12. fejezet

Mark könnyei megállíthatatlanul folytak végig az arcán, majd Jackson fedetlen mellkasán gördültek lefelé, ahogy elkeseredettségében Társába kapaszkodott. Fojtogatóan szorította Jackson nyakát, akinek bármennyire is kezdett nehézkessé válni a levegővétel, nem fejtette le magáról az idősebb karjait. Inkább vállalta a nyaktörést, csak Mark zokogása idővel csillapodjon.

Szótlanul karolta át az idősebb derekát, igyekezett a lehető legjobb támasz lenni az érzelmi viharában. Nem törődött a félbehagyott edzésével és izzadtságával, ahogyan a további beütemezett tervei sem foglalkoztatták immáron. Csak Marknak szentelte minden figyelmét. Jobb tenyerét az idősebb lüktető nyakára tette, határozottan rászorított, miközben bal kezével lapockáinak közét paskolta finoman és vigasztalóan. Egy ideig legalábbis.

- Ne picsogjál már, na! – mormolta közel egy órás ácsorgás elteltével. – Egyrészt abbahagyhatnád, mert már az egerek is belefulladtak a tócsába alattunk, másrészt pedig el is zsibbadtam, és bűzlök is, mint egy vasúti klozet.

- ... – Mark dörmögött valamit az orra alatt, végül lazított szorításán és elengedte Jackson nyakát. – Bocs’ – motyogta maga elé, majd sietve megtörölgette az arcát, hogy a maradék könnyét elrejtse Társa elől.

- Nem azért mondtam, te! – kissé felkaron csapta, majd rászorított bal vállára. – Tudom, nem szokásod a lelkizés, de mi bajod van?

- Semmi – morogta.

- Semmi. Hah! Na persze! Hülye meg én vagyok, nem?! Nem vagy te ennyire érzékeny, hogy egy szappanoperától sírva fakadj. Na! Beszélj! Mi történt?

- Semmi – ismételte ugyanazzal a hangszínnel, mint korábban.

- Most akkor megint szkanderrel döntsünk? – elvigyorodott, Mark felemelte a fejét és mosolygó Társára pillantott.

- Minek? – rántotta meg a vállát, képtelen volt viszonozni a görbületet.

- Hogy végre tudjam, mitől borultál ki ennyire! – kiáltotta el magát, a kezdeti félmosoly eltűnt ajkairól.

- Miért akarod tudni? – monoton hangon törtek fel Markból a szavak.

- Mert soha nem érdekel, hogy mi van veled, ugye, vadparaszt?! – szorította meg erősebben a vállát.

- Mit tudom én?! – lelökte magáról Jackson tenyerét, nyomott egy hátraarcot és az ajtóhoz indult.

- Ő van a dologban, igaz?! – kiabált utána, Mark a kilincsre fogott megtorpanásakor. – YiEunnel van valami, igazam van? Vele történt valami? Azért buktál ki?

Az idősebb elengedte a vaspántot, újfent fordult egyet, majd dühödten visszament Jacksonhoz. Fújtatva magasodott Társa fölé, sötétbarna írisze feketévé változott, ahogy pupillája kitágult, kezei ökölbe szorultak a teste mellett. Mark idegei pattanásig feszültek, Jackson egyetlen rossz megjegyzése is súlyos meggondolatlanságnak számított a továbbiakban. De a fiatalabb tudni akarta, miért van ennyire rossz állapotban a barátja. Nyelt egy nagyot, majd kihúzta magát, méltóságteljesen meredt Mark ideges szempárjába.

- Nincs nálam a baseballütőd, így a puszta öklödet kell használnod.

- ... – Mark nem válaszolt Jacksonnak, próbálta visszafojtani haragját, de ujjainak görcsössége nem akart szűnni.

- Rajta! Leszek a bokszzsákod. Ha ez kell, hogy lenyugodj és mindent kiadj magadból, akkor csináljuk! Üss meg! – szólította fel. – Majd jegeléskor beszélgetünk.

- Nem! – mormogta fogcsikorgatva.

- Nem fogok visszaütni, csak védekezni. Gyerünk! – noszogatta erőteljesebben.

- NEM! – üvöltötte.

- Na! Gyerünk! Add ki magadból! Rajta! Tudom, hogy ezt akarod! ÜSS MEG! – ezzel lökött egy nagyobbat az idősebb testén, amitől Mark agya végképp elborult.

Utat engedve minden mérgének emelte fel jobb kezét, aztán indította is el Jackson arca felé. A fiatalabb könnyed mozdulattal megemelte a karját, s ezzel tökéletesen kivédte Mark ütését. Tovább biztatta a folytatásra, míg végül Mark teljesen átadta magát a haragjának és Társát egy mozgó zsáknak tekintette. Ütött és ütött, gondolkodás és habozás nélkül. Jackson pedig tűrte. Csak védekezett, semmi mást. Az oldalát, a fejét és alkalmanként hasfalát. Ahova éppen célzott az idegesebb fél.

