11. fejezet

JaeBum másodszorra ment vissza JinYoung szobájába, aki még mindig az ágyon ült lehajtott fejjel, alkarjaival a térdein támaszkodott, ujjait összekulcsolva könyörgött, hogy barátja a Bandával maradjon. Nem maradt más a számára, csak a remény. Annak is csak egy parányi foszlánya.

A Vezér vett egy nagy levegőt, ahogy becsukta maga mögött az ajtót, lassan lépdelt a Megfigyelőig, majd jobb kezével az összefont ujjaira fogott és leült mellé az ágyra. Újabb mély lélegzetvétel szakadt fel mindkettejükből, bár JinYoungból már inkább kétségbeesett sóhaj távozott, mintsem reményteljes. Életében először rettegett, hogy elveszíti legjobb barátját és magára marad egy csapatban.

- Rendbe fog jönni – szorított JinYoung ujjaira.

- Nem tudhatod biztosan – mormolta maga elé meredve, majd az asztalon pihenő pisztolyra nézett.

- Nem. De hinnünk kell a felépülésében - JaeBum követte a Megfigyelő pillantását, és ő is a fegyvert vette mérce alá. - Azzal nem fogsz semmit megoldani, ha főbe lövöd magad. Hinnünk kell, hogy felébred.

- Hinni. Hm – JinYoungból gúnyosan törtek fel a szavak, képtelen volt most hinni bármi pozitívban is.

Két lábbal állt a földön, a tények vezérelték minden tettét. Ami kézzel fogható volt a számára, arról hitte, hogy létezik, hogy valós. Mendemondákban és egyéb csodákban soha nem apellált, ezt még kölyökként megtanulta, amikor az utcára került. Akkor találkozott YoungJae-vel, és lettek elválaszthatatlan barátok az évek során, majd kerültek a Szervezethez és váltak ezáltal a Banda szerves Tagjaivá.

JinYoungot az élet hamar megtanította annak kegyetlenségére és haragjára. Senkiben nem bízhatott, YoungJae-t kivéve. Még amikor a Bandához került, akkor is nehezen fogadta el a többieket Társainak, és tudott teljes Tagja lenni a Csapatnak. Ha YoungJae nincs mellette, és támogatja őt mindenben, akkor hamar véget vetett volna mindenki életének, és iktatta volna ki az egész Bandát.  Végül magával és legjobb barátjával is végzett volna. De YoungJae mellette volt. Mindig. Minden nap és néha még éjszakánként is, amikor az idősebbet a visszatérő rémálmai gyötörték, és nem hallott mást a fejében csak a sikolyokat. Nőkét és gyerekekét egyaránt.

- Megyek, megnézem, hogy van – lerázta magáról JaeBum kezét, majd azzal a lendülettel felpattant az ágyról.

- Alszik – kapott jobb csuklója után, és megállította a távozásban. – YiEun vele van.

- Miért? – haragosan villant meg JinYoung szempárja, ahogy a Bandavezérre emelte sötétbarna lélektükreit. – Minek van mellette? Miatta került ilyen állapotba! Ő tehet róla, hogy YoungJae élet és halál között lebeg! Azt a Rib@ncot védte, amikor megverték és hagyták, hogy vérben ússzon!

JinYoung önkívületlenül ordítozott, míg végül JaeBum megelégelte a Megfigyelő kirohanását, és ő is felkelt a fekhelyről. A tarkójánál megmarkolta a sötétbarna tincseket, és egy határozott mozdulattal arcához rántotta JinYoung fejét. Dühödten fújtattak, miközben farkasszemet néztek egymással.

- Csillapodj le, oké?! – lihegte JaeBum. – YiEunt is majdnem elveszítettük, te is tudod! Ő is majdnem ott maradt annak az állatnak köszönhetően! Látod, hogy rendbe jött, YoungJae is fel fog épülni, csak még adj egy kis időt neki!

- ... – JinYounghoz nehézkesen jutottak el a Bandavezér szavai, mérgével volt tele az elméje, és továbbra is a Banda egyetlen női tagját okolta YoungJae sérülései miatt.

- Hallod?! – szorított erősebben a fiatalabb hajára, mindösszesen egy morgást kapott válaszul. – JR! Csillapodj, vagy az ágyadhoz szíjazlak, hogy ne tudj még mozdulni sem! – újra megrántotta JinYoung haját.

- Ha nem fog~.

- El se kezd! – fojtotta belé azonnal a kétségbeesett szavait, lazított ujjai szorításán, és elhajolt kicsit JinYoung arcától. – Idő kell hozzá, hogy felépüljön, amit te meg fogsz adni neki!

