29. fejezet

- JongHyun? – szűrte fogai között elégedetlenül. – Nem vagy arról híres, hogy „Csakegysrác”-okat lőtt sebbel bevonszolj a lakásomba. Szóval? Ki a fiú? – biccentette kissé oldalra a fejét.

- Emily testvére – vallotta be alig hallhatóan, mire ChoAh ismét csak egy meglepett szempilla-rebegtetéssel tudott reagálni a hallottakra.

- Oh – sóhajtott fel egy szívdobbanással később. – Vigyük be oda hátra a vizsgálóba – mutatott a bejárattal szemközti, fehér ajtó felé.

- Rendben – bólintott egyet JongHyun, majd feljebb emelte Mark testét és elindult az ajtó irányába.

- Fektesd fel az ágyra – tapogatta meg a vizsgálati fekhelyet, miközben megmosta a kezeit, gumikesztyűt húzott és a sztetoszkópját is a nyakába akasztotta.

- Rendbe fog jönni, ChoAh? – kérdezte JongHyun némi aggodalommal a hangjában.

- Nem tudom. Nagyon súlyos sebet kapott, de úgy látom, hogy a golyó nem maradt a hasfalában. – ChoAh egy rongyot nyomott Mark hasára, majd elvéve az anyagot onnan, közelebbről megnézte a felszakadt bőrfelületet. – Nem maradt benne a golyó, úgyhogy mielőbb el kell állítanom a vérzést, különben elveszítjük őt.

- Mentsd meg őt, ChoAh, kérlek! – JongHyun a doktornő bal csuklójára fogott, rémülten és egyben reményteljesen nézett fel a nőre, aki egyre kevésbé értette a fiatal férfi viselkedését. – Tudom, hogy képes vagy rá – dünnyögte halkan.

- Csodát még én sem tudok tenni, JongHyun, de ami tőlem telik, azt megteszem. Ha a fiú szervezete is olyan erős, mint amilyen a nővérének van, akkor nem lesz semmi baj.

- Remélem, hogy legalább olyan erős. – JongHyunból is egy mély lélegzetvétel szakadt fel, majd szótlanul nézte tovább ChoAh ténykedéseit.

Míg JongHyun kilométereket járt le, addig ChoAh ígéretéhez híven, a legjobb tudásához mérten igyekezett megmenteni Mark életét. Közel négy óráig küzdött a doktornő, JongHyun pedig egyetlen pillanatra sem hagyta el a szobát, rettegve figyelte, mikor lesz végre változás a testvér állapotában. A negyedik óra után ChoAh fáradtan szusszantott fel, majd letéve az utolsó orvosi eszközt is az ágy melletti gurulós asztalkára, félre söpörve több véres matériát, JongHyunra nézett.

A fiatal Bandavezér megdermedt, ahogy tekintete találkozott a nő pillantásával. Ellépett az ablaktól, és egyenesen a lányhoz iparkodott. Mélyen a doktornő szemébe nézett. Megállás nélkül kapkodta a levegőt, ám az utolsó pillanatban torkán akadt az újabb levegője.

- ChoAh? – formálta alig hallhatóan.

- Vigyük át a vendégszobába – kérte JongHyunt, aki készségesen pattant Markhoz, majd óvatosan felkapva őt, átballagott Markkal a vendégszobába és figyelmesen lefektette az egyszemélyes kanapéra.

- Most már nincs más hátra csak az, hogy várunk – állt meg JongHyun mögött, kezeit törölgetve.

- Meddig? – fújtatott kissé kétségbeesetten.

- Míg fel nem ébred – pillantott Markra, majd újfent JongHyun tekintetébe révedt.

- Az mikor lesz? – lépett még közelebb a lányhoz, remegve fogott a csuklóira.

- Nem tudom, JongHyun – sütötte le szemeit. – Tényleg nem tudom, hogy mikor tér magához. Egyedül az időn múlik, hogy rendbe jön-e vagy sem.

- Értem – mormolta némi fájdalommal a hangjában. – Akkor várunk.

JongHyun elengedte ChoAh csuklóit, aztán az ablakhoz lépdelt, hogy a távolba révedve várja, az élet miként dönt Mark sorsáról. ChoAh eltüntette a vizsgálóból a keletkezett romokat, majd közel fél óra múlva visszasétált a szemközti helyiségbe. JongHyun még mindig mozdulatlanul ácsingózott az ablak előtt, Mark pedig a pamlagon hevert. Egyelőre továbbra is eszméletlenül.

ChoAh a sérült fiatalhoz araszolt, s miután leguggolt mellé, JongHyunra vezette aggódó pillantását.

- Megkedvelted, igaz? – szakította meg a percek óta tartó némaságot.

- Hah? – Hirtelen kapta a fejét ChoAh felé. – Szóltál? – pislogott meglepetten.

- Kedveled Emilyt, igaz? – simította tenyerét Mark homlokára, majd a pulzusának ritmusát ellenőrizte. – Látom rajtad, hogy mennyire aggódsz a srác állapota miatt, így biztos, hogy fontos neked az a lány.

- Csak nem akarom, hogy Emily elveszítse az öccsét. Tudom, milyen, mikor attól rettegsz, hogy elveszik tőled a családodat.

- Tudom. Én is ettől félek minden nap. Mikor veszítem el DaeHyunt, vagy épp titeket. – ChoAh akaratlanul is elmosolyodott, miközben egy könnycseppet morzsolt el bal szemének sarkából. – Nem is tudom, mit tennék, ha bajotok esne. És mikor téged láttalak az életedért küzdeni, JongHyun. – Mélyet sóhajtott, aztán folytatta. – Akkor úgy éreztem, akár DaeHyun is feküdhetne a kezeim alatt. Majdnem belehaltam abba a kínba, így tudom, hogy miért félted annyira ezt a srácot. Kedveled a nővérét és aggódsz a srác miatt.

- Gondolod, hogy így lenne? – JongHyun teljes testtel ChoAh felé fordult. – Ennyi idő alatt gondolod, hogy magába bolondított volna?

- Nem tudom, JongHyun, de emlékszem, hogyan néztél rá, mikor Emily életéért vívtunk harcot. Emlékszem, mennyire rettegtél, hogy nem tudok rajta segíteni. Ahogy emlékszem arra is, mennyire megörültél, mikor végre magához tért.

- Azt hiszem, igazad lehet – JongHyun ajkaira halvány görbület költözött saját elmélkedésétől, s ahogy egy elfojtott nyöszörgés ütötte meg a fülét, a szíve hevesen dübörögni kezdett a mellkasában. – ChoAh? – Egyszerre pillantottak a nyöszörgés irányába...

* * *

- Eressz már el! Hallod?! Engedj el! Az öcsémmel akarok maradni! – YiEun magából kifordulva kapálódzott JunHong karjaiban, aki egy könnyed és gyors mozdulattal a járó motorú furgon hátsó ülésére dobta a lányt. – Nem akadályozhatsz meg benne! – visított fel könnyeit nyeldesve. – Látni akarom az öcsémet!

- Rendben lesz! – JunHong erélyesebben szólt YiEunre, aztán erőteljesen rántott egyet az ajtón, s már a volán mögött ült, és elfordította a kulcsot. – Most téged kell biztonságban tudnom, aztán visszatérünk majd az öcsédre is.

- Hol van az öcsém?! – üvöltötte el magát YiEun a hátsó ülésen, miközben folyton a kilincset rángatta, miként tudna kiugrani a következő piros lámpánál. – Azonnal látni akarom az öcsémet!

- Látni fogod, de ahhoz még várnod kell.

JunHong kimérten közölte a rideg tényeket YiEunnel, majd a gázpedálra taposva elhajtott Sumalee lakása elől. YiEun még azt sem vette észre, hogy a zaklatott lány ott gubbaszt mellette, fogalma sem volt róla, mi zajlik körülötte, még azt sem tudta feldolgozni, hogy régen látott öccse az anyós ülésen ülve figyeli forgalmat és a rendőrségi vonalat, mikor jelentik be a lány eltűnését. Szerencséjükre azonban nem szólalt meg a rádió.

Sumalee nagyokat sóhajtozott az ülésen, hol az elsuhanó tájakat nézte, hol pedig a visszapillantó tükörből nézte az öccsét, akinek arcizma sem rezzent, olyan szigorú tekintettel bámulta az utat. Azonban mikor összeakadt a szempillantásuk, BamBam elmosolyodott, majd a következő másodpercben Sumalee felé fordult.

- Minden rendben lesz, LeeLee – nyúlt hátra a didergő lányhoz, aki egy másodpercre összerezzent az érintéstől, majd egy ideges mosolyt engedett meg BamBam felé.

- Bubu? – dünnyögte még remegő hangon.

- Nem kell félned, LeeLee. Itt biztonságban vagy – szorított alkarjára, majd gyengéden megsimogatta a bőrét.

- Bubu mi folyik itt? Mi történik? – pislogta döbbenten.

- Mindent elmagyarázok, ígérem, de még nem lehet.

- Miért? Miért nem lehet? – hebegte.

- Hol van az öcsém? – szólalt meg YiEun, cseppet sem megfeledkezve a korábban történtekről. – Mikor viszel el hozzá? Hova vitte őt JongHyun? – záporoztatta kérdéseit megállás nélkül.

- Muszáj ennyit kérdezned? – váltott feljebb a sebességen JunHong, ahogy a középső visszapillantóra sandított. – Mindent megtudsz a kellő időben és helyen.

- Most akarom tudni! – morogta az idősebb lány.

- Elég! – kiáltott fel a sofőr, amitől mindenki összerezzent. – Elegem van a kérdésekből és az ellenkezésekből! Ha nem hagyod abba, akkor egy golyóval leszel gazdagabb és nem kell tovább fájnia a fejednek az öcséd miatt!

- Tsch! – YiEun mérgesen fonta össze a karjait a mellkasa előtt, elégedetlenül meresztgette pupilláit az őt szemmel tartó JunHongra.

- Ne nézz ilyen morcosan, mert ráncos leszel és akkor már senkinek nem fogsz kelleni – vigyorogta.

JunHong megjegyzése BamBamet is mosolyra fakasztotta, majd elővette a telefonját és pötyögni kezdett rajta. YiEun kissé nyújtózkodva próbálta kifürkészni, mi történik körülötte, végül feladta a küzdelmet és Sumalee felé fordult.

- Jól vagy? – szólította meg halkan az ijedt lányt, majd közelebb csúszott hozzá.

- Ühüm – bólogatott aprókat. –  Csak nem értem, mi folyik itt körülöttem.

- Mit tudsz rólunk? – kérdezte kissé oldalra döntött fejjel.

- Rólatok? – YiEun magabiztosan bólintott. – Most látlak életemben először, ahogyan a másik srácot is. Azt sem tudom, hogy az öcsém hogyan került ide, nekem azt mondta, hogy legalább három hónap, mire végez az egyetemen és csak akkor tudunk találkozni, ha letette a vizsgáit.

- Értem – YiEun sóhajtott egy nagyot. – Hát, azt hiszem, hogy van néhány dolog, amivel nem igazán vagy tisztában.

- Úgy érzem én is – Sumalee ajkaira egy kényszeredett görbület kanyarodott, ahogy belegondolt YiEun szavaiba.

- Nos, mit szeretnél tudni? – YiEun megfogta Sumalee kezét, és megnyugtatólag megszorította a bal kezét.

- Nem is tudom – szuszogta. – Mondjuk, te. Veled mi a helyzet? Hogy’ kerültél ide?

- Tudod, én is épp egy olyan mókuskerékben vagyok, mint az öcséd. És az én öcsém. Mindannyiunkat kiképeztek a profi gyilkolásra és egyéb hasonló finomságokra.

- Finomságok?

- Önvédelem. Kihallgatási módszerek. Támadás. Hasonló dolgok.

- Oh. Gyil. Gyilkolás? Úgy. Úgy érted. Úgy érted, hogy embereket. Embereket ölsz? Öltök – hebegte teljes döbbenetben úszva.

- Olyasmi. De ártatlanokat soha nem bántunk. Csak azokat, akik arra érdemesek.

- Érdemesek?

- Rászolgáltak. Maffiózók, fegyverkereskedők, drogkereskedők. Tudod? Afféle rosszfiúk.

- Az öcsém is ölt meg embereket? – pillantott BamBamre, aki tekintetét YiEunre vezette kérdőn.

- Attól jobban szeretnéd, ha egy átlagos srác lenne? Egy könyvmoly? Vagy tudomisén.

- Ezt miért kérdezed? Miért ne szeretném az öcsémet? – pillázott nagyokat.

- Nem tudom – vont vállat könnyelműen. – Csak úgy tűnik nekem, mintha megvetnéd a magunkfajtánkat. Mintha az, amit csinálunk, elítélendő lenne. Elítéled?

- Nekem mindenem az öcsém, és mióta megtudtam, hogy az életem része, azóta annak is akarom tudni. Szeretem, tegyen bármit is, de jