15. fejezet

- Emily – suttogta halkan, alkarjaira tapasztva száját; a név hallatán a kezdeti félszeg mosoly szélesedett kissé az ismeretlen arcán.

Elvette a kezét YiEun válláról és tenyerét nyújtva várta, hogy a lány elfogadja a felajánlott segítséget. YiEun a markos tenyérre pillantott, majd vissza a különlegesen fénylő szempárba.

- Még mindig nem valami biztonságos idefent – szólalt meg kisvártatva az idegen, továbbra is a kezét nyújtva a lánynak. – Ideje lenne mennünk, mert egy tetőn gubbasztó személy mindig tiszta célpont tud lenni a mesterlövésznek.

YiEun pupillája hirtelen szűkült össze a hallottaktól, majd összébb húzta magát, korántsem akart már annyira az ismeretlen társaságában lenni, mint az utolsó megjegyzése előtt. Újra és újra nagyot nyelt, még mindig járatta tekintetét a tenyér és az idegen arca között.

- Nem foglak bántani, de mennünk kell. Nem maradhatsz itt. Emily – lépett még közelebb a lányhoz, majd bal csuklójára fogott. – Gyere!

- Miért? – ellenkezett értetlenül, miközben igyekezett kiszabadítania karját a fogásból.

- Ha szeretnéd még látni a napot felkelni, akkor most velem jössz! – ezzel könnyedén felrántotta a lányt a betonról, aztán derekát átkarolva indultak meg a tető másik sarka felé, egy újabb tűzlétrát célba véve.

YiEun döbbenten lépdelt az ismeretlen mellett, akinek egyáltalán nem állt szándékában elengedni a lányt maga mellől, testéhez szorította YiEun testét, miközben folytonosan kémlelte a tető eldugottabb zugait a váratlan támadások elkerülése végett.

A tűzlétrához érve két karjával megragadta YiEun derekát, majd ráemelte a fémre és egy bólintással jelzett a lánynak, hogy induljon meg lefelé. Egyetlen foknyi távolság múltán követte YiEunt az idegen, aztán az utcakőre lépve újfent karon ragadta és rohanni kezdett vele.

YiEun erőtlenül szaladt látszólagos megmentője mellett, aki futás közben felhúzta nyakában lógó kendőjét, hogy többet takarjon az arcából, majd a harmadik keresztutcához érve ismét irányt változtattak és egészen egy járó motorú autóig szaladtak. A lányt beparancsolta a hátsó ülésre, a kendőt viselő férfi pedig a kormány mögé ült, majd egyetlen biztos pedáltaposással gázt is adott a gépállatnak.

YiEun értetlenül kuporgott az ülésen, egyszer a sofőrre nézett, egyszer pedig a mellette lévő ablakon bámult kifelé, hogy beazonosíthassa a helyet, amerre járnak. Egy másik búgó férfi hangtól ismét összerezzent a teste, lopva nézett az anyósülésen tartózkodó alakra, aki pontosan akkor pillantott a háta mögé, mikor YiEun is végre bátorságot kapart magába. A tekintetük találkozott.

Egy éjsötét szempár vizslatta végig YiEun minden arcizmát, kissé didergő testét, míg végül megint farkasszemet nem néztek egymással.

- Ki ez? – intézte kérdését a vezetőhöz, tökéletesen kimért hangsúllyal.

- Vezetek – közölte nemes egyszerűséggel és még egy sebességet váltott felfelé, az autó lassanként érte el teljes végsebességét.

- Ezt úgy mondod mintha máskor nem beszélgettünk volna ilyen tempó mellett.

- Megtudod, ha már biztos falak között vagyunk.

- Az még odébb lesz egy kicsit – jegyezte meg halkan, miközben visszafordult eredeti pozíciójába és a másik idegen is az úttestet kémlelte tovább.

- Miért is?

- Mert össze kellett rámolnunk röpke három és fél perc alatt és el kellett hagynunk a házat.

- És akkor még egyszer megkérdezem. Miért is?