JaeBum szavai lassanként elértek a Megfigyelőhöz, akinek arcvonásai abban az ütemben lágyultak el, és távozott a haragja az elméjéből és a testéből egyaránt. Mintha egy egészen másmilyen világba került volna egy kis időre, aztán vissza a szürke falak közé. Értetlenül pislogott JaeBumra, aki tudta, hogy most már teljesen visszatért közéjük a Társa, és már nem a pszichopata énje áll vele szemben.

Attól a JinYoungtól még maga a Bandavezér is rettegett. Ezért volt szükség YoungJae mindenkori jelenlétére, mert ő a másodperc tört része alatt tudta visszafogni JinYoung ezt az énjét. Elég volt mellette lennie, és JinYoung nyugodtan létezett a világban. De ha YoungJae távolabb került tőle, akkor nem volt, aki kordában tarthatta az őrültet. JinYoung skizofréniájára az egyetlen orvosság YoungJae volt.

* * *

Mark lába a földbe gyökerezett YiEun kérdését követően; bal kezével a kilincset markolta, lassan kitépte tokostul az ajtót, jobb kezét a fallapba vájta, hogy saját zaklatottságán úrrá lehessen, és a térelválasztó is a helyén maradjon. Nagyot nyelt a lány számon kérő és egyben értetlen szempárját látva. Jól ismerte YiEunt. Tudta, ha a lány kérdez, akkor választ is vár. Egyenes és kielégítő választ szeret kapni a kérdéseire. Az összesre.

- Halljam! – sürgette a legidősebb Bandatagot, Mark egy pillanatra összerezzent YiEun kiáltásától.

- Nem tudom.

- Ne hazudj!

- Nem. Tényleg nem tudom, YiEun – megremegett Mark hangja.

De nem csak Mark ismerte olyan jól YiEunt, hanem fordítva is igaz volt ez az elmélet. YiEun minden rezdülését ismerte, és pontosan tudta, mikor mire és hogyan tud reagálni a fiú. A hanglejtéséből is megérezte, ha eltitkolt előle valamit, és ez most sem volt másként.

YiEun egyenesen Markhoz iparkodott, megragadta a fiú pólóját a mellkasánál fogva, és egy magabiztos lendülettel magához rántotta. Mark bal kezével még mindig a vaspántba kapaszkodott, jobb kezét YiEun bal felkarjára tette, és finoman megszorította a lányt. YiEun ellenkezést nem tűrően meresztette szemeit a fiúra, aki még egy gombócot nyomott le a nyelőcsövén a szigorú tekintetet látva.

- Beszélsz végre? – fogott még egyet az anyagon, a szálak kezdték megadni magukat YiEun akaratának.

- Mondtam már – próbált hiteles lenni a lánnyal szemben, de sikertelen volt minden igyekezete. – Nem tudom, mire gondolt YoungJae.

- Mark – még egyet forgatott a matérián, ami ezúttal már halkan megreccsent YiEun szorításától, egészen közel húzta az arcához a fiút, hiába volt majdnem másfél fejjel magasabb tőle. – Kettő másodperced van, hogy megeredjen a nyelved, különben kitépem a helyéről! – fenyegetőzött magabiztosan.

Hiába tűnt erőtlennek a lány, a sérülései bár kezdték ismét átvenni az uralmat az idegközpontban, YiEun nem adta fel. Az utolsó erejével is küzdött, hogy kiszedje Markból az igazságot.

A fiú határozottabban szorított YiEun felkarjára, végül elengedte a kilincset, és a pólóját markoló csuklóra fogott. Soha nem akarta bántani a lányt, de egy pillanatra összeszorította a singcsontjait az orsócsontjaival, hogy szabadulhasson a kialakuló fogságából, majd könnyű szerrel fordított kettőt a pozíciójukon.

YiEun jobb karját kitekerte, a háta mögé szorította, aztán a bal karjával is hasonlóképp cselekedett. Azonban YiEun már nem tudott ellenszegülni Marknak, bármennyire is szeretett volna; a térdei adták meg magukat elsőként. Váratlanul összecsuklott.

- A p.csába, YiEun! – morgott rá a fiú, majd egy mozdulattal felrántotta, és a karjaiba kapta a lányt.

- Tudom, hogy tudod – nyöszörögte félájultan, végül YiEun számára is megszűnt a kapcsolat a külvilággal, és hátracsuklott a feje.

- Ne csináld, hallod?! – megrázta az élettelenné vált testet, könnyeivel küszködve szorította magához. – Térj észhez, hallod?! YiEun! Ne csináld ezt velem! YiEun! Ébredj! YiEun! Nyisd ki a szemed! – rázta újra és újra a lány testét, akinek jobb karja visszatarthatatlanul zuhant le a teste mellé. - YIEUN?! - üvöltötte el magát.

