13. fejezet

- Hol van az öcsém? – tette fel kérdését YiEun még kissé rekedtes hangon, amitől JaeBum pupillája összeszűkült és válasz helyett csak a levegőt tudta kapkodni.

- YiEun? – bukott ki belőle közel három percig tartó erőteljes pislogás után. – Miről beszélsz?

- Az öcsém. Hol van? – dünnyögte továbbra is fáradt hangon, majd megnyalta ajkait, melyek cserepesre száradtak az eszméletlenül töltött napokat követően.

- YiEun? – szorított a kezeikre, lassan végignézett a lányon, majd egy mély sóhajt követően folytatta. – Tudod, hogy ki vagyok? – alig merte megkérdezni a lányt, félt a további válaszoktól.

- Persze, hogy tudom – határozottan csengtek YiEun szavai, óvatosan feljebb emelkedett az ágyon, elengedte a Bandavezér bal kezét, hogy jobb alkarjával megtámaszthassa magát. – Miért ne tudnám, hogy ki vagy? – értetlenül fürkészte a fiú arcát.

- Mi a nevem?

- JaeBum.

- A tiéd?

- Yi. Öhm. Em. Hm – YiEun az ajtóra nézett.

- Mi az? – forgatta a fejét a falap és a lány között.

YiEun összeráncolt szemöldökkel bámulta a térelválasztót, maga sem tudta, hogy miért meresztgeti rá annyira a pupilláit. Várt, noha fogalma sem volt róla, hogy mire. Végül elengedte JaeBum másik kezét is, teljesen feltornázta magát a fekhelyen, várt még néhány pillanatot, aztán lecsúsztatta a lábait az ágyról.

Végtagjaiban hiába érzett némi zsibbadást és engedetlenséget, a lány annak ellenére megpróbált felkelni a fekhelyről. Megkapaszkodott az állványban, amin a sós oldat lógott, támasztékot keresett a matracban, ahogyan egyszer a szék háttámlájára is ráfogott. A kezdeti erőlködéseit lassanként siker koronázta, képes volt megállni a lábán, de mozdítani még mindig nem tudta őket.

JaeBumnak ugyan szándékában állt segíteni, de a lány nem hagyta. Egyedül akart talpra állni és célba venni az ajtót, mely ezúttal több kilométernyi távolságnak hatott számára. Az utolsó próbálkozásnál azonban a lány hanyatt vágódott, ahogy felemelte jobb lábát, krumpliszsákokhoz hasonlóan dőlt a matracra egy visszafogott nyögéssel kísérve.

- Pihenned kell még, épp, csak magadhoz tértél – kapott a lány után a Bandavezér és a vállaira fogott.

- Hagyj! – leütötte mindkét karját, majd ismét megmarkolta az állványt és a matrac szélét és fellökte magát.

- YiEun, a rohadt életbe is, ülj vissza! – megragadta a lány jobb csuklóját és egy lendülettel visszarántotta őt az ágyra.

- Eressz el! – kiáltotta, miközben hevesen kapálódzni kezdett szabadulása érdekében.

- YiEun, csillapodj!

Ezzel JaeBum elkapta YiEun mindkét karját, erősebben rászorított csuklóira, aztán a párnába nyomta és teljes testtel a lány fölé magasodott. YiEun néhány percig még próbált menekülni a fogásból, de nem volt elegendő ereje hozzá, ahogyan a fiú súlya is egyre érezhetőbbé vált. Hosszú percekig tartó tiltakozás után YiEun megadta magát. Hangosan zihált JaeBum alatt, lábai a fiú derekát fogták közre, ahogy igyekezett lerúgni magáról, ujjai pedig a Bandavezér pólóját markolták.

JaeBum aggódva nézte a lány kétségbeesett arcát és könnyes szemét, majd fokozatosan lazított a tartásán, de nem szállt le YiEunről. Egyelőre még nem volt biztos a dolgában, így inkább még mindig a lányon feküdt. YiEun mély levegőket vett, hogy csillapodjon, könnyei viszont útnak indultak. Komótosan folyt végig a sós nedvesség arcának vonalán, tekintete a Bandavezér kissé ijedt pillantására lelt.

- JaeBum? – pihegte elcsukló hangon.

- Igen?

- Hol az öcsém? – ismételte a fejében szüntelenül zakatoló kérdését.

- Nem tudom, hogy miről beszélsz, YiEun.

- Jae. Jae tudja.

- Mi? Mit tud? Mi van? – hebegte zavarában.

- Szállj le rólam! Beszélni akarok YoungJae-vel!

Azonban a Bandavezér nem tágított. Határozottabban fogott YiEun csuklóira, hogy megakadályozhassa a távozásban és testével is visszanehezedett a lányéra. YiEun erőtlenségéből adódóan képtelen volt küzdeni JaeBummal szemben, így már meg sem próbálta lelökni magáról a fiút. Elkeseredetten nézett a szemébe és úgy kérlelte őt a szabadulásra.

