10. fejezet

Még be sem vágódott az ajtó Mark háta mögött, amikor újra nyílt is a térelválasztó, és egy ingerült Jackson robbant be a helyiségbe, aztán azzal a lendülettel robogott is az ablakon át kifelé bámuló Bandatársához.

Jackson megragadta Mark bal vállát, és egyetlen határozott mozdulattal maga felé fordította a legidősebb Bandatagot. Jackson ideges vonásai ellágyultak Mark kétségbeesett arcát látva. A Bandára soha nem volt jellemző az érzékenység, de ezúttal Mark sem tudta olyan jól leplezni a fájdalmát és egyben megkönnyebbülését, mint azt általában szokta. A homályos tekintetet látva a másik Tolvaj lélektükre is hirtelen vált fátyolossá.

- Hogy’ van? – nyögte ki hosszas tanakodás után.

- Jól – mormolta alig hallhatóan. – Te is láttad, nem?

- És te hogy’ vagy? – Jackson tenyere még mindig Mark vállán pihent, finoman rászorított.

- Láthatod, hogy jól vagyok.

- Fejezd be! – mordult fel a fiatalabb. – Komolyan kérdeztem.

Mark fújtatott egyet, és, hogy a kibuggyanó könnyeit el tudja titkolni Társa elől, lehajtotta a fejét, a szőnyeget kezdte mustrálni inkább. Jackson egy ideig megpróbálkozott kifürkészni az idősebb arcát, de valahányszor rá nézett, Mark annyiszor fordította másfelé a fejét. A sokadik eset után végül Jackson megunta az idegtépő játékot.

Hátrahagyva minden férfiúi büszkeségét és ridegségét, elvette a kezét Mark válláról, és hirtelen magához rántotta a nyakánál fogva, másik kezével pedig a derekába markolt. A testéhez szorította, és nem hagyta szabadulni a Társát.

Mark döbbenten zuhant Jacksonra. Homloka Jackson vállgödrére esett, tenyerei pedig váratlanul landoltak a fiú combjain, majd egy gondolattal később ujjai ragaszkodóan belekapaszkodtak a farmer övtartójába, állát pedig megtámasztotta Jackson csuklyáján. Egyszerre sóhajtottak fel megkönnyebbülten. Mark lehunyt szemmel, Jackson a külvilágot fürkészve.

- Na? Elmondod végre?

- Nincs mit elmondanom – morogta összeszorított fogakkal.

- Azt ugye tudod, hogy bármikor kitörhetem a nyakadat így ebben a helyzetben?

- Törd. Csak egy egyébként is sz@r életnek tennél pontot a végére. Megköszönöm, ha megteszed, és nem foglak kísérteni a halálom után.

- Ha ilyeneket beszélsz, akkor egyáltalán nem vagy jól. Mi bajod van, hah? – emelte fel kissé a hangját Jackson.

- Beszéltem vele.

- Aham. És mit mondott? – Jacksonnak hiába nem volt fogalma, Mark kire céloz, nem kérdezte meg, inkább úgy tett, mintha pontosan tudná, kivel beszélt a legidősebb.

- Nem csak megverte őt az az állat – morogta, Jackson pólójára szorított a derékrésznél.

- Mit csinált még vele? – picit eltolta magától, hogy Markra nézhessen, végre világossá vált számára, hogy Mark kiről tett említést az imént.

A legidősebb Bandatag bármennyire is küszködött a válasszal, képtelen volt felelni Társa korábbi kérdésére. Dühtől villogó tekintettel nézett Jacksonra, akinek még némi homály uralta az elméjét bizonyos kérdéseket illetőleg, de ahogy Mark haragos szempárjába meredt egyre hosszabb ideig, úgy vált világossá minden a számára. Nem kellett már mondania semmit sem az idősebbnek, Jackson megkapta a feleletet, amit várt. Pontosan tudta, hogy mit tett YiEunnel a Célpont.

- Hogyan tovább? – elvette a kezét Mark nyakáról, és újra a vállára csúsztatta a tenyerét.

- Ha YoungJae is magához tér, akkor marad minden a régiben. De megegyeztünk a Góréval, hogy ha egyiküket is elveszítjük, akkor a Szervezet lesz a következő Célpontunk.

- Számíthatsz rám, Markiepooh – vigyorodott el, miközben jobb tenyerét felemelte az egyezségkötésre.

