27. fejezet

- Hogy’ szereted a steaket? – kérdezte a Bandavezértől Mark.

- Angolosan vagy jól átsütve? – szólalt meg BamBam, mire az összes Tag ajkára vészjósló görbület telepedett.

- Itt az ideje, hogy végre mind együtt legyünk! – szűrte fogai között JaeBum, miközben egy könnyed mozdulattal kibiztosította az övére erősített maroklövetűt, majd egyetlen figyelmeztető lövést adott le a szemközti lámpára.

A Banda többi hat Tagja szemrebbenés nélkül figyelte JaeBum mozdulatait, aki nemes egyszerűséggel visszacsúsztatta a fegyvert az öv hüvelyébe, majd hosszú ujjaival felrázta zilált tincseit és egy mély sóhajt engedett ki magából. A többiek is még egyszer ellenőrizték a pisztolyokat, majd miután nyugtázták a dolgokat, sietve távoztak a lakásból, mielőbb bárki is megneszelné, hogy visszatértek a helyszínre.

A korábban elkötött mikrobuszba sorban bepattantak, JinYoung előkapott a méretes táskából egy parányi műszaki mütyürt és az elektronikus szerkezetbe merülve próbálta mielőbb megfejteni a keresett lányok helyét. Eggyel szinte alig volt gondjuk, hiszen a bőre alá juttatott nyomkövetővel könnyen YiEun nyomára akadhattak bármikor, pusztán abban kellett bízniuk, hogy idő előtt a megfigyelő chipet nem távolították el, különben még bonyolultabb lesz a nyomára lelni, mint a másik két lánynak.

BamBam idegesen dobolt a műanyag burkolaton, miközben tekintetével az elsuhanó árnyakat fürkészte. Fejében megannyi gondolat cikázott, alsó ajkát harapdálva igyekezett leplezni a rajta uralkodó feszültséget, azonban YuGyeomnak még ő sem tudott hazudni. Bárkit képes volt bármikor megvezetni, de YuGyeom ismerte minden mozdulatát, minden rezdülését, nyitott könyvként olvasott BamBamben.

A fiatalabb Tag közelebb húzódott BamBamhez, majd egy finom vállon lökéssel jelezte érdeklődését. BamBam kérdőn pislogott YuGyeomra, először szólni sem akart semmit, de mikor látta a kíváncsi és egyben aggódó mélybarna lélektükröket, azonnal szóra nyitotta a száját.

- Nincs semmi bajom – tagadta szempilla-rebegtetés nélkül a tényeket.

- Pont úgy nézel ki – dünnyögte elégedetlenül az orra alatt, majd még egyszer vállon lökte az idősebbet. – Szóval? Mi van? Miért vagy olyan, mint egy időzített bomba?

- Nem vagyok az – morogta összeszorított fogakkal, s ezzel csak még jobban elárulta magát YuGyeom előtt.

- Nekem nem tudsz hazudni, tudod jól – mosolyogta elégedetten, mikor tekintete találkozott BamBam kétkedő pillantásával. – Elmotyogod végre, vagy hozzam a krómozott kerékkulcsot és azzal verjem ki belőled?

- Huh. Nem mondták még neked, hogy kicsit tenyérbe mászó egy modorod van? – fújtatott nagyokat.

- Mondták, de most nem én vagyok a lényeg – veregette vállon. – Na, bökd már ki, aztán majd sírsz a vállamon, ha nem tudjuk megoldani. Szóval? Mi a bánat van veled?

- Ideges vagyok – mormolta.

- Tényleg?! – visított fel YuGyeom gúnyosan. – Hát, b@zd meg, nem vettem észre! – fakadt ki keserűen. – Mi a f@sz van veled?! – ripakodott rá ezúttal erélyesebben, mire a többi Bandatag kérdőn kapta a fejét a civakodókra. – Csak beszélni próbálok a fejével – sóhajtott fel az arcok láttán.

- Látjuk – vigyorgott Jackson, aztán megint az oldalsó szélvédőn keresztül figyelte tovább a külvilágot.

