14. fejezet

- Én vagyok az öcséd és te a nővérem vagy. Emily – sóhajtotta halkan utolsó szavát a legidősebb bandatag.

- Hah? – YiEun pupillája összeszűkült az ismerős név hallatán, csupán egy aprót szusszantani volt képes.

- Te mégis mi a bánatos f@szról beszélsz?! – értetlenkedett dühödten JaeBum, ahogy Markra nézett, pisztolyt szorító keze megremegett, majd erősebben fonta át a fegyveren vékony ujjait.

- Hallottad, nem? – morogta az orra alatt, azonban YiEunről egy másodpercre sem vette le tekintetét.

- M-Mark...? – hebegte döbbenten, elengedte a fiú csuklóját és lassan hátrálni kezdett tőle.

- YiEun – nyúlt bal karjával a lány után, mire az rácsapott végtagjára, hogy megakadályozhassa benne.

- Hagyj! Nem. Nem lehet! – rázta fejét kétségbeesetten. – Te nem lehetsz az öcsém! Nincs családom! Tudom! Egyedül vagyok, mióta az eszemet tudom! Nincs senkim! Senkim! SENKIM! – üvöltötte el magát könnyes hangon.

- YiEun, megmagyarázom – közelített a lányhoz a legidősebb, aki tovább hátrált, míg végül háta a szobaajtónak csapódott.

- NEM! – ordította. – Nem akarok hallani semmit sem! Hazudtál! Tudtad, hogy ki vagyok, de soha nem mondtad meg nekem! Hagytad, hogy azt higgyem, egyedül vagyok!

- YiEun, én el akartam mondani neked – mentegetőzött.

- Mégis mikor akartad?! Mikor az én fejemhez is pisztolyt tartanak? Vagy amikor már csak perceim vannak hátra a halál torkában fuldokolva? Tudtad, Mark, de nem mondtad meg! Miért nem?! – YiEunben végképp átszakadt a gát.

A lány könnyáztatta arccal nézett fel a fiúra, aki öccsének nevezte magát. Akiről azt hitte, hogy a legjobb barátok, akire támaszként nézett fel az első Bandával töltött napja óta, és akire mindig számíthatott. Becsapva és elárulva érezte magát. Azonban a Banda néhány tagját hasonló gondolatok nyomasztották. Kiváltképp a Bandavezért, akin lassanként vette át az uralmat az agresszió és markolta még erősebben a lőfegyvert.

- Akkor most szépen kitálalsz mindent, amit tudsz, különben a fogaid bánják! – nézett bosszúsan Markra, tekintetük összeakadt JaeBum fenyegetőzését hallva.

- Előbb YiEunnel akarom tisztázni a dolgokat – reagált magabiztosan, szeme sarkából egy kósza pillantást vetett a lányra.

- Nem vagyok rád kíváncsi – morogta az orra alatt a lány, az összes szempár YiEunre vándorolt. – Nem akarom hallani a hazugságaidat. Nem akarom hallani az indokaidat sem, amiért nem mondtad el nekem. Semmit nem akarok már.

- YiEun? – nyelt egyet a legidősebb. – Mit akarsz ezzel?

- Elegem volt. A Megbízásokból. A veszekedésekből – végignézett a hét fiún, kicsit elidőzött a Bandavezéren, majd ismét Markon állt meg szemével. – A Bandából – sóhajtott fel, aztán egy újabb könnycseppet törölt le az arcáról, vett még egy nagy levegőt és az ajtóhoz indult. – És belőled is - motyogta Mark mellett lépdelve.

YiEun a kilincsre fogott, majd egyetlen magabiztos lendülettel nyitotta is ki a térelválasztót és lépte át a küszöböt.

- YiEun! Várj! – kiáltott utána a legidősebb, a lány félfordulatot vett.

- Ne gyere utánam – közölte monoton hangon. – Egyikőtök se jöjjön utánam. Ne keressetek! Hagyjatok békén! Elég volt! – fordított hátat az egész csapatnak.

- MÉGIS HOVA AKARSZ MENNI, HAH?! – ordította el magát JaeBum, de választ már nem kapott, így a lány után szaladt.

