28. fejezet

- SENKI NEM MOZDUL! – szántott végig a magabiztos parancs a lakásban, amikor JaeBum megjelent JinYounggal, fegyvert fogva a bent tartózkodókra. – Emily? – nyelt egy nagyot a lányt látva.

- Hm, de szépen összejöttünk! – csattant fel JongHyun, majd egy határozott mozdulattal félrelökte JinYoung fegyverét.

- Lassan a testtel, Ember! – ordította el magát JinYoung, aztán megint JongHyunra tartotta a maroklövetűjét.

- A hevesség a te egészségednek is árthat – jegyezte meg alig hallhatóan JunHong, tökéletes higgadtsággal. – Nehogy a végén ólommérgezést kapjatok – élcelődött továbbra is monoton hangsúllyal, a váratlanul betoppanókra szegezve fegyverét.

YiEun mélyet sóhajtott, ahogy hallgatta a körülötte lévők civakodását. Már-már úgy tűnt, egymás erejét méregetik, afféle férfiúi próba gyanánt, s melyre a lány cseppet sem volt kíváncsi. Viszont annál inkább szerette volna a még mindig rémült áldozatot biztonságban tudni. Hol JongHyunra pillantott szúrós tekintettel, hol a mögötte ácsorgó JaeBumot vette szemügyre. Az utolsó alkalommal összeakadt a pillantásuk a régen látott Bandavezérrel.

- Emily – suttogta alig hallhatóan JaeBum.

- Mit keresel itt, JaeBum? – szűrte fogai között YiEun, szorosan maga mögé szorítva Sumalee-t. – Nem lesz semmi baj – pillantott hátra egyetlen másodpercre, hogy megnyugtassa az ijedt lányt.

- Ezt én is kérdezhetném tőled, Emily – vágott vissza kétkedőn.

- Ne hívj így – dünnyögte elégedetlenül.

- Ez a neved – felelte tökéletes összhangban Mark és JaeBum.

- Muszáj ezt épp most megvitatni? – morogta JunHong, s közben az ablak felé sandított. – Most már tényleg indulnunk kell, különben s.eggbe pörkölnek mindannyiunkat! – tette hozzá sietve.

- JunHong! – szólalt meg ezúttal JongHyun. – Te vidd ki Emilyt és a lányt a hátsó kijáraton, de jól vigyázz rájuk, nehogy bajuk essen! – utasította kimérten, mire JunHong csak egy magabiztos fejbólintással válaszolt. – Gyertek utánam! – fordult a többi bandataghoz, és már indult is a kijárat felé.

- Ugye nem gondolod, hogy parancsolhatsz bármelyikünknek is! – ellenkezett rögvest JaeBum, s közben JongHyunra fogva maroklövetűjét.

- Ha életben akartok maradni mindannyian, akkor jobban teszitek, ha összekapjátok magatokat és azt csináljátok végre, amit mondok! Mind meg akartok dögleni?! – kiáltotta el magát JongHyun kérdésekor.

- JongHyun – fújtatott egyet YiEun, ahogy újfent a háta mögé szorította Sumalee-t.

A rémült lány egyenesen belefúrta arcán YiEun lapockái közé, reszkető ujjakkal markolta YiEun vállait és magában, leszorított szemekkel mormolta fohászát, hogy minél előbb véget érjen a rémálom. De Sumalee bármennyire is kívánta legbelül, nem álmodta a körülötte zajló eseményeket, rideg és fájó valóság vette körül.

- LEELEE?! – üvöltött fel BamBam, ahogy utolsóként megjelent a lakrészben, majd dúvadként rongyolni kezdett YiEun felé. – LeeLee! – remegett meg BamBam hangja, ahogy megállt nővére mellett.

- Hah? – pislogott maga elé, majd néhány mély sóhajjal később kibújt YiEun hátából és a mellette ziháló BamBamre fordította homályos pillantását. – Bubu? – hebegte teljes döbbenetben úszva. – Bubu, tényleg te vagy az? – pislogott könnyeivel küszködve megállás nélkül.

- LeeLee – húzta aggódó mosolyra telt ajkait, ahogy nővére nedvességtő vöröses szempárjába meredt. – Minden rendben lesz, Sumalee. Itt vagyok, most már itt vagyok, és többé nem hagylak magadra.

BamBam vigyázva kihámozta Sumalee-t YiEun fogása alól, aztán azzal a lendülettel vonta saját karjaiba, hogy hosszú percekre magához ölelhesse. De a boldog és meghitt újralátás nem tarthatott annyi ideig, amennyire a testvérpár vágyott vagy gondolt, mert Mark erőteljes felkiáltása félbeszakította azt.

BamBam és Sumalee hirtelen reppent szét, akárcsak egy meglepett madárpár lenne, majd rémülten és egyben értetlenül bámultak Markra. Aki hasán tartva mindkét kézfejét, keserves arcot vágva nézett vissza rájuk. Majd a következő szívdobbanása pillanatában térdeire esett, YiEun egyetlen másodpercig sem habozott, úgy ugrott öccse után, mintha mindenki élete múlna rajta. Karjait Mark keskeny dereka köré fonta és közelebb húzta magához, hogy felmérhesse öccse állapotát.

- Mark? – szipogta elfojtott hangon. – Mark? Mi történt veled?

- Emily – köhögte fel erőlködőn. – Emily. Mene. Menek. Menekülj – zihálta fájdalmasan.

- Nem! Nem lehet! – rázta a fejét ellenkezőn. – Nem hagyhatsz el, Mark! Nem lehet! – zokogott fel keserűen. – Nem teheted ezt, hallod?! Most, hogy végre megtaláltalak! Nem mehetsz el! Nem engedem, Mark! MEGTILTOM! – sikította szívét mardosó kínnal telve.

- Mennünk kell! – ugrott YiEun mögé JunHong, majd elrángatva Marktól, az ajtó felé kezdte vonszolni.

- Nem! Nem megyek! Nem hagyom itt az öcsémet! – rikoltozott magából kivetkőzve. – MARK?! ERESSZ EL, TE NYOMORULT! HALLOD?! ENGEDJ EL! – küzdött a fölé jócskán magasodó JunHonggal, akinek ereje igencsak felülmúlta YiEun minden kiképzését és erejét egyben. – NEM HAGYOM ITT AZ ÖCSÉMET! ENGEDJ EL! ERESSZ! MARK?! MARK?!

- JunHong?! – A nevezett JongHyunra nézett, közben fikarcnyit sem lazított szorításán. – Vidd ki Emilyt, tuszkold be a kocsiba és induljatok! Ne várjatok meg minket! – JunHong bólintott, s citálni kezdte tovább YiEun, aki már fogait csikorgatva próbálta lefejteni magáról JunHong hosszú tagjait. – Te vidd ki innen a nővéredet a többiekkel! – nézett BamBamre, aki még mindig kissé meglepett szemmel pislogott a rivális banda vezetőjére.

- Nem hagyom itt a társamat! – közölte ellenkezést nem tűrő hangon JaeBum.

- Ő az én gondom! – húzta ki magát, ahogy Mark mellé lépett, majd már fonta is át bal karját a sérült Tag derekára és egy biztos lendülettel rántotta őt fel a földről. – Indulás! – parancsolta JaeBumnak, aki egy bólintás után lassan hátrálni kezdett kifelé.

JongHyun még egyet szorított Mark testén, majd szaporán szedve lépteit a többiek után eredt. Mark félájultan nyöszörgött JongHyun vállába kapaszkodva, alig hallhatóan dünnyögte nővére nevét, néha egy-egy sajnálkozó szó is elhagyta ajkait, ahogy vonszolták őt lefelé a lépcsőn. Szinte teljesen elveszítette az eszméletét, már csak azt érezte, amikor teste vízszintes puha anyagra érkezik, és megszakad a külvilággal a kapcsolata.

JongHyun a frissen lopott autó volánja mögé pattant, majd könnyed mozdulatokkal beizzítva a motort, gázt adott, és elhajtott a helyszínről. Fogalma sem volt róla, hogy Társai életben vannak-e még az utcán, a rivális Banda Tagjait vajon lemészárolták-e már, s egyáltalán YiEun hogyan viseli a létet, tudván, hogy Öccsének élete egy hajszálon függ.

Noha, minden erejével összpontosított, hogy ne csak egyetlen valaki állapota érdekelje, minduntalan csak YiEunre tudott gondolni. Tudatni akarta a lánnyal, mindent megtesz azért, hogy Markot mindaddig életben tartsa, amíg újra látják egymást. De a fiatalabb testvér zihálása lassanként hagyott alább, JongHyunnak csupán másodpercei voltak, hogy biztos kezek közé juttassa a fiút, aki tudásával megmentheti őt.

- Az ég szerelmére, ne most halj meg nekem! – dünnyögte az orra alatt, ahogy a visszapillantó tükörbe nézett. – Ha nekem feldobod a bakancsod, akkor a nővéred elevenen megnyúz és kitekeri a nyakamat – kuncogta halkan. – Még egy kicsit tarts ki, haver, jó kezekben leszel.

Újabb sebességet váltott felfelé, majd lassított egy kereszteződéshez érve. A balról nyíló kisutcába nézett, egy röpke pillantást vetett Markra, aztán bekanyarodott a megfelelő irányba. Egészen az út végéig ment, leállította a motort, sietve lekapta mindkét rendszámot, mielőtt még bárkinek is feltűnne az ismeretlen járgány, majd nehézkesen kijjebb taszigálta Markot a hátsó ülésről és hátára véve az eszméletlen testet, a második kapualj felé indult.

-  ChoAh, én vagyok! – kopogtatta meg a vaskos tölgyajtót, miután kétszer megnyomta a csengőt. – Engedj be, ChoAh, sürgős! – dörömbölt türelmetlenül.

- Mi a bánat van már?! – tépte fel a rozoga bejárati ajtót egy fiatal nő, pupillája kétszeresre dagadt, ahogy tekintete összeakadt JongHyun könyörgő pillantásával, s feltűnt a karjában tartott ájult férfi. – Jesszus! – kapott JongHyunhoz, hogy együtt tessékeljék beljebb mindkettejüket a kicsiny belsőudvarba. – Mi történt vele? – faggatta, ahogy a ház ajtaja felé lépdeltek.

- Nem tudom. Egyszer csak a hasához kapott, és összeesett. Valószínűleg meglőtték.

- Mindjárt megvizsgálom – megálltak a ház ajtaja előtt, a fiatal nő a kulcsáért nyúlt, közben egyszer JongHyunra nézett, egyszer pedig Markot vette szemügyre. – Egyébként ki ez?

- Csak egy srác.

- JongHyun – szűrte fogai között elégedetlenül. – Nem vagy arról híres, hogy "Csak egy srác"-okat lőtt sebbel bevonszolj a lakásomba. Szóval? Ki a fiú?

- Emily testvére – vallotta be alig hallhatóan, mire ChoAh ismét csak egy meglepő szempilla-rebegtetéssel tudott reagálni a hallottakra.