9. fejezet

Amikor Jackson megjelent a karjaiban élettelenül fekvő YiEunnel, Mark és JaeBum egyszerre rohant a fiúhoz, és kapta is ki a kezéből a sérült lányt. JaeBum magához szorította egy pillanatra, majd YiEun szobájába iparkodott, miközben Mark némi kötszerért sietett. Alig két perc leforgása alatt már a legidősebb fiú YiEun ágya felett állt, és homályos tekintettel nézte a kissé összetört testet.

A Bandavezér óvatosan végigfektette YiEunt a fekhelyen, majd dereka mellé ült. Szótlanul nézte YiEun rezzenéstelen arcát. Mellkasa alig észrevehetően mozdult, ruhája helyenként kiszakadt, arcán egy hatalmas monokli árulkodott a bántalmazásról, ahogyan a golyó okozta sebekből kibuggyanó vér is már a lány bőrére száradt.

JinYoung érkezett a segítségükre, majd zavarta is ki mindkét fiút, hogy elláthassa YiEun sérüléseit. Azonban egyikük sem volt hajlandó moccanni a lány mellől, hiába erősködött JinYoung. Végül hagyta, hogy maradjanak, és hárman együtt próbálták emberi állapotba hozni YiEunt.

Óvatos mozdulatokkal letörölték az arcát és a testét; egy-egy sebnél halkan felnyüszített az érzéstől, de a szemét egyetlen másodpercre sem nyitotta ki. Végtagjai is csak éppen megrándultak, de karjai továbbra is élettelenül hevertek teste mellett.

- CSINÁLJ MÁR VÉGRE VALAMIT, JR! – kiáltott fel Mark kétségbeesett hangon a sokadik idegtépő perc letelte után.

- Azon vagyok! De nem látod, hogy eszméletlen?! – reagált hevesen a sürgetésre, és lassanként került a Megfigyelő is az idegösszeomlás szélére.

- Magához fog térni valamikor? – csatlakozott a beszélgetésbe a Bandavezér is, félbeszakítva ezzel a kialakulni látszó parázsvitát.

- Ha a fején lévő lövés valóban csak súrolta őt, akkor igen. Most regenerálódnia kell a szervezetének, és pihennie kell. De addig ez nem fog menni, amíg itt tipródtok felette. Nem fog előbb felébredni akkor sem, ha üvöltöztök – pillantott bosszúsan Markra, aki csupán egy pufogással válaszolt JinYoung megjegyzésére.

- YoungJae hogy’ van? – érdeklődött JaeBum a Banda másik sebesült tagjáról.

- Kevésbé van ilyen jó állapotban, mint a nő – sóhajtotta JinYoung.

- YiEun – mormolta JaeBum.

- Mint YiEun – halvány mosolyra húzta a száját az ápoló.

- Azért velünk marad ő is, igaz? – JaeBum hangjából határozottan kiérződött az aggodalma.

- A következő tizenkét óra sorsdöntő lesz nála. Ha nem tér magához legkésőbb holnap reggel, akkor.

JinYoung szemébe könnyek szöktek, ahogy felnézett a Társaira. Igyekezett lenyelni minden érzését, amit Társa iránti féltése váltott ki belőle, mire Mark finoman a fiú vállára szorított, és egy biztató mosolyt intézett felé.

- Rendbe fog jönni. Ahogyan YiEun is felébred nem sokára.

- Az idő mindent eldönt – JinYoung még egyszer megtörölgette YiEun arcát, az utolsó sebhelyet is bekötözte a testén, majd felkelt az ágyról. – Most már rajta múlik, hogy velünk akar-e maradni, vagy inkább kiszáll végleg.

Ezzel JinYoung összeszedte a kötszereket, és távozott a szobából. Mark és JaeBum némán állt immáron egymás mellett. Egyszer YiEun kötözött sebeire néztek, egyszer pedig egymásra tévedt a tekintetük. Szótlanul peregtek a percek egymás után, azonban egyiküknek sem állt szándékában elmozdulni a lány mellől.

- Hogy’ történhetett meg vele ilyesmi? – szakadt fel Markból az őt őrlő fájdalom.

- Fogalmam sincs. De biztos, hogy köze van YoungJae sérüléséhez.

- Ha a Kölyök nincs a tetőn, és YoungJae-ben nincs annyi lélekjelenlét, hogy négykézláb vonszolja ki magát a bordély ajtaján, akkor őt már biztosan elveszítettük volna.

- De szerencsére ott volt a Kölyök a helyén, és időben tudott lépni.

- Igen. YoungJae-t megmentette, de YiEun – Mark magába fojtotta a feltörő és kínzó gondolatot, mert nem akarta hibáztatni Társát a sérülésért.

- YiEun ezúttal magára maradt, mert mindannyian felkészületlenek voltunk.

- Mindent kiderítettünk, de azt egyikünk sem tudta, hogy a Célpont így bánik a nőivel – Mark mindkét keze ökölbe szorult, ahogy végignézett a lány testén, és végiggördült arcán az első kövér könnycsepp.