A lakásban maradt többi Bandatag szótlanul nézte Mark megtört alakját. Karjai teste mellett lógtak, mindig mosolygós szempárjába könnyek szöktek, melyek azonnal utat is törtek maguknak. Újabb és újabb folyt végig a fiú arcán, majd végezték is be útjukat cipőjének orrán vagy éppen a kopott parkettán. Jackson tette meg az első lépést a fiúhoz, bal kezét jobb vállára csúsztatta, de Mark elrántotta a vállát a szorítás alól és a fiatalabbra nézett. Nem mondott semmit, csupán megrázta a fejét és a szobájába vonult. Egyetlen ajtócsapódással tudatta a többiekkel, nincs szüksége a sajnálatukra. Még Jackson sem tudott bejutni hozzá, hiába dörömbölt megállás nélkül a falapon, bebocsátásban reménykedve.

* * *

- YiEun! Várj már! Hallod?!

- Mondtam, hogy ne gyere utánam!

- Nem foglak elengedni a hülyegyerek miatt! Állj már meg!

- NEM! Hagyj békén! Te is tudtál róla, igaz?! – megtorpant egy pillanatra, majd JaeBum felé fordult, aki kissé lemaradva ugyan, de a nyomában volt.

- Szerinted, ha tudtam volna róla, akkor én is így néznék ki, hah?

- Te is pontosan eljátszhatod ugyanazt a hülyegyereket, akit annak neveztél nem is olyan rég! – dühöngött szüntelenül.

- Nem tudtam róla, hidd már el! – emelte fel karjait megadóan, hogy a lány valóban megbizonyosodhasson szavai hitelességéről.

- Nem hiszek neked! Kihasználtatok! Mindannyian! – ellökte magától a felé nyúló hosszú karokat, újfent perdült egyet tengelye körül és lélek-vesztett futásnak eredt.

YiEun árkon-bokron szaladt, félrelökött minden útjába kerülő embert, eldöntött kukákat, hogy akadályt hagyjon maga után JaeBumnak, majd egy sikátorhoz érve felmászott az egyetlen tűzlétrán, a ház tetejére érve az utolsó pillanatban rántotta fel, hogy a Bandavezér már oda ne tudja őt követni.

- YIEUN, NE CSINÁLD! – kiáltott fel a lányhoz, aki meredten bámulta a lihegő alakot. – GYERE LE! GYERE HAZA VELEM, YIEUN!

- TAKARODJ INNEN A JÓ BÜDÖS P.CSÁBA! – üvöltötte fájdalmában. – ELEGEM VAN BELŐLETEK MEG AZ UTASÍTGATÁSAIDBÓL IS! HAGYJ ENGEM VÉGRE BÉKÉN! KERESSETEK MAGATOKNAK MÁS JÁTÉKSZERT!

- YiEun! Nem maradhatsz itt kint egyedül! Veszélyben vagy!

- Inkább itt döglök meg, de nem megyek vissza!

- YiEun, tudod, hogy nem szállhatsz ki! YiEun! Kérlek! Gyere le a tetőről és menjünk vissza!

- Nem megyek veled sehova! – ezzel felkelt a guggolásból, még egyszer végignézett a Bandavezéren, aztán eltűnt a fiú szeme elől.

- YIEUN! GYERE VISSZA! HALLOD?! YIEUN! EL FOGNAK KAPNI, YIEUN, A ROHADT ÉLETBE! YIEUN?!

Végül a Bandavezér is feladta az eredménytelen kiáltozást. YiEun nem jött vissza, hiába kérlelte őt a fiú órákon át. Teljesen beesteledett, mire úgy döntött, hogy visszamegy a lakásukba és számon kéri a legidősebb Bandatagot, ami végképp felborította az egyébként sem nyugodt hétköznapjaikat. Fejére húzta a kapucniját, kezeit zsebre tette és beleolvadt a sötét és kietlenné vált utcába.

Viszont azzal nem számolt a Bandavezér, hogy YiEun minden egyes szavát hallotta fent a tetőn. Csupán elrejtőzött előle és a szavai elől, amiket nem bírt a fiú arcát látva hallgatni. Elbújt a lépcsőház belső fala mögé és onnan hallgatta végig, amiket JaeBum mond neki. Könnyek között, összegubózva, dideregve. Kimerült és erőtlen volt, de nem akart visszamenni a házba, amit egykoron otthonának hívott. Inkább vállalta, hogy megfagy az éjszakában, mintsem a fájdalmas és hazugságtól bűzlő falak között legyen.