Újabb hosszú percek teltek el a némasággal, JaeBum elengedte a lány bal csuklóját és tenyerét YiEun arcélére csúsztatta. Egyszerre sóhajtottak fel. YiEun szabad keze JaeBum mellkasára simult, majd egy gondolattal később a fiú nyakára vándorolt. A Bandavezér gyengéden cirógatta YiEun bőrét, vonásai ellágyultak, ahogy belefeledkezett a lány mélybarna tekintetébe.

Lefejtette ujjait YiEun alkarjáról, az ágy és a lány dereka közé csúsztatta karját. Magához szorította YiEunt, fejét a lány vállgödrébe hajtotta. Újabb mély lélegzetvétel szakadt fel a Bandavezérből.

- Komolyan mondtad? – szólalt meg kisvártatva YiEun, jobb tenyere a fiú tarkójára siklott, aztán rozsdabarna tincsei közé fúrta ujjait.

- Micsodát? – dünnyögte a lány bőrére.

- Amit az előbb mondtál. Amíg aludtam – suttogta.

- Mindig mindent komolyan gondolok, tudod jól.

- Nézz rám – sóhajtotta fülébe, mire JaeBum megemelte a fejét és teljesítette YiEun kérését, homlokát a lányénak támasztotta. – Mondd még egyszer – kérlelte alig hallhatóan.

- Már egyszer mondtam.

- Tudom. De nem szeretném, hogy álom maradjon – halvány mosoly kúszott ajkaira.

- Előbb te – piszkálta meg játékosan az orrát.

- Én, mi?

- Előbb te mondd még egyszer – hüvelykujját lassan végighúzta YiEun alsó párnáján, majd egész tenyerét a lány arcára simította.

- Miért én? – incselkedett mosolyogva.

- Mert! – vágta rá nevetve.

- Ja! Mert. Hm. Nem! – halkan felnevetett.

- Azt akarom, hogy te mondd ki előbb.

- Miért én? Ti pasik soha nem akarjátok elsőként kimondani! De ha mi, csajok ezt megtesszük, fületeket-farkatokat behúzva menekültök a közelünkből!

- Nem fogok elmenekülni, ha megmondod – lágyan végighúzta ujjbegyeit YiEun arcélén, majd két ujja közé fogta az állát. – Szeretném hallani. Még egyszer.

- Megígéred, hogy nem futsz el? – JaeBum magabiztosan bólintott YiEunnek válaszul. – Szeretlek – súgta halkan vallomását.

- Köszönöm – mosolyogta, majd lágy csókot lehelt YiEun ajkaira.

- Te jössz – biccentett biztatásul.

JaeBum ajkai között parányi sóhaj szökött ki. Újra a lány arcára csúsztatta a tenyerét, lágyan megcirógatta bőrét, miközben tekintetével arcának minden négyzetmilliméterét feltérképezte. YiEun jobb karját a Bandavezér derekára vezette, majd a fekete pólóra fogott és még lejjebb húzta magához. Mielőtt azonban a Vezér újfent színt vallhatott volna a lánynak őszinte érzéseiről, kiabálásra figyeltek fel mindketten. Egyszerre néztek az ajtó irányába, majd JaeBum felemelkedett YiEunről és a lányt is óvatosan magával húzta.

- ÉRTSD MÁR MEG VÉGRE, HOGY TUDJA!

- AZ ÉG VILÁGON SEMMIT NEM TUD!

- DE IGEN! MINDENT TUD, FOGD MÁR FEL VÉGRE!

- MÉGIS HONNAN TUDNA BÁRMIT IS, HAH?!

- SZERINTED MEDDIG TITKOLHATNÁNK MÉG ELŐTTE?

Az utolsó mondatot hallva YiEun hirtelen JaeBumra kapta a fejét és rémülten pislogott rá. A Bandavezér is hasonló értetlenséggel meredt YiEunre, végül átkarolta a derekát és együtt elbukdácsoltak az ajtóig. YiEun remegve kapaszkodott JaeBum nyakába, túlságosan nehéz volt megtennie a hat lépést, ami elválasztotta a zajoktól, de kíváncsisága és egyben aggodalma is a haladásra ösztönözték. Nem tudta biztosan, hogy róla van szó, ellenben Mark hangját száz közül is bármikor felismerte és tudta, hogy valamiért nagyon kitart az állítása mellett.

A szobából kilépve szokatlan jelenetbe botlott a Bandavezér és a Végrehajtó. YoungJae Mark pólóját markolta, bal keze ökölbe szorítva lógott a teste mellett és bármelyik pillanatban képes lett volna behúzni egyet a legidősebbnek. Míg Jackson Markot igyekezett visszatartani egy újabb verekedéstől, addig JinYoung próbált nyugtató szavakat suttogni YoungJae fülébe. A két Mesterlövész egy-egy maroklövetűt szorongatott jobb kezében, s kész volt az utolsó pillanatban lőni. Az ajtónyitódás hangjára mindannyian a nappaliba toppanókra néztek.

