nem emlékszem már, túl rég volt.

YiEunből egy nehézkes sóhaj szakadt fel JongHyun emlékeit hallva, majd eszébe jutott saját öccse, akiről eddig a pillanatig fogalma sem volt. Könnyei akaratlanul indultak útnak, amiket sietve igyekezett letörölni az arcáról.

- Ezek szerint nem tudtad – fogta meg YiEun jobb kezét, majd elvette az arcáról és bal kezének ujjaival törölte le a maradék sós nedvességet arccsontjáról.

- Nem. Egyáltalán nem tudtam róla. Bár Mark mindig is szeretett a védelmemre kelni és kiállt értem mindig, de azt hittem, hogy csak egy jó barátot lát bennem vagy csak egy gyenge nőt.

- Hm – JongHyun halk kuncogást eresztett meg YiEun második érvét hallva, mire a lány felkapta a fejét eddig mustrált cipőjéről és a fiúra nézett. – Aki százötven kilós fazonokat kényszerít térdre egyetlen másodperc alatt, azt korántsem nevezném egy gyenge nőnek.

- Csak a kiképzésnek köszönhetem. Egyébként pedig arra sem lennék képes, hogy egy villanykörtét kicseréljek – kúszott piciny görbület a lány szájára.

- Jól áll, mikor mosolyogsz – önkéntelenül simított végig a lány arcán óvatosan, aztán ellökte magát a korláttól és visszament a lakásba.

YiEun néhány percig mozdulatlanul állt az erkélyen és szemrebbenés nélkül figyelte, ahogy a bent tartózkodók szórakoznak egymással. JongHyun KiBumhoz ballagott, majd hátulról a nyakába ugrott és szinte azzal együtt kezdte tincseit ostromolni, miután fordított egyet pozíciójukon és hóna alá gyűrte a fiatalabbat. TaeMin mosolyogva figyelte a testvérpárt, néha egy-egy láblendítéssel KiBum segítségére sietett, de tisztes távolságban maradt.

DaeHyun egy tányérral a kezében baktatott a kanapéhoz, majd azt letéve a füstüvegű dohányzóasztalra, YoungJae ölébe ült és egy elégedett mosolyt intézett hozzá. YiEun akaratlanul mosolyodott bele a látványba, ismerős volt a mosoly és a póz is, melegség öntötte el a lányt a látottaktól. Felsóhajtott, majd hosszan kifújva a levegőt, végre ő is visszament a lakásba.

Megpróbált elaraszolni a birkózók mellett, de pechjére nem volt elég elővigyázatos, így az újabb perdülést követően a testvérpár YiEunre zuhant, aki ennek köszönhetően a szőnyegre csuklott. Míg az öt fiú közül három éktelen röhögésbe kezdett, addig KiBum morogva kelt fel bátyjáról és kezdte is leporolni márkás nadrágját, amin tulajdonképpen egyetlen szösz sem foglalt helyet. JongHyun azonban mozdulatlanul hevert YiEunön, alkarjai a lány feje mellett pihentek, YiEun ujjai a fiú pólóját markolták görcsösen.

A csengő vészjósló hangja zökkentette ki a bandát tevékenységéből. JongHyun hirtelen pattant fel a lányról és azzal együtt fel is rántotta őt a földről, KiBum és TaeMin egyszerre hagyta abba a visszafoghatatlannak tűnő nevetést, DaeHyun és YoungJae pedig a másik kezében talált biztos nyugalomra.

- Menj be a szobába – fogta meg a lány vállait JongHyun, majd a többi Tagon vezette végig mélybarna tekintetét. – Ha nyugton maradtok, akkor nem lesz semmi gáz.

- Igen – felelték egybehangzóan, YiEun pedig bólintott megértvén az utasítást.

JongHyun beterelgette a lányt a szobájába, majd be is csukta a térelválasztót és a bejárathoz indult. Még egy nagy levegőt vett, majd elfordította a kulcsot és lenyomta a kilincset. Dohányfüst csapta meg a fiú orrát, a váratlanul rá törő köhögést sietve nyelte le, mielőtt még bajba keveredne miatta.

- Hol rejtegeted? – lépett be az ajtón egy vékony és magas alak, élénkpiros hajjal.

- Hyung? – nyelt egyet.

- Hol rejtegeted? – ismételte meg ellenkezést nem tűrő hangon, szigorú szemmel mérte végig JongHyunt, aztán a másik négy tagon is végigvezette rideg pillantását. – Nem válaszolsz? – beljebb sétált a lakásban, egészen a kanapéig lépdelt, majd könnyed mozdulattal heveredett le a bútorra. – Én ráérek – egy pisztoly koppant a dohányzóasztalon, de ugyanakkor JongHyun szobájának ajtaja tépődött fel és került elő YiEun is.

- Itt vagyok! – állt meg az ismeretlen előtt, kezei ökölbe szorítva lógtak combjai mellett.

- Hogy’ kerültél ide? – emelte a lányra haragos szempárját az idegen.