A parányi neszek sem zavarták, amik vélhetőleg a tetőn élősködő patkányokhoz tartoztak, nem foglalkozott azzal sem, hogy az orra hegyéig nem lát. Fázott, de nem mozdult. A lehető legkisebbre húzta össze magát, és igyekezett melegen tartani a testét, ami egyre nehezebbnek bizonyult. A maradék erejét használta, hogy a kiképzésen tanultakat hasznosítsa.

A félhold némi fényt biztosított a sötétségben, a tető bizonyos részeit azonban továbbra is feketeség borította. Léptekre figyelt fel kis idő múltán, amik nem hasonlítottak a rágcsálókéhoz. Ritmusos és kissé hanyag lépések közeledtek felé. Fülelt, hogy felmérje, vajon kivel állhat szemben, egy dologban volt biztos csupán. Egyik sem lehet a Banda tagja.

Egy feltűnően meleg tenyér simult bal vállára, amit pólóján keresztül is érzett, összerezzent egy másodpercre, habár fejét nem emelte fel. Mozdulatlan maradt, hátha megunja az ismeretlen a szótlanságát és meredtségét.

- Ugye tudod, hogy itt nem valami biztonságos? – szólította meg őt egy mélyen búgó hang. – Tudsz beszélni? – hajolt közelebb a lányhoz, YiEun bólintott egy aprót, bár maga sem értette, miért reagált a szavakra. – Mit keresel idefent? Hogy’ kerültél egyáltalán ide? – YiEun nem felelt. – Van neved? – YiEun teste megremegett a kérdéstől, majd lassan feljebb emelte fejét, tekintete találkozott a búgó hang és meleg tenyér tulajdonosával. – Van neved? – ismételte halvány mosollyal arcán, mire a lány biccentett egyet. – Mi az?

- Emily – suttogta halkan, alkarjaira tapasztva száját, a név hallatán a kezdeti félszeg mosoly szélesedett kissé.

Az ismeretlen elvette a kezét YiEun válláról és tenyerét nyújtva várta, hogy a lány elfogadja a felajánlott segítséget. YiEun a markos tenyérre pillantott, majd vissza a különlegesen fénylő szempárba.

* * *

A Banda hat tagja a nappaliban ülésezett és azon tanakodott, hogyan bírják szóra Markot, aki még mindig a szobájában gubbasztott, valamint egyáltalán hol találhatják meg YiEunt és hozhatják vissza őt magukhoz. JaeBum nyugtalanul járt-kelt a helyiségben, ujjai között egy Coltot forgatva, melynek kakasát folyton kattogtatta. A két Mesterlövész árgus szemmel figyelte, ahogy a maroklövetűt újra és újra kibiztosítja, de lőni szerencsére már nem lő vele.

A feszültséget nem pusztán vágni lehetett, sokkal inkább hatott puskaporos hordónak. Egyetlen kicsi szikra vagy csak egy gyufa meggyújtása elegendő lett volna, hogy felrobbanjon minden és egy atomrobbanásnál is nagyobb kárt hagyjon maga után. Míg a két Mesterlövész a Bandavezért és a pisztolyt méricskélte, addig Jackson a szobába zárkózott Társának ajtaját fürkészte megállás nélkül. A helyzethez képest csupán a két Megfigyelő maradt higgadt, akiknek viszont egymásra lelt néha pillantásuk. Ők voltak az egyetlenek a Bandában, akik tudtak Markról és YiEunről a kezdetektől fogva.

- Ha nem akartok orosz rulettezni, amiben én fogom meghúzni mindig a ravaszt valamelyikőtökre tartva a pisztolycsövet, akkor most azonnal kiráncigáljátok a szobájából! – dühöngött a Bandavezér.

- Te is láthatod, hogy nem akar kijönni! – ellenkezett Jackson.

- Itt vagyok – érkezett egy elkeseredett hang JaeBum háta mögül, mire mindenki a zajforrás felé kapta a tekintetét.

- Na, végre! – pattant fel Jackson a pamlagról és Társához sietett.