YiEun összerezzent Mark ideges arcát látva, ahogyan YoungJae dühödt tekintete láttán még nagyobb rémület lett úrrá a lányon. Megkapaszkodott JaeBum nyakában, a Bandavezér még közelebb préselte magához a lányt, miközben végignézett a veszekedő Bandatagokon.

- Mégis mi a franc történik most? – állt meg vizslató szempárjával Markon, aztán YoungJae-t is végigmérte.

- Semmi – morogta a legidősebb, lassan visszaengedte karját maga mellé.

- Lóf@szt! – üvöltötte el magát JaeBum, YiEun újfent megrázkódott az éles hangtól. – Inkább ülj le – ezzel elterelte YiEunt a szomszédos kanapéig, majd helyet is foglaltatott a lánnyal a bútoron. – És most szépen csicseregni kezdtek, madárkáim, különben az ablakon lógatlak ki titeket! – lépdelt a civakodókhoz.

YoungJae elengedte Mark felsőjét, vetett egy röpke pillantást Megfigyelő Társára, aztán hátrált kettőt a legidősebbtől. Jackson is egy mozdulattal hátrébb húzta Markot, de válláról továbbra sem vette le a kezét. Ösztönösen fogta vissza Társát, azonban BamBam és YuGyeom nem eresztette el a fegyvereiket. Ők nem voltak biztosak, hogy mindkét fél véglegesen lehiggadt.

- Miért üvöltöztetek az előbb? – fonta össze karjait a mellkasa előtt, számon kérően meresztette szemeit a veszekedőkre a Bandavezér.

- Nem üvöltöztünk – ellenkezett YoungJae, mire JaeBum egy morgással fejezte ki nemtetszését. – Csak nem értünk egyet.

- Miben?

- Nem érdekes – dünnyögte Mark, lopva YiEunre nézett.

- Háromig számolok. Ha addig nem ered meg valamelyikőtök nyelve, akkor eggyel kevesebben leszünk ebben a kib@szott Bandában! Egy! – nézett YoungJae-re. – Kettő – Markon vezette végig haragos tekintetét. – Három!

De a két fiú a háromhoz érve sem volt hajlandó válaszolni, így JaeBum BamBamhez iparkodott, kirántotta a kezéből a pisztolyt, egy mozdulattal kibiztosította azt és Mark tarkójára célzott vele.

- JAEBUM! NE! – pattant fel YiEun és a Bandavezérhez botladozott. – Kérlek, ne! – fogott a pisztolyt markoló csuklójára. – Ne tedd, könyörgöm! – könnyes hangok törtek fel belőle, JaeBum a lányra emelte mélybarna és dühtől izzó tekintetét. – Kérlek! – nyöszörögte elcsukló hangon, miközben remegve szorított a fiú csuklójára és elmélyítette könyörgő pillantását.

- Ne csináld, Góré! – bukott ki Jacksonból is, ijedten járatta szempárját a pisztoly csöve és Mark tarkója között. – Hallod?! Legyen eszed!

- Akkor mondd meg a haverodnak, hogy k.rv@ gyorsan eredjen meg a nyelve, vagy nem lesz többé vashiánya! – a ravaszra nyomta az ujját és lassan húzni kezdte hátrafelé, a tár komótosan fordult a pisztolyban.

- Mondd meg neki, Mark, vagy én tálalok ki végre! – szorított Jackson még erősebben Társa vállára.

- Nem – morogta maga elé meredve, de YiEun másik reszkető kezét megérezve bal csuklóján, felsóhajtott. – Tedd le azt a sz@rt – intézte szavait a Bandavezérhez, ahogy hátrapislogott.

- Beszélsz végre? – elvette az ujját a ravaszról, de a fegyvert nem engedte lejjebb.

- Igen – biccentett, végül JaeBum is visszaengedte a karját maga mellé, azonban a maroklövetűt nem adta oda a gazdájának.

- Na, csicseregj szépen! – parancsolta, a legidősebb Bandatagból még egy keserves lélegzetvétel szakadt fel.

Mark lassan szembe fordult YiEunnel, akinek remegő ujjai továbbra is Mark csuklóján pihentek. A Tolvaj jobb kezét YiEun arcára csúsztatta, lágyan végigsimított a lány arcélén, végül leengedte a karját. Újra és újra nyelt egy nagyot, majd JaeBum sokadik és egyre türelmetlenebbé váló torokköszörülése végképp vallomásra késztette őt.

- YiEun – sóhajtott fel nevével, a lány határozottabban fonta át ujjait Mark csuklóján. – Az öcséd.

- Igen? – pihegte. – Te tudod, hogy ki az? – szinte alig lehetett hallani YiEun kérdését.

- Persze, hogy tudom – mormolta. – Én vagyok az, YiEun. – a létező összes tekintet Markra szegeződött – Én vagyok az öcséd és te a nővérem vagy. Emily – sóhajtotta halkan utolsó szavát.

YiEun csupán szusszantani tudott Mark szavaitól, pupillája összeszűkült az ismerős nevet hallva.