- Igen, erre senki nem számított. De YiEun erős lány, és Jackson időben rátalált.

- De vajon mennyire időben? Ketten sérültek meg egyetlen bevetés alatt, és abból az egyikük talán éppen magához fog térni, a másik viszont válságos állapotban van.

- Tudom. De nekünk most magunknál kell lennünk, hogy időben cselekedhessünk.

- Mire gondolsz, Góré? – pillantott JaeBumra.

- YiEun az életét kockáztatva iktatta ki a Célpontot, ahogy YoungJae most lehet, az életével fizet azért, amiért YiEunt védte abban a lebujban. De ha valamelyiküket is elveszítjük, akkor a Szervezet lesz a következő Célpontunk – morogta a Bandavezér a választ.

- Bosszút akarsz állni?

- Nevezhetjük annak is, de nem hagyjuk büntetlenül, hogy elveszítettük valamelyik Társunkat. Egy Csapat vagyunk! – emelte fel jobb kezét, és Markra nézett.

A Bandavezér villogó tekintete magabiztosságot adott Marknak, aki elégedetten csúsztatta a kezét a felajánlott tenyérbe. Kezet ráztak, s ezzel együtt szövetséget kötöttek a Társaik biztonsága érdekében.

- Azért remélem, tudod, hogy akkor ebből a bosszúból mészárlás lesz?

- Ha kell, akkor mindenkit lemészárolunk, aki tagja ennek a mocsadék Szervezetnek.

- Ezt már szeretem, JB! – veregette vállon a fiatalabbat, aki egy halvány mosollyal felelt a dicséretre.

- Itt maradsz vele? – biccentett YiEun felé.

- Igen. Te megnézed YoungJae-t?

- Tudni akarom, hogy milyen állapotban van, és mik a kilátásai az elkövetkező órákra.

- Oké.

Még egyet bólintottak egymásra, majd JaeBum magára hagyta a legidősebb fiút, aki vigyázva kuporodott YiEun mellé. Jobb kezével gyengéden végigsimított a lány arcélén, YiEun teste összerezzent az érintéstől, görcsbe rándult mindene, majd egy pillanattal később elernyedt. Mark felsóhajtott, majd jobb kezének ujjait összefonta YiEun bal kezének ujjaival.

- Ne csináld ezt velem, hallod? – suttogta ujjaikat bámulva. – Nem teheted ezt velem, YiEun. Épp, csak visszakaptalak, és most megint elveszíthetlek. Ne csináld ezt, szépen kérlek. Térj magadhoz, YiEun. Szükségem van rád.

Mark arcán útnak indultak érzelmeinek jelei. Újabb és újabb sós nedvességpötty bukkant elő mélybarna szempárjából, amiket ezúttal szabadjára engedett. Hagyta, hogy ölében végezzék be útjukat, és a következőknek sem parancsolt. Szipogva bámult maga elé, olykor megint összekulcsolt ujjaikra pillantott, és automatikusan rászorított a lány kézfejére.

- Mmphmmmpfh – nyöszörgés ütötte meg Mark fülét a majdnem húsz perce tartó hangtalan szobában.

- YiEun? – kapta a fejét a hang irányába, gyorsan letörölgette az arcát, reményteljesen ragyogtak fel Mark lélektükrei.

- M-mark...? – nyöszörögte alig hallhatóan.

- Igen, YiEun, én vagyok – kezeikre szorított.

- Mi... mi történt? – dünnyögte.

- Cssh. Most inkább ne beszélj, oké? Csak pihenj.

- M-mi... mi történt? – ismételte, ezúttal kicsit hangosabban.

- Teljesítetted a Megbízást – szorított YiEun ujjaira.

- Mark? – YiEun a fiúra nézett, kérdőn és kíváncsian.

- Mi az, YiEun? – tette az értetlent, és igyekezett leplezni minden információt, ami a birtokában volt.

- Mi történt? – kissé benedvesítette kicserepesedett ajkait, minek következtében egy apró sérülést fedezett fel szája sarkában. – Rosszul sült el a dolog?

- Megsérültél, YiEun. Meglőttek, és úgy látszik, hogy meg is vert az az állat.

- Ér~... Aú! – YiEun hasának alsó részéhez nyúlt, teste ismét görcsbe rándult.

Mark felpattant az ágyról, és YiEun kuporgó alakjához ugrott. Felültette, aztán az ölébe húzta a szenvedő lányt, akinek keze még mindig hasán pihent, és bőrébe vájta körmeit a rátörő fájdalomtól.

- Mi van veled, YiEun?! Mi a baj?!

- Fáj! – nyüszített fel.

- Hol? Hol fáj, YiEun?! – Mark ijedten nézett végig a görcsös lányon, és próbálta megfejteni szenvedéseinek okát.

- A hasamnál. Nyilall. Lüktet. Mintha. Valaki. Egyfolytában. Belém. Döfne. Egy. Tompa. Tárgyat – nyögdöste fel az információkat egyesével.

- Mi történt veled odabent? – Mark könnyes hangon nézte YiEun gyötrődő arcvonásait. – Emlékszel bármire is?