- Azt én sem tudom. Itt ébredtem fel, miután elmenekültem a tetőről.

- Mit kerestél egy tetőn? – vett egy nagy levegőt, majd folytatta gondolatát. – Ki kergetett egészen addig, Emily? – YiEun felkapta a fejét a pisztolyról és a vörös tincsek tulajdonosára nézett.

- Tu-tudja, ki vagyok? – hebegte zavarodottan.

- Úgy látszik, te vagy az egyetlen, akinek fogalma sincs róla, hogy ki is valójában – emelkedett fel a pamlagról, teljesen a lány fölé magasodott.

YiEun a másodperc tört része alatt került az idegösszeomlás szélére, minden, amiben korábban hitt, hazugságnak bizonyult a számára. Nem tudta, kinek adjon igazat zavarában, melyik fél az, aki igazat mond. Hiszen szerelme megrögzötten állította, hogy nem ismeri a múltját, ellenben ez a társaság meglehetősen is sokat tudott a lányról. Többet, mint saját maga. Talán még Marknál is többet.

- Tehát ki volt az a bátor, aki egy tetőre kergetett? – nézett mélyen a kérdő szempárba.

- Mi lesz vele, ha megmondom?

- Talán félted az életét? – gyilkos mosolyra húzódott a telt ajakpár, YiEun félelmei pedig lassanként tovaszálltak ezt látva.

Ismerte ezeket a mosolyokat, és tudta, hiába mond bármit is, a kegyelmet egyik sem tartja be. Akinek ilyen vigyor ül a száján, az csak a saját érdekeit képviseli. Mindaddig alkuképes, míg értelmét látja, de miután megkapja, amit akar, fittyet hány az egyezségre és végez a körülötte lévőkkel.

- Na? Mégis féltenéd az életét?

- Belőlem aztán semmit nem szed ki – jelentette ki magabiztosan, JongHyun a következő momentumban termett a lány mögött és húzta is hátrébb a férfitól.

- Úgy látom, hogy itt is akad legalább egy védelmeződ, Emily – összeakadt szempárja JongHyun dühös-aggódó lélektükrével, majd ismét YiEunnel nézett farkasszemet. – Valamit nagyon tudhatsz, ha mindkét Bandában van egy valaki, aki az életét adná a tiédért – ezzel visszaült a kanapéra és rágyújtott egy cigarettára.

- Mire akar ezzel célozni?

- Nem világosítottátok fel a lányt? – intézte szavait JongHyunhoz, ahogy kifújta a füstöt.

- Nem akartam egyből letámadni.

- Akkor lehet, hogy most nem is lesz rá lehetőséged – jegyezte meg gúnyosan.

- Miért?

- Ha esetleg nem búcsúztál el az öcsédtől meg a bikádtól, akkor most már ne is tedd meg.

- Mi?! – fakadt ki rémülten YiEun.

- Nem rég váratlan látogatót kaptak, és nem úgy tűnt a távcsőből nézve, hogy szívélyesen üdvözölték volna az embert.

- ... – YiEun könnyei rögvest útnak indultak a hallottaktól, térde megrogyott.

- Mi történt velük? – faggatózott JongHyun.

- Rajtuk ütöttek.

- Azt tudjuk, hogy kik?

- Az utolsó kiiktatott célpont emberei, valószínűleg – újabb füstfelleg távozott a férfi ajkai között.

- Életben vannak még? – motyogta könnyeit nyeldesve.

- Talán igen, talán nem – szívott még egyet a koporsószegből.

- Kérem. Válaszoljon! Életben van még az öcsém?

- Ennyire számít – sandított a reszkető lányra.

- Hyung, ne csináld. Életben van még Emily testvére?

- Az egyikük elég sz@rul nézett ki, de a másik hat sem volt éppen a legjobb passzban.

- Mark – motyogta.

- Nem.

- Hogyan? De hát azt mondta, hogy~

- Majd én azt tudom, hogy mikor mit mondok! – állt fel ismét a kanapéról, a cigaretta a korábban majszolt édességben végezte.

Az ismeretlen férfi pontosan azzal a váratlansággal távozott a lakásból, mint ahogy megérkezett, maga után bűzös füstfelleget hagyva. YiEun az asztalon pihenő fegyverre nézett, majd JongHyunra kapta tekintetét. Rémült és elveszett volt.

- Segíts nekem, kérlek – könyörgött, miközben megfordult a fiú tenyerei alatt.

- Mi van? – bukott ki a háttérben ácsorgó KiBumból.

- Hallgass – intette csendre őt a legidősebb fiú.

- Kérlek, segíts nekem. Segíts megmenti az öcsémet. Könyörgöm, JongHyun! Kérlek! – visszafordíthatatlanul kezdtek hullani YiEun könnyei.

- Nem lehet – suttogta, majd ellépett a lánytól. – Nem tehetem, Emily, sajnálom.

- Hát jó! – ezzel YiEun felmarkolta a pisztolyt és egyetlen szó nélkül kirobogott a lakásból, hogy mielőbb Mark segítségére siethessen.