- Na, most, hogy már mindenki tudja, hogy ideges vagy, megmondhatnád az okát is – dőlt hátra, miközben összekulcsolta karjait a mellkasa előtt.

- Féltem a nővérem életét – bukott ki BamBamből kisvártatva, egyetlen másodpercre még a hangja is elcsuklott. 

YuGyeom megértőn lazította el tagjait, majd jobb karját BamBam nyakára vezette és egy laza mozdulattal magához rántotta és biztatóan megveregette a hátát. BamBam akaratlanul elmosolyodott a vigasztalás módján, tudta jól, hogy barátja képes a végletekig menni, hogy őszinte támaszt nyújtson a számára, de az a pillanat most nem ez volt. Mégis érezte, hogy bármi is történjen velük, YuGyeom mindig is biztonságot fog jelenteni a számára még a legveszélyesebb világban is.

Kicsit könnyedebb lélekkel felsóhajtott, majd néhány visszafogott ölelkezés múltán végre elengedték egymást és az elhaladó házakat vették szemügyre újfent. Olykor JinYoungra pillantottak, aki még mindig összeráncolt homlokkal meredt a kicsiny kijelzőre, arcvonásai nyugtalanságát és keresésének eredménytelenségét tükrözték vissza. Végül JaeBum monoton hangvételű kérdése törte meg a némaságot.

- Van valami? – kérdezte kimérten.

- Még semmi, Főnök – szuszogta csalódottan, fel sem emelve fejét a monitorról.

- Keresd tovább őket! – utasította.

- Igen! – bólintott elfogadva a parancsot, majd teljesen kizárva a környezetet, belemerült a kutatásba.

A kilométerek gyűltek a motor számlálójában, ahogy az út is kezdett elfogyni a Banda alatt. Csak mentek előre, amerre vitte őket a megérzésük, egy-egy kereszteződésnél megvitatták a további irányt, majd tovább hajtottak egy másik település felé. Árgus szemekkel figyelték a járókelőket, a sötétebb alakok láttán picit lelassítottak, de éppen csak annyira, hogy ne szúrjanak senkinek szemet. Sehol sem bukkantak a lányokra, már-már feladni látszott minden, amikor JinYoung hirtelen felkapta a fejét és JaeBum vállához kapott az anyósülésen.

- Megvan! – közölte az érdeklődő szembogarak láttán. – Itt nem messze van, valamelyik háztömbben bújt meg.

- Ezt a helyet ismerem – engedett ki egy nagyobb sóhajt BamBam, ahogy kinézett az üvegen.

- Hah? – fordult felé a Bandavezér. – Honnan? – pislogott nagyokat.

- Sumalee. Ez Sumalee lakása – hebegte döbbenten, ahogy a harmadik háztömbre mutatott.

- Ezt honnan tudod? – kíváncsiskodott JinYoung, ahogy tudatosultak benne a tények. – Nem kellett volna ezt mégis közölni velem, hogy ne törjem magam ennyire már órák óta?! – ingerülten törtek fel JinYoungból a szavak.

- Nyugalom, JR! – csitította őt JaeBum, majd BamBamhez fordult. – Honnan tudod, hogy ez a nővéred lakása? – kérdezte higgadtan.

- Egyszer kinyomoztam a telefonszáma alapján – vallotta be az igazságot, mire JaeBum csak a szemét forgatta.

- Követted is? – érkezett az újabb kérdés a Bandavezértől, BamBam egy határozatlan fejbólintással válaszolt. – Mikor?

- Egy évvel ezelőtt, amikor a terepen voltunk és nyertem magamnak fél órát. Akkor követtem őt a munkahelyétől idáig.

- Nem gondolod, hogy erről nekem is tudnom kellett volna? – vallatta tovább őt JaeBum. – Ha titkolóztok előttem, akkor nem tudlak titeket megvédeni. Ez még nem esett le az évek során? – Szigorú pillantását szemre hányóan vezette végig a Bandatársain, majd ismét BamBamen állt meg tekintete. – Mit tudsz még, amit nem árt, ha mi is tudunk?