- Igen. Szsh. Eml... emlékszem.

- Mire? – feljebb húzta az ölében, és magához szorította őt.

- Mindenre – nyögte.

- Mit csinált veled az a rohadék?! – Mark hangszíne megváltozott, haragtól duzzadt minden szava.

- Küzdeni akartam ellene, de nem tudtam. Ahogy megütött, szinte azonnal el is vágott az ágyon, aztán pedig maga alá tepert. Onnantól pedig jött minden magától.

YiEun arcával belebújt Mark mellkasába, és megkapaszkodott a fiú pólójában. Fokozatosan ernyedtek el az izmai, azonban finom remegés lett úrrá a lányon. Reszketett Mark biztonságot nyújtó karjaiban, aki lassan ringatni kezdte a lányt, hogy valahogy megnyugtassa őt és egyben saját magát is.

- Azt hittem, hogy YoungJae majd kiszabadít, de nem jött, hiába sikítottam fel eleinte – szipogta a fiút szorítva.

- YoungJae – Mark hangja elcsuklott, majd egy mélyebb sóhajjal később folytatta. – YoungJae nem tudott segíteni rajtad, YiEun.

- Miért? Mit tettek vele? – kibújt Mark mellkasából, könnyes szempárja a fiú homályos tekintetére tévedt.

- A sérüléseiből ítélve, először hasba szúrták, aztán addig verték, amíg eszméletét nem veszti. Végül valahogy kivánszorgott, és a Kölyök az utolsó pillanatban talált rá. Ezért nem tudtunk megmenteni. De ki kellett volna akkor hoznunk, amikor YoungJae került elő összeverve.

- Ugye rendbe jön? – kérdezte szipogva.

- Nem tudjuk. Nagyon rossz állapotban van. Nem biztos, hogy megéli a reggelt.

- Látnom kell! Látni akarom! – sietve kezdte kitépni magát Mark szorító karjai közül, aki minduntalan megakadályozta benne.

- Nincs magánál. Nem tudsz vele beszélni - rántotta vissza a testéhez.

- Akkor is látni akarom! Eressz el! – teljes erővel cibálta le magáról Markot, aki inkább engedett a lány akaratának, mielőtt még nagyobb kárt tesz benne.

- JaeBum van vele! – szólt utána, ahogy YiEun görnyedten a kilincsre fogott. – Nem fog örülni, ha így lát téged.

- Nem érdekel! Akkor tőle is kapok egy verést! Már úgyis mindegy! De én akkor is bemegyek YoungJae-hez!

YiEun szabályosan feltépte a szoba ajtaját, és nehézkes léptekkel ugyan, de YoungJae hálója felé vette az irányt. BamBam és Jackson a kanapén malmozott, YuGyeom az ablakon át bámult kifelé, és próbált higgadt maradni, JinYoung pedig a konyhaasztalnál ült, és egy órát pörgetett egyik kezével, másikkal haját markolta.

Mark YiEun után futott, elkapta a derekát, és mielőtt összeesett volna a fájdalomtól, segített a lánynak eljutni A pontból B pontba. A nappaliban tartózkodók egyszerre kapták a fejüket a párosra, JinYoung még fel is kelt a székről, és hozzájuk rohant. Megragadta Mark bal alkarját, aki fejrázással volt hajlandó válaszolni csupán. Tovább engedte a nyöszörgő lányt és kísérőjét a szoba felé, majd visszaült inkább az asztalhoz.

A legidősebb fiú vigyázva megkopogtatta a falapot, majd egy magabiztos Igen-t követően be is nyitott a helyiségbe. YiEun megrémült a helybenhagyott Társát látva, aki mellett mozdulatlanul ült a Bandavezér; könyökeivel combjain támaszkodott, tenyerei orrnyergén pihentek, és meredten bámult maga elé. Az ajtónyitódás pillanatában YiEun és Mark felé fordult, összeráncolta a szemöldökét.

- Te mit keresel itt? - szólalt meg számon kérő hangon. - Neked pihenned kell. Azonnal vidd őt vissza, Mark! - Utasította.

- Nem megyek! - ellenkezett. - Látni akarom őt! Itt akarok lenni YoungJae-vel! Felőlem te is felpofozhatsz, akkor sem fogok tágítani mellőle!

- YiEun, menj vissza! - kérlelte. - Te sem vagy jól, szükséged van a pihenésre.

- Jól vagyok! - makacskodott továbbra is. - Itt akarok maradni. Miattam van ilyen állapotban - YiEun szeméből előbuktak az első könnycseppek.

A lány kétségbeesett arcát látva végül JaeBum beleegyezett a maradásba. Mark elsegítette őt az ágyig, leültették YiEunt mindketten, aztán Mark hármasban hagyta őket, és a nappaliba vonult. Jacksonnal összenéztek, mire Mark inkább a teljes visszavonulás mellett döntött. Ajtó vágódott ki, majd egy lendülettel később be. Idegtépő órák vártak mindenkire. YiEun látszólag jól volt, azonban YoungJae továbbra is eszméletlen állapotban feküdt a szobájában.