* * *

JaeBum szüntelenül szólongatta YiEunt, de a lány nem tért magához. Eszméletlenül feküdt az ágyon, csupán halk és kissé egyenetlen szuszogása tudatta azt a Bandavezérrel, hogy még életben van. Bár fogalma sem volt róla, meddig lélegzik még és egyáltalán kinyitja-e újra a szemeit. Egyre feszültebben figyelte az órát, ahogy a mutatók haladnak a keretben, egyre kevésbé látta a reményt, de még igyekezett bizakodni. Minden erejével.

Folytonosan próbálta felébreszteni YiEunt; egyszer a fülébe suttogott, egyszer az arcát simogatta határozottabban, egyszer a lány összekulcsolt kezeit cirógatta gyengéden. Azonban YiEun nem reagált egyik próbálkozásra sem. Ugyan egyszer megrezzent csukott szemhéja, de ki nem nyitotta a szemét.

A Bandavezér nehézkesen felsóhajtott, nem akarta magára hagyni a lányt, de nem feledkezhetett meg a Banda többi tagjáról sem. Ahogyan tudni akarta, hogy a két Mesterlövész látott-e valamit, úgy tudni akarta azt is, hogy a sérült Megfigyelő állapotában történt-e valami változás a távolléte alatt. Gondolatai viszont néha még Mark felé is elkalandoztak, bár maga sem értette, hogy miért izgatja annyira a legidősebb Tag hogyléte, de Vezetői mivolta nem hagyott nyugtot neki.

Nyomott egy törődő csókot YiEun homlokára és ajkaira, végül távozott a szobából néhány percre. Legalábbis JaeBum ezt suttogta a lány fülébe a gyengéd érintés után. A nappaliba lépve automatikusan siklott a tekintete az ablakon át kémlelkezőkre, elégedetten bólintott nekik, utasítva őket a folytatásra, majd tovább haladt YoungJae szobája felé.

Óvatosan megkocogtatta a falapot, aztán egy szusszanással később lenyomta a kilincset és benyitott a helyiségbe. JinYoung összegörnyedve kuporgott az ágy melletti sarokban. Ujjai fekete tincseit markolták, térdeit egészen a nyakáig húzta, egy sebezhető kisgyerek látszatát keltette. Azonban JaeBum tudta, hogy ez nem jelenthet jót, nem pusztán csak látszat, ezúttal valóban egy kisgyerek kucorgott a sarokban és halkan segítségéért nyöszörgött. A Bandavezér egy mély sóhajt követően becsukta maga mögött az ajtót, először YoungJae-hez sétált, vetett rá egy pillantást, végül átaraszolt JinYounghoz.

- Hé – leguggolt a riadt Megfigyelő elé, jobb kezét a fiatalabb bal vállára tette. – Nyugi. Rendbe fog jönni. Gyere, beszélgessünk kicsit – húzta fel a földről, de JinYoung nem mozdult.

- Hagyj – dünnyögte térdei közé, kiszabadította magát JaeBum fogásából.

- Gyere szépen, na! YoungJae-nak is jót tenne, ha mellette ülnél, nem pedig a földön gubóznál össze – húzta ismét felfelé, végül JinYoung engedett a Bandavezérnek.

Eldülöngéltek az ágyig, JaeBum lenyomta JinYoungot Társuk mellé, aztán ő is helyet foglalt az ijedt Tag mellett. Együtt nézték tovább YoungJae arcát, és izgatottan várták, hogy legalább egyetlen arcizma rezdüljön.

- YiEun hogy’ van? – szusszantott fel kisvártatva JinYoung.

- Öhm – JaeBum hirtelen meglepődött a Megfigyelő változásán, kicsit megnyugodott az állapotát látva, majd megköszörülte a torkát és válaszolt a kérdésre. – Ugyanúgy, mint Jae. Alszik.

- Ha gondolod, akkor szívesen megnézem majd őt – egy apró görbület bújt meg JinYoung szája sarkában gondolata végén, amitől a Bandavezér láthatóan könnyebbült meg.

- Igazán hálás lennék érte, mert egy kicsit aggódom YiEun miatt – sandított oldalra, aztán megint a fiatalabbra nézett.

- Miért?

- Mark szerint Jae mondhatott neki valamit, amitől YiEun újra elájult, de azt állítja, nem tudja, mi volt az.

- Aham.

JinYoung nagyot nyelt a választ hallva. Hirtelen verejtékezni kezdett, jobb keze ökölbe szorult idegességében. JaeBum kérdőn nézett a Megfigyelőre, aki csak egy zavart és félszeg mosollyal egybekötött fejrázással felelt a Bandavezér kérdésére. Néhány percig még faggatózott JaeBum, aztán a kilencedik nemleges választ megunva inkább mindketten megint YoungJae-t bámulták.

JinYoung ösztönösen szorított öntudatlan Társa bal csuklójára, és egyre homályosodó tekintettel fohászkodott magában az ébredésért. A Bandavezér várt még pár percet, majd nem látva javulást, újfent a távozás mezejére lépett. Magára hagyta JinYoungot és visszaindult YiEunhöz. Abban a másodpercben, ahogy a térelválasztó eggyé vált a fakerettel, YoungJae JinYoung kezére szorított, ugyanakkor szemei is kipattantak. Mélybarna tekintete összeakadt Társa pillantásával, akinek ajkaira hálás mosoly költözött.