- Csak annyit tudok róla, hogy állatorvos. Semmi többet – sütötte le a szemeit szégyenkezően.

- Biztos? Nincs több titkod? – döntötte oldalra a fejét a Bandavezér és kereste BamBam szembogarait. – Ennyi az egész, amit tudsz?

- Igen – bólogatott hevesen.

- Most mondd meg inkább, különben YuGyeommal szedetem ki belőled, és akkor már előkerül a kerékkulcs is.

Mindannyian JaeBumra néztek, akinek ajkain veszélyes mosoly ült, noha úgy tett, mintha semmit nem hallana a hátsó beszédből, de éppenséggel a Bandavezér volt az egyetlen, aki mindig mindenre figyelt, a legkisebb nesz is megütötte a fülét, hogy mindenkinél előbb reagálhasson az eseményekre. BamBam még egyszer felsóhajtott, arcán látszott a pillanatnyi elgondolkodás, mit kellene még megosztania a Társaival, de úgy érezte, amit feltétlenül ismerniük kell, már kiszedték belőle. Csupán YuGyeom volt, aki továbbra is kételkedett BamBam őszinteségében, érezte, hogy van még valami, amit elhallgat előtte az idősebb.

- Mark és Jackson! – szólalt meg a Bandavezér. – Ti elölről mentek be, betörtök a lakásba és kihozzátok onnan BamBam nővérét. JinYoung és én a hátsó ajtónál leszünk, nehogy arról meneküljön – bólintottak a tervek hallatán. – BamBam a szemközti tetőről fogja figyelni az eseményeket, és ha neki nem tetszőt lát, akkor lő!

- Igen! – biccentett megértvén a parancsot.

- YuGyeom, te a kocsiban leszel YoungJae-vel, járatjátok a motort, és amint kijöttek a lánnyal, elhajtotok erről a helyről!

 - Igen! – felelt YoungJae. – Veletek mi lesz? Hogy’ juttok ki innen?

- Az majd a mi gondunk lesz – válaszolta ellenkezést nem tűrően. – Két óra múlva találkozunk!

- Hol? – kérdezték tökéletes szinkronban mind a hatan.

- Az incheoni reptérre vezető út egyik lehajtójánál. A rádión tartjuk a kapcsolatot. Ha már nálunk van a lány, akkor megbeszéljük a találkapontot.

- Értettük! – Egybehangzóan süvített végig a kisbuszban az egyszavas mondat, majd felfegyverezték magukat és a megadott utasítás szerint elhagyták a járművet.

BamBam szellemként suhant át az utca túloldalára és már a tűzlétrán mászott felfelé, amikor Mark és Jackson lopakodó üzemmódban a ház falához tapadt. Kibiztosított pisztollyal, fejükhöz tartva azt, lélegeztek egyre mélyebbeket, majd elfojtották a szuszogásukat. Megvárták, míg a Bandavezér és JinYoung a hátsó kijárathoz oson, és BamBam is elfoglalja a tetőn a megbeszélt pozícióját. Jackson háromig számolt, majd a harmadikhoz érve a kilincshez nyúlt és egy erőteljes lendülettel feltépte azt.

Mark rontott be elsőként a lépcsőházba, majd kinyújtott karral és magabiztosan haladva lépdelt előre, Sumalee lakása felé. Jackson a hátához tapadva követte Társát, fedezve mindkettejüket, majd a hatos számú ajtóhoz érve megálltak. Újfent összenéztek, s ezúttal Mark kezdett néma számolásba, s Jackson volt az, aki betört a helyiségbe.

Azonnal mély döbbenetbe zuhantak mindketten, ahogy a falakon belül találták magukat. Jackson egy rövid pisztolycsővel nézett szembe, majd egy szívdobbanással később Mark tarkójához is simult egy. Nagyot nyeltek mindketten, mikor tudatosult bennük a két váratlan támadó alakja.