- Ne hívj így!

Ezzel Mark szélesen vigyorogva lökött egyet a fiatalabbon, aki az utolsó másodpercben megragadta Mark pólóját a nyakánál, és együtt dőltek az ágynak. Az idősebb fiú tökéletes szögben érkezett a fiatalabbra; a kezdeti nevetés elhalkult, már csak a halk szuszogásuk verődött vissza a falakról, majd nem sokkal később az is elcsendesült, azonban a két fiú nem változtatott a pozícióján...

* * *

JinYoung az konyhaasztal lapját verte ütemesen az ujjaival a feszült várakozás pillanataiban, képtelen volt levenni a szemét YoungJae szobájának ajtajáról. Pislogni sem akart, nehogy éppen akkor mozduljon a térelválasztó, amikor egy századmásodpercre lehunyja a szemét. A falapra szegezte a tekintetét, és mindösszesen egy morcos torokköszörüléssel jelezte az előtte állónak, hogy zavarja őt a kilátásban.

BamBam hol a feldúlt Megfigyelőre pislogott kíváncsian, hol pedig Mesterlövész Társára vetett egy kósza pillantást. YuGyeom ahogy az már csak lenni szokott, a fegyvertisztításba merült, hogy levezesse a folytonosan rátörő idegbajt. De még neki sem sikerült tökéletesen elterelni a gondolatait, túl sokat aggódott az élet-halál között lebegő Társa miatt, és YiEun sérülései is egyre többet foglalkoztatták a Banda legfiatalabb Tagját.

- Miaf@szvan?! – kiáltott fel, amikor megérezte BamBam kezét a jobb vállához érni, ijedtében a fiúra fogta a kezében szorongatott és töltetlen kilenc milliméterest.

- Állj már le, te nagyon hülye! – egyetlen ütéssel lökte el mellkasa elől a fegyvert, mielőtt még véletlenül elsülne, és az esetleg tárban lévő golyó BamBam szegycsontjába fúródna. – Tedd azt le!

- A f@szt rémisztgetsz?! – durrogta, és az asztalra dobta a pisztolyt.

- Egy idegroncs vagy, tudsz róla, hülyegyerek?

- Mert nincs rá okom, ugye?! – emelkedett fel a székéből, és kissé BamBam fölé magasodott.

- Nem azt mondtam, hogy nincs rá okod, vadbarom!

- Fejezzétek be! – csattant egy szék háttámlával a földön, ahogy JinYoung felpattant az étkezőasztaltól. – Bőven elég, ami most van velünk, nem hiányzik senkinek sem a ti kakaskodásotok! Vonuljatok szobára, és rendezzétek le ott egymást! – mutatott BamBam ajtajára, majd inkább a saját szobájába vonult, hogy kicsit lehiggadhasson.

BamBam és YuGyeom tekintete összeakadt JinYoung távozását követően. A legfiatalabb még mindig duzzogva nézett Társára, aki már inkább meglepetten pislogott YuGyeomra. Hátrált két lépést, majd még párat, míg végül lábaival a kanapét érintette. Levetődött rá, és a távirányítóért nyúlt.

YuGyeom bosszúsan méricskélte a másik Mesterlövészt, majd ahogy eljutottak az első hanghullámok hozzá a világító dobozból, fellélegzett. Pislogott még maga elé néhányat, fújtatott még párat, hogy némileg lecsillapodjon, aztán összepakolta a fegyvertisztítás kellékeit, és a heverőhöz bandukolt.

BamBam mellé zuhant, majd tovább mászott a pamlagon, végül lábait BamBam combjaira pakolta, jobb karját a feje mögé támasztotta. Az idősebb gyilkosan meresztgette pupilláját a legifjabb Társára, majd laza mozdulattal letolta az öléből a zavaró csülköket, és elégedetten szusszantott egyet, miközben még egyet váltott a csatornán.

YuGyeom lábai éppen érintették a szőnyeget, amikor lendületből visszaemelte, és újfent BamBam ölébe pakolta méretes végtagjait. Az idősebb morgással egybekötve ismételte meg a korábbi mozdulatát, és lelökte YuGyeom lábait, de a másodperc tört része alatt találta újra ugyanott őket.