- Most ne – ütötte el finoman az oltalmazni vágyó karokat vállairól, majd kijjebb merészkedett a Tagokhoz, Jackson csalódottan nézte, ahogy elsétál mellőle az idősebb fiú.

- Akár neki is kezdhetsz! – utasította őt a Bandavezér.

- Előbb iszok – motyogta lehajtott fejjel, JaeBum megragadta jobb alkarját és megállította.

- Előbb szépen elmondasz nekünk mindent, utána talán kaphatsz egy pohár vizet! – szorított erősebben csontjaira.

- Engedj el – kérte halkan, miközben felemelte a fejét és a Vezetőre nézett.

JaeBum bandavezéri pályafutása során először érzett aggodalmat a hétköznapokban. Ahogy Mark arcát bámulta, aminek vonásaira a létező összes emberi fájdalom kiült, sajnálatot kezdett érezni a fiú iránt. Soha nem volt híres az érzései és gyengeségei kimutatásáról, de YiEunnel való viszonya lassanként változtatta meg a Vezető jellemét.

Elengedte Mark karját, letette a pisztolyt a dohányzó asztalra és a konyhába lépdelt. Megtöltött egy tiszta poharat csapvízzel, aztán azzal a kezében ballagott vissza a legidősebbhez. A Banda többi tagja értetlenül nézte a Vezetőjük figyelmességét, aki – miután Mark a kiürült üveget a pisztoly mellé csúsztatta – szorított egyet Társa vállán és a kanapéra ültette. Pontosan vele szemben guggolt le, alkarjaival térdeire támaszkodott. Mélyen a legidősebb Bandatag lélektükreibe merült.

- Hallgatunk – szólalt meg kisvártatva, hangjából semmivé lett a korábbi idegesség, helyére higgadtság és kimértség költözött.

- YiEun, vagyis Emily – sóhajtotta, majd egy torokköszörülés múltán folytatta hosszúnak ígérkező monológját. – A nővérem, akit gyerekkoromban szakítottak el tőlem. Az utolsó emlékem annyi volt róla, hogy a játszótéren vagyunk, amikor két feketeruhás pasas felkapja mellőlem őt, egy rongyot nyomnak az arcába és elviszik. Amikor idekerült, akkor furcsán ismerős volt, végül megkértem YoungJae-t, hogy nyomozzon utána.

- Te tudtál róla? – meresztette sötét íriszét a fiatalabb Megfigyelőre, aki válaszul bólintott egyet. – Erre még visszatérünk! Folytasd! – nézett megint Markra.

- Amikor kiderült, hogy ki is valójában Yi. Hm. Emily, akkor meg akartam mondani neki, de a te első reakciódat látva, ahogy hozzánk került, tudtam, hogy nem jött még el az ideje. Aztán teltek a hónapok, végül az évek, és úgy gondoltam, jobb lesz mindenkinek, ha Emily soha nem ismeri meg a múltját és vele együtt engem.

- Miért? Mi van a ti múltatokkal? – pislogott értetlenül a Bandavezér.

- Nem véletlenül vagyunk ennek a Bandának a tagjai mindketten.

- Mark? Mi van még? Miről beszélsz? Mindannyiunkat a táborból hoztak ide és zártak is össze annak idején.

- Ez igaz, de nem mindegyikünk került ugyanúgy abba a táborba.

- Befejeznéd a rébuszokban beszélést?! – csattant fel kissé, majd nagy levegőt véve próbálta visszaszerezni korábbi nyugodtságát. – Milyen véletlenekről beszélsz, Mark?

- A Szervezetről és a Banda tagjairól. Mindenkit egyesével választ, hogy a legjobbat találja meg. Utcagyerekeket vagy árvákat. Olyanokat, akiknek nincs családja. Így biztosítva, hogy soha nem okozhat problémát a múltjuk. De elkövették kétszer ugyanazt a hibát. Emily és én már tartoztunk egy Bandához. Idővel be kellett volna állnunk és átvenni a vezetők helyét. Az apánkét, de ő golyót kapott, mielőtt ez megtörténhetett volna, minket pedig beszerveztek ebbe a Csapatba. A konkurenciába - a Tagokon mély döbbenet lett úrrá, még a két Megfigyelőt is meglepte Mark titkolt információja a múltjukat illetően.