- Mi járatban, Srácok? – érkezett a hűvös kérdés Mark háta mögül. – Nektek nem a repülőn kéne ülnötök?

- Mit kerestek itt? – szűrte fogai között az idősebb.

- Ugyanezt a kérdést én is feltehetném – jegyezte meg halkan a Jacksonra pisztolyt tartó fél. – Meg akartok halni? – húzta hátra a kakast a következő lélegzetvételekor.

Pontosan abban a másodpercben, amikor egy golyó süvített el közöttük, és fúródott a konyhafalba. Ugyanebben a pillanatban egy elfojtott sikoly száguldott végig a falak között, és lépett elő a gardróbszekrény rejtekéből YiEun. Háta mögé szorítva a reszkető Sumalee-t.

- Emily? – nyelt egy nagyot Mark, amikor meglátta nővére ádáz szempárját, kezei között tartva maroklövetűjét, melyet egyenesen rá szegezett.

- Mit keresel itt, Mark? – tette fel kérdését, melyre tüstént választ akart kapni.

- Emily – szuszogta alig hallhatóan, de szinte azonnal el is némult, amikor a tarkójához nyomott fegyvert erősebben érezte bőrébe vésődni.

- Dobjátok el a pisztolyt – utasította öccsét YiEun, miközben lassan elsétált Jackson mellett.

A két fegyver tökéletes szinkronban koppant a parkettán, de egy újabb lövés megállította YiEunt az előre haladásban, ezúttal kis híján eltalálva bal kézfejét. Mark hirtelen az ablak felé nézett, haragos pillantásokat intézve a távolban figyelő mesterlövésznek, majd fejével biccentve mutatta meg YiEun háta mögé rejtőzött lányt.

- Szólj a haverodnak, hogy ne csináljon több butaságot, mert a végén ti látjátok a kárát – morogta Mark háta mögött a régen látott ismeretlen.

- Szerintem inkább neked kéne megfontolnod, hogy mit csinálsz – mormolta Jackson, miközben a túloldali tetőre sandított.

- Úgy gondolod? – kuncogta veszélyesen a Jacksont fogva tartó tag. – Gondoljátok, hogy ilyen figyelmetlenek vagyunk, és hátvéd nélkül jövünk ide?

- Tegyétek, amit mond – kérte maga elé meredve YiEun, közben lassan leengedte a fegyvert, de nem tolta vissza a kakast eredeti pozíciójába.

- YiEun – lépett egyet előrébb Mark, de mikor meghallotta a fegyvert, ahogy támadója kibiztosítja, megtorpant.

- Tch. Tch. Én a helyedben nem tenném – súgta fülébe. – Semmi hirtelen mozdulat vagy ostobaság, oké? – Vigyázva tolni kezdte YiEun felé Markot, aztán egyetlen méterrel előtte megállította.

- Mit akartok csinálni velünk? – nézett a háta mögé Mark, aztán megint YiEunnel nézett farkasszemet.

- Nem is tudom – kuncogta az alacsonyabbik támadó.

- JongHyun – méltatlankodott YiEun.

- Ketyeg az idő, Hyung – figyelmeztette társait a rózsaszín tincseket viselő tag. – Ideje lesz elhúzni a csíkot, különben fuccs a mentőakciónak.

- Mentőakció?! – dülledt ki Mark pupillája, mire a két fiatal férfi hangos nevetésben tört ki.

- Mit gondoltok? Mi a bánatot akarunk mi itt? – nevetett JongHyun, miközben leengedte a maroklövetűjét. – Pirinyó pertupartit a nővéreddel meg a megszeppent lánykával? Valakinek vigyázni kell a rokonságaitokra, ha ti képtelenek vagytok rá – zsörtölődött.

- SENKI NEM MOZDUL! – szántott végig a magabiztos parancs a lakásban, amikor JaeBum megjelent JinYounggal, fegyvert fogva a bent tartózkodókra. – Emily? – nyelt egy nagyot a lányt látva.