- Letelt a három hónap, amit egy helyen szoktunk tölteni. Tudod.

- Akkor merre?

- Ki a városból – mutatott egy széles útkereszteződés felé; mire a sofőr a kivilágítatlan autóút irányába kormányozta a járművet.

YiEun remegése fokozatosan csillapodott, ahogy melegség kezdte átjárni a testét, fáradtsága ezzel egyenes arányban uralkodott is el az elméjén. Bármennyire küszködött az ellenállással, szemhéjai folytonosan elnehezültek az autó kellemes ringatózásának köszönhetően, hiába volt a sebességmutató a száznegyvenhez szögezve. Túlságosan legyengült a szervezete a korábbi meneküléstől, a sebei pedig még némi halvány fájdalomérzetet is keltettek a lányban.

* * *

- Mégis mennyi ideig szándékozol nálunk tartani?

- Egy ideig.

- Pontosabban?

- Nem gondolod, hogy ilyen állapotban ki fogom tenni az utcára, hogy tökéletes mozgó célpont váljon belőle?

YiEun először ébredt idegen helyen, mióta a Szervezet a Banda tagjává választotta, azonban most érezte először magát kipihentebbnek az átlagosnál. A halk nézeteltérés, ami az ajtó rése alatt kúszott be hozzá, azonban mégsem rémisztette meg. Annak ellenére nem ijedt meg, hogy tudta, róla folyik odakint a diskurzus, ami egyre inkább kezdett elharapózni. Tudta azt is, hogy soha nem jelenthet jót egy csapatban, ha ő a vita tárgya, hiszen ebben volt része napi rendszerességgel.

Lerugdalta magáról a meleg pokrócot, aminek anyaga kifinomult ízlésre vallott, majd lábujjhegyen a térelválasztóhoz lopakodott és fülét a falapra tette, hogy többet is megtudjon a kint zajló eseményekről.

- El kéne tüntetnünk, mielőtt még Ő is tudomást szerez róla, hogy nálunk van. Mindannyiunknak kaszáltak, ha kiderül, te is tudod.

- Mit értesz eltüntetés alatt, YoungJae? – YiEun megrázkódott az ismerős nevet hallva, hirtelen kapott a kilincs után, majd egy lendülettel feltépte az ajtót és előjött a kicsiny helyiségből.

Ellenben YiEunt szokatlan látvány fogadta, ahogy kijjebb merészkedett. Hét fiú helyett csupán öt volt jelen a szobában, ami a pokróchoz hasonlóan szintén választékosan volt berendezve, a bútoroktól kezdve egészen a ruhákig, amiket az idegenek viseltek.

- Hol vagyok? – bukott ki a lányból a kérdés, mire mind az öt szempár a lányra terelődött.

- Számít? – kérdezte őt az egyetlen kék hajú tag, mire YiEun nyelt egyet, majd habozva bólintott is válaszul. – Miért számít? Az nem elég, hogy most biztonságban vagy és nem vadásznak rád? Én a helyedben inkább megköszönném, nem pedig kérdezősködnék.

- Fogd vissza magad, KiBum – utasította rendre őt a fekete hajú srác, laza mozdulattal tincsei közé túrt és feljebb rázta őket.

- Elég! – szólalt fel erélyesebben a két szőke hajú közül az alacsonyabb, YiEun tudta, hogy közülük ő volt az, aki elrángatta a tetőről és neki köszönhetően van most itt. – Ki elől menekültél? – kérdezte, ahogy lehuppant az egyik kényelmesebb fotelra, majd lábait keresztbe vetette.

- Nem érdekes – mormolta az orra alatt, mire a KiBum nevezetű tag csak egy hangos fújtatással reagált. – Valaki, aki egykoron fontos volt nekem – tette hozzá alig hallhatóan.

- Miért akart elkapni? Mit tettél vele?

YiEun felemelte a fejét és a fotelben ücsörgőre nézett. Ezúttal csak egy rózsaszín baseball sapka volt a fején, korábban viselt kendője a szomszédos asztalon pihent négyszögbe hajtogatva. Mielőtt még válaszolt volna, számba vette a menekülési lehetőségeit, illetve esélyt latolgatott, egyáltalán kijuthat-e az öt férfi között.

Azonban ahogy YiEun lopva felmérte a helyszínt egy dolgon megakadt a tekintete. Hiába volt öt – vélhetően tökéletesen – különböző személyiség a szobában, egyetlen dolog mégis közös volt bennük. Mindegyikük testét esztétikus minták tarkították. Kereste az összefüggést a rajzok között, de semmi egymáshoz kapcsolódót nem talált.

- Nem válaszolsz? – mosolygás ütötte meg a lány fülét, mire elkapta a fejét a világosbarna fürtöket birtokló Tagról és ismételten a baseball sapkásnak szentelte kezdeti figyelmét.

- Kik vagytok? – húzódott hátrébb, míg végül lapockája az ajtófélfának nyomódott.

- Azt hiszem, hogy a vendégünk addig nem lesz normális és egyben kommunikatív állapotban, míg egy kicsit be nem avatjuk – YiEun a csapat másik szőke hajú tagjára pillantott, aki lassan elcsoszogott előtte megjegyzése közben - maga után némi édes-fűszeres illatot hagyva - és a hűtőszekrényt vette célba, hogy némi harapnivaló után nézzen.

- Egész jó meglátásaid tudnak néha lenni – kuncogta a világosbarna hajú, mire egymásra villantották szemeiket egyetlen röpke másodperc erejéig, majd folytatták tovább előző tevékenységeiket.

- Akkor essünk is túl a formalitáson – emelkedett fel az ülőalkalmatosságról a YiEunt megmentő fiú és a lányhoz sétált.

YiEun nyelt egy nagyot, amikor picit fölé magasodott az idegen, jobb kezével a kilincs után kezdett keresni, bal kezével az ajtófélfába kapaszkodott. A barátkozó ismeretlennek viszont nem állt szándékában a lányt bántani.

- A hűtőben kotorászó srác DaeHyun, a vele állandóan vitatkozó YoungJae – mutatott két társára, majd folytatta is tovább a bemutatást. – A berendezésért és a mindenkori lakhatásért felelő tagunk KiBum, akinek szúrós megjegyzéseivel találkoztál az imént, ő ott TaeMin, szintén volt már hozzá szerencséd az este, én pedig JongHyun vagyok - lágy mosolyra húzta kissé telt ajkait, YiEun még egy gombócot nyomott le a torkán. - A te neved Emily és ideje volt már, hogy megtaláljunk – YiEun ledermedt.

* * *

Miután Mark beszámolt a titkolt információkról, vett egy nagy levegőt, majd JaeBumra nézett, akinek lélektükrei korántsem a megértésről árulkodtak. Inkább volt haragos és egyben számon kérő is, mintsem együtt érző. Fújtatva magasodott fel és lépdelt is el az ablakig. Tenyereivel megtámaszkodott a belső párkányon és a kinti világot kezdte fürkészni.

A Banda többi tagja döbbenten állt Mark őszinte vallomása után, csupán Jackson volt az, akit kevésbé lepett meg Mark és a múltja. Leheveredett legjobb barátja mellé és bal kezével a megtört fiú vállára fogott.

- Hol van most? – fordult Markhoz a Bandavezér. – Van bármi sejtésed, hogy hol lehet most a nővéred? – morogta.

- Nem – szusszant fel csalódottan. – Fogalmam sincs, hogy a tetőről hova tűnhetett, az egyetlen hely, ahova mindig menekült az ez a hely. Ez a lakás.

- Mielőbb meg kell találnunk, mielőtt a Szervezet akad rá az utcán kóborolva és iktatja is ki azzal a lendülettel szabályszegésért!

- Gondolod, hogy végeznek vele? – kérdezte halkan BamBam.

- Nem szállhatunk ki, így ha nem a Megbízás miatt vagyunk a terepen, akkor itt kell lennünk – durrogta szigorúan JaeBum.

- Mennyi időbe telhet, míg rá találnak? – érdeklődött YuGyeom, majd a két Megfigyelőre nézett, amiben hamar követte őt a Banda maradék Tagja.

- Őszintén? – felelt kérdéssel a kérdésre JinYoung, JaeBum bólintott. – Maximum huszonnégy órája van kint, egyébként pedig alig több mint három óra alatt rá bukkanhatnak, bárhol is legyen a városban.

- És ha elmenekült a városból? – reményteljesen hangzott Mark kérdése, de az hamar alább is hagyott JinYoung arcát látva.

- Akkor is rátalálnak. A Szervezet elől nincs menekvés, csak egy módon lehet kiszállni. Meghalsz Teljesítés közben vagy a Szervezet iktat ki szabályszegésért alig huszonnégy órán belül.

- De mi van, ha mégis sikerült elmenekülnie előlük és valahol meghúzza magát egy kis ideig, aztán visszajön? – kétségbeesetten ugrott fel a kanapéról a legidősebb Bandatag, majd iparkodott is a bejárati ajtóhoz.

Azzal egy időben, ahogy a kilincsre fogott, a csengő hangja süvített végig a lakáson. A Bandatagok biztosak lettek, hogy jóra nem számíthatnak az éles hangot követően. Eddig a pillanatig azt sem tudták, hogy létezik ez a zajforrás az ő lakásukhoz is, de a második csengőszó tudatosította bennük a tényállást. Türelmetlen volt. Felettébb türelmetlen.

Mark elengedte a vaspántot és visszaaraszolt a kanapéhoz, Jackson mellé lépett. Bíztak a legjobban, abban, hogy YiEun ácsorog kint és csupán nem meri kinyitni a térelválasztót félelmében. Végül JaeBum volt az, aki az ajtóhoz caplatott.

Tenyereivel a falapra támaszkodott, az abba fúrt lyukon keresztül igyekezett megtudakolni a nyomógombra tapadt fél kilétét. Körmei a fába vésődtek, pupillája összeszűkült a következő pillanatban.

Mindösszesen annyi ideje volt még, hogy a Banda többi tagjára nézzen és ellökje magát az ajtótól, mielőtt az berobbant volna. A hat fiú fejét védve guggolt le és próbálta védeni magát az esetleges repeszektől és a vaskos ajtó darabjaitól a robbanás pillanatában, JaeBum teste pedig eszméletlenül zuhant a konyhakőre.

Mark ugrott a Bandavezérhez elsőként, de mielőtt még félrerángathatta volna, hogy oltalma alá vegye, két fegyveres férfi kapta el, míg egyikük a torkát kerítette fogságba alkarjával, addig a másik a kezében lévő pisztollyal vágta hasba, hogy védekezés-képtelenné tegye. A maradék öt Tag ugyancsak hamar került szorítófogás alá és részesült hasonló bánásmódban.

Alig több mint tíz perc leforgása alatt már a Banda hat tagja térdre kényszerítve sorakozott fel a kicsiny lakás padlóján, karjaikat tarkójukra kulcsolva és pisztolyt szegezve a fejükhöz. JaeBum még mindig eszméletét vesztve hevert a berobbantott ajtó hulladéka alatt, felette is ácsorgott egy fegyveres férfi.

A törmelékeken át lépdelve csatlakozott a támadókhoz egy újabb alak, zsebre dugott kezekkel, magabiztosan és parancsolóan. A Banda tagjai az utolsóként érkezőre emelték tekinteteiket, pontosan tudták, hogy egy bandavezérrel van dolguk, de nem a Szervezet Vezetőjével.

- Hol van? – hangzott el a kérdés a szájából, végignézett a rabságban tartott csapaton, majd JaeBumhoz sétált és bal bakancsával a nyelőcsövére taposott. – Halljam! - nyomta még jobban talpát az eszméletlen fiú torkára, mire az erőtlenül nyögött egyet. - Eltaposom, akár egy bogarat, aztán sorban ti következtek, míg végül valamelyikőtök nem kezd beszélni.