- YiEun tudja – nyögte ki első szavait, JinYoungon pedig kisebb sokkhatás lett úrrá.

* * *

Egy teljes hét telt el az utolsó Megbízás óta, mely részben balul sült el. YoungJae lassanként erősödött fel, és kezdett visszaszokni az életbe JinYoung segítségével, bár az idősebb egy másodpercre sem hagyta magára, még azt sem engedte neki, hogy az ágyból kikeljen egyedül. Csupán a mosdót látogathatta egymaga, minden egyéb helyre csak az ő kíséretében mehetett.

YiEunről ugyanez azonban már nem volt elmondható. Még mindig ájultan feküdt az ágyon, bár valamiféle életjeleket halványan kezdett mutatni. Egyik alkalommal jobb mutatóujja moccant meg, egy másikban szemhéjai remegtek meg, egy harmadikban pedig ajkai nyíltak ki résnyire, majd csukódtak is be.

JaeBum és Mark felváltva vigyázott a lányra, JinYoung pedig néhány szabad percében – általában Társa alvási idejének egy részében – orvosi ellátásban részesítette őt. Átkötözte a sebeit, injekciós tűvel pedig némi folyadékot igyekeztek a lány szervezetébe juttatni, de félő volt, hogy YiEun teljesen kiszárad, így közös megegyezéssel az utolsó napokban inkább infúziót vezettek a testébe JinYoung vezénylésével.

- Nem furcsa, hogy még mindig nincs magánál? – kérdezte aggódva Mark a Megfigyelő társát, aki egy újabb zacskó sós oldatot akasztott fel az állványra.

- A tarkólövés lehet az oka, és az, hogy sokkal előbb tért magához, mint kellett volna, vagy mint a szervezete arra készen állt.

- Gondolod?

- Nem tudom – vonta fel a vállát. – Nem jártam ki az orvosit, idő előtt be kellett fejeznem. Csak tapogatózom a sötétben, mint te. De első körben erre gondolnék. Azon kívül, hogy várunk, sajnos semmi mást nem tehetünk.

- Értem.

- Semmi? – nyitott be a szobába JaeBum és lassan az ágyhoz lépdelt.

- Nem sok. Az ujjai megint megmozdultak, és a mostani tűcserénél az arca is összerándult egy pillanatra.

- Az már több mint a semmi – felelt könnyedén. – Ha akarsz, kimehetsz. Itt maradok addig vele.

- Megyek. De lassan ideje lesz a fürdetésnek is – mosolyogta Mark, majd megpaskolta JaeBum vállát, akinek arca váratlanul halványpírt öltött.

- Öhm. Ja. Igen. Ideje lesz – motyogta zavarodottan.

- Valld be, hogy ezt a részét azért élvezed a dolognak – suttogta önelégülten a fülébe, mire JaeBum haragosan rávillantotta tekintetét, és egy fenéken billentéssel jutalmazta Társát.

- Én is megyek vissza, mielőtt még az engedélyem nélkül mászik elő a szobájából az a kóbor lélek. Rendben lesztek? – pillantott vissza a lányra.

- Rendben – bólintott. – Szóljak, mielőtt elviszem a kádba?

- Ugyan miért?

- Nem kell kivenni ezt? – húzta meg óvatosan a szilikoncsövet, amin az infúzió csepegett ütemesen.

- Elég, ha kihúzod a kézfejéből, és bedugózod, hogy ne folyjon bele a víz. Ahhoz nincs rám szükség.

- Értem.

Ezzel JinYoung biccentett még egyet, majd Mark után ment. JaeBum lekuporodott YiEun dereka mellé, mindkét kezét megfogta, egy nehézkes lélegzetvétel szakadt fel a fiúból. Meredten bámulta a lány arcát, míg végül egy kósza könnycsepp követte le arcvonalát, aztán végezte is be útját kezeiken.

- Jó lenne, ha megint velem lennél, YiEun – motyogta. – Hiányzol, hallod?! Nincs senki, aki ellenszegüljön nekem, és ez nagyon hiányzik már. Szükségem van rád, YiEun – szorított kezeikre, lassan a lány füléhez hajolt. – Kellesz nekem, YiEun, hogy legalább addig embernek higgyem magam, amíg mellettem vagy. Hallasz engem? – elhajolt a fülétől, majd homlokával támasztotta meg a lány homlokát, szemhéjai elnehezültek. – Tudom, azt mondtam, soha nem fogod hallani, de nem bírom tovább magamban tartani – vett egy nagy levegőt, majd folytatta. – Szeretlek, YiEun. Szeretlek, hallod? Ébredj fel, kérlek – pihegte ajkaira, majd lágyan összeérintette párnáikat egymással.

- É-én... – halk motyogásra figyelt fel őszinte vallomása végén, hirtelen kinyitotta a szemét, tekintete találkozott YiEun ködös pillantásával – Én... is... téged – szuszogta alig hallhatóan, JaeBum elmosolyodott, ahogy a lány ajkai apró felfelé ívelő görbületre váltottak. – Hol van az öcsém?