Abban a momentumban fordult egyet, ahogy YiEun karja a teste mellé érkezett és saját kiáltása eljutott a tudatáig, majd rontott is ki YoungJae szobájából, meg sem állt a bejárati ajtóig. A nappaliban tévét bámuló két Mesterlövész ijedten pattant fel a heverőről, és nézett a zajforrás irányába. Az elkeseredett fiú ingerülten kereste a vaspántot, két szitkozódás között vetett egy haragos pillantást a másik két Bandatagra.

- Mi lett vele? – szólalt meg végül BamBam.

- Szerinted?! – fakadt ki remegős hangon a legidősebb Bandatag, miközben még mindig a kilincs után kutatott egyik kezével.

- Nem tudom! Ezért kérdezem!

- Nem látod, hogy nincs magánál?! – ripakodott rá önkívületlenül, rántott egyet YiEun testén, és megunta az eredménytelen keresést.

- De, cseszd meg! Látom! – ordította el magát az idősebbik Mesterlövész.

- Akkor a f@szt kérdezősködsz?!

- Hova akarod vinni? – YuGyeom szakította félbe a kialakulni készülő vitát, amivel észhez is térítette a kakaskodókat.

- A kórházba.

- Biztos, hogy jó ötlet, Haver? – lassan közelített a toporzékoló Taghoz, jobb kezét nyújtotta a fiú felé, hogy marasztalásra bírja. – Akkor válaszolnod kell, hogy miért került ilyen állapotba, és biztos, hogy bilincsben hoznak ki a kórház főbejáratán éberék.

- Akkor mégis mit csináljak vele?! Elájult! Nincs magánál!

- Vigyük a szobájába, oké? Biztos csak kimerült. Alszik egy kicsit, és jobban is lesz - YuGyeomból még mindig nyugodtan jöttek a szavak, bármennyire is aggódott a lány miatt.

- Mi van, ha nem? Mi van, ha már haldoklik?! – könnyes hangok törtek fel Markból.

- Pihenésre van szüksége, te is tudod. Elvégre átlőtték a combját és a vállát, de még a tarkóját is súrolta egy golyó. JinYoung ellátta, amikor hazahozta őt Jackson, és már egyszer magához tért.

- Mi van, ha az összes erejét összeszedte, hogy akkor magához térjen?! Ha csak el akart köszönni?! Mi van, ha most tartom utoljára a karjaimban?! Ha ennyi volt, és nincs tovább?! Nem hallom a nevetését többé, mert meghalt?

- Na! Fejezd be a hülyeségeidet! – mordult Markra, miközben finoman arcon csapta, hogy ezzel is észhez téríthesse a legidősebbet.

- Hé! – kiáltott fel Mark, ahogy megérezte YuGyeom hosszú ujjait állkapocsívén landolni.

- Visszatértél, Hisztérika? – apró mosoly ült ki YuGyeom ajkaira Mark arckifejezését látva. – Gyere, vigyük be végre a szobájába, hogy JinYoung megnézhesse végre ezt a nőt.

Mark a karjai között szorongatott lányra nézett. Hirtelen túl sok gombóc jelent meg a torkában, amiket egyre gyötrelmesebben küszködött le. YiEun továbbra sem mutatott semmi életjelet, és nem is látszott úgy, hogy egyhamar ez változni fog. Végképp elveszítette a kapcsolatot.

- Mi történt itt kint? – lépett ki a veszekedést hallva a Bandavezér, majd nézett végig a nappaliban tartózkodókon. – YiEun! – kiáltotta el magát, ahogy meglátta a lányt Mark karjai között. – Mi lett vele? – semminek hatott a pár méteres távolság a két fiú között, amit a másodperc tört része alatt küzdött le.

- Elájult – dünnyögte a legidősebb, majd átcsúsztatta YiEunt JaeBum karjaiba, jobb kezével végigsimított a lány hosszú és kusza tincsein.

- Mitől? Eddig semmi baja nem volt. Mit mondtál neki? – támadta le Markot.

- Az előbb YoungJae magához tért – kezdett bele, de a Bandavezér mögött álldogáló JinYoung az információt hallva azonnal a fiúba fojtotta a további gondolatait.

- Miért nem szóltál?! – félrelökte a Vezért, és a másik Megfigyelő szobájába futott.

- Igen, aztán? – noszogatta a folytatásra. – Annyira nem lehetett szörnyű a látvány, amikor Jae magához tért. Elvégre keltünk már fel egy párszor, és láttuk egymás reggeli képét. Nem szép látvány, tény, de akkor sem ok arra, hogy YiEun elájuljon.

- YoungJae – mormolta az orra alatt.

- Mi van vele? – értetlenkedett, azonban Mark időhúzása egyre idegesebbé tette JaeBumot.

- Valamit mondott YiEunnek, amitől persze kiborult.

- Mit?! Mondd már, hogy mit mondott neki! Ne kelljen kivernem belőled mindent!

- Azt nem tudom – hazudta.

- Hah? Te most szórakozol velem?!

- Nem. YiEun nem mondta meg, hogy mit mondott neki YoungJae.

- De akkor mitől ájult el?

- Akkor mondhatott neki valamit, amikor bementem a szobába, mert szinte azonnal a karjaimba zuhant eszméletlenül - gyártotta tovább a növekvő hazugságfonalat.

- Ha végre magához tér YoungJae, meg kell tudnunk, hogy mit mondott YiEunnek, amitől ennyire kiborult! – adta utasításba mindhárom Tagnak, mire azok bólintással fogadták a parancsot, noha Mark meglehetősen határozatlan volt ezt illetőleg. – Lefektetem YiEunt. Ti pedig figyeljétek a környéket, nehogy váratlan vendégeink legyenek!

- Miért? – kérdezett YuGyeom.

- Van egy sejtésem, hogy ez a Black Shin mégsem volt annyira kis hal, mint ahogy azt nekünk beállították, és nem akarom, hogy felkészületlenek legyünk az esetleges látogatóinkkal szemben!

YuGyeom és BamBam az ablakhoz ment, majd tüzetesen átvizsgálták a környéket az emlegetett emberekkel kapcsolatban. Először szabad szemmel fürkészték az utcákat, végül BamBam a távcsöves puskáját vette elő, hogy a neki gyanús alakokat alaposabban szemügyre vehesse, majd YuGyeom is egy távollátóért nyúlt, hogy tisztább képet kapjon a számára kétes járókelőkről.

JaeBum fordult egyet és YiEun szobája felé vette az irányt, nyomában a legidősebb Bandataggal. Óvatos mozdulattal tette le a lányt az ágyneműre, feje alatt megigazította a párnát, karjait a hasára helyezte, majd ujjbegyeivel elsimította a homlokáról és arcáról a hosszú tincseket, végül arcélén vezette végig kissé reszkető ujjait. Mark egy szívdobbanásnyi időre a Bandavezér bal vállára szorított, végigvezette aggódó tekintetét YiEun testén, majd inkább visszavonulót fújt. Kettesben hagyta őket. Átrobogott a nappalin, meg sem állt Jackson szobájáig, majd szinte a fiatalabbra törte az ajtót.

Mielőtt még Jackson reagálhatott volna Mark érkezésére, már egy lüktető mellkast érzett meztelen mellkasához feszülni, miközben két remegő kar fonta át a nyakát, és szorította egyre erősebben. Döbbenten állt a szoba közepén, vett egy nagy levegőt, leejtette a súlyzóit a padlóra, majd ő is átkarolta Mark testét. A következő pillanatban Mark homloka ért Jackson izzadtságcseppes vállgödrére, és forró lehelet bizsergette meg fedetlen mellkasát. Néhány percig még szótlanul kapaszkodtak egymásba, aztán alig hallható zokogás verődött vissza a falakról. Jackson már tudta, hogy komoly dolog van a háttérben, ha Társa ilyen mértékben kiborul, és mindent maga mögött hagyva a karjaiba omlik, hogy ott leljen vigaszra.

Míg BamBam és YuGyeom JaeBum parancsára a környéket figyelte, addig JinYoung YoungJae mellett virrasztott, és várta, hogy ismét magához térjen. A Bandavezér pedig YiEun mellől nem volt hajlandó mozdulni. Bal tenyere YiEun összefont kezein pihent, ujjbegyeivel gyengéden cirógatta a bőrét, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét YiEun arcáról.

- Mmrmhmr - nyöszörgött fel kisvártatva, JaeBum hirtelen a lányhoz hajolt.

- YiEun? Hallasz? Nyisd ki a szemed - suttogta a füléhez hajolva.

- M-mark - mormolta. - Tudom... hogy... tudod.

- YiEun? - szólítgatta.

- Ki... az...? - motyogta.

- Én vagyok az, YiEun. Nyisd ki a szemed.

- Az öcsém... ki...az... öcsém? - JaeBumban megfagyott a vér a lány utolsó szavait hallva, hiába próbálta tovább ébresztgetni, YiEun nem reagált.