- Nem vagy te k*rvára pofátlan? – fordult YuGyeomhoz. – Szerinted úgy nézek én ki, mint egy lábtartó?

- Pont úgy! – halvány vigyor bújt meg YuGyeom ajkain, amitől BamBamnek is felfelé ívelő görbületre váltott a szája.

- Egyszer még lenyomok a torkodon egy pisztolycsövet – YuGyeom bokáira csapott egyet, majd alkarjait támasztotta meg a fiatalabb lábszárcsontjain.

- Valld be, hogy élveznéd még azt is – kekeckedett tovább.

- Gyökér! Élvezné a hóhér, az! Majd meglátjuk, hogy mit szólsz, ha a nyelőcsöved helyett a s*ggedbe dugom azt a hideg pisztolyvéget.

- Befognád végre? Nem hallom a vinnyogásodtól a kedvenc műsoromat – felsóhajtott, és mindkét karját a tarkója alá támasztotta.

- Te utolsó aljadék, te!

BamBam belevágott egyet YuGyeom oldalába, akinek a teste összerándult az ütés pillanatában, majd viszonozta egy vállon csapással, végül mindketten a tévét kezdték inkább bámulni. Nyugodtabban, de játékosan piszkálva a másikat, majd teljesen lehiggadtak, és a műsornak szentelték minden figyelmüket. YuGyeom jobb tenyere észrevétlenül pihent meg BamBam kézfején, ahogyan BamBam jobb keze továbbra is a fiatalabb bokáin terült el.

* * *

YiEun reszketve emelte fel bal kezét és csúsztatta YoungJae bal karjára, majd lassan végigsimított a végtagján. JaeBumra nézett. Szemeiből újabb és újabb könnycseppek bukkantak elő, amiket hagyott végigfolyni az arcán, hogy combjain végezzék be útjukat. JaeBum szempárja is homályosan csillant meg a szoba félhomályában, ahogy a lányra emelte sötétbarna lélektükreit.

- Őszintén válaszolj nekem, JaeBum – suttogta halkan, miközben szabadon lévő tenyerét a Bandavezér összekulcsolt kézfejeire vezette.

- Mit szeretnél tudni?

- Rendbe fog jönni Jae?

- Nem tudom. Tényleg. Egyikünk sem tudja. Még JR sem, pedig ő közülünk a legbizakodóbb. De még nálad sem tudta megmondani, hogy túléled-e a sérüléseidet vagy sem.

- Sajnálom, hogy hibáztam – sütötte a le szemét.

- YiEun? – lazított ujjain, és két keze közé fogta YiEun reszkető kézfejét. – Nem értelek. Miért kérsz bocsánatot?

- Amiért nem iktattam ki korábban a Célpontot, és YoungJae ilyen állapotba került miattam.

- Hé – a kezére szorított, YiEun felemelte a fejét, és JaeBumra nézett. – Nem a te hibád, oké?

- De igen! Nem voltam elég gyors. Az első pillanatban golyót kellett volna eresztenem ebbe a rohadékba – motyogta elcsukló hangon.

- Mindannyian tudjuk, hogy erre esélyed sem lett volna az elején. Azt tetted, amit kellett.

- Nem tudsz meggyőzni – mormolta újfent lesütött szemmel.

- Rendbe fog jönni! – jelentette ki határozottan, és elengedte YiEun kezét. – Megyek, megnézem, milyen állapotban van JR. Nem akarom, hogy orosz rulettezni kezdjen a szobájában.

- Nem mozdulok YoungJae mellől.

- Biztos, hogy jól vagy? – bal kezét YiEun arcára csúsztatta, és lágyan megcirógatta a bőrét.

- Most már igen – szuszogta, jobb tenyerét JaeBum kézfejére simította, és megszorította finoman.

- Visszajövök még valamikor.

JaeBum lehajolt YiEun arcához, megpuszilta a homlokát, majd orrát, végül ajkain állt meg. Gyengéden és féltőn csókolta meg a lányt, egyszerre sóhajtottak az apró érintésbe. Lágyan becézgette ajkait, majd óvatosan elszakadt tőle, elvette a kezét YiEun arcáról, és távozott YoungJae szobájából. YiEunből még egy kétségbeesett lélegzetvétel szakadt fel, ahogy magára maradt sebesült Társával.

Végigvezette könnyektől duzzadó szempárját az élettelennek tűnő testen, a hasán lévő kötésen állt meg tekintetével. Kissé már átvérzett a gézlap, így YiEun körbeforgatta a fejét tiszta kötszer után kutatva. Az éjjeli szekrényen pihent az elsősegély-doboz. Vigyázva felemelkedett az ágyról, letörölte az arcát, aztán az ölében a kötszeres dobozzal ült vissza YoungJae mellé.

Kíméletesen leszedte a ragasztót a fiú hasfaláról, egyetlen szisszenés sem érkezett a részéről, eszméletlenül feküdt végig az ágyon. YiEun gondosan lecserélte az átázott kötést, és újat tett a helyére. A tálban lévő rongyot kicsavarta, a még langyos vízbe mártotta még egyszer, majd finoman tapogatva letörölgette YoungJae arcáról a kóbor izzadtságcseppeket és sebhelyeket. A felrepedt arccsontját is újra ragasztotta, majd az állán lévővel is hasonlóképp cselekedett. Miután minden kötést frissre cserélt, visszadobta a rongyot a tálba, a kötszeres dobozt is a szekrényre rakta, és ismét YoungJae kezére fogott.

Rezzenéstelenül nézte a Megfigyelő mozdulatlan testét és arcvonásait, és magában imádkozott a javulásért. De YiEun tudta, hogy ők mindent megtettek, és már csak Társán múlik, hogy továbbra is a Banda szerves része akar-e maradni, vagy inkább választja a könnyebb utat, és végleg elhagyja ezt az életet, hogy egy jobb helyre távozzon. JaeBum egyszer benézett hozzájuk, de legnagyobb bánatára - és YiEun megjegyzésére - nem tapasztalt változást YoungJae állapotában, így visszament JinYounghoz, hogy neki nyújtson biztos támaszt a várakozásban.

Közel két óra telt el az idegtépő csendben ücsörögve, amikor YiEun ujjait egy szívdobbanásnyi időre YoungJae megszorította. Hirtelen az összefont ujjakra pillantott, majd YoungJae arcára nézett. Várt. Izgatottan. Nem engedte el a Megfigyelő kezét, hátha megint ráfog az ujjaira, és végre életjelet adjon magáról. Alig néhány perc múltán YiEun fohásza meghallgatásra talált, YoungJae az ujjperceire szorított, majd el is lazította. YiEun elmosolyodott. Örömkönnyek szöktek a szemébe, még mindig nem mozdult a fiú mellől, tovább imádkozott, hogy szemhéjai is megemelkedjenek.

Negyed órás fürkészés után YoungJae egy harmadik ujjszorítással egybekötve nyitotta ki a szemeit, majd csukta is le őket, még több bizakodásra okot adva ezáltal. YiEunből mosolygós sóhaj távozott, ahogy egyre többször moccant a Társa. Még, ha csak a másodperc tört részéig is tette.

A harmadik órába lépve YoungJae ismét kinyitotta a szemét, és az előtte lévő homályos alakra siklott a tekintete. YiEun mosolyogva fogott a fiú ujjaira, ami azonnal viszonzásra is lelt. YoungJae megnyalta kiszáradt ajkait, és halkan megköszörülte a torkát.

- Üdv itthon, Jae – motyogta elhaló hangon.

- E-emi...ly... – dünnyögte felismerve a női hanghullámokat, a lánynak összeszűkült a pupillája az ismeretlen nevet hallva.

- Megismersz, Jae? – kérdezte döbbenten, mire a fiú bólintott egyet. – A nevem YiEun, tudod.

- E-emily... az igazi... neved – nyöszörögte. – Az öcséd... választotta neked a YiEunt... - ezzel YoungJae számára újra megszűnt a kapcsolat a külvilággal, a lány pedig értetlenül nézte az eszméletlen Társát.

Épp csak tudatosult YiEunben YoungJae utolsó szava, amikor súrlódás hangja érkezett a háta mögül. Nyelt egyet, és az ajtó felé nézett. Mark állt a küszöb előtt, és csukta be maga mögött a térelválasztót. YiEunből gondolkodás nélkül buktak elő a szavak.

- Ki az öcsém és miért hívott YoungJae Emilynek, amikor az előbb magához tért? - Mark az ajtóban keresett kapaszkodót a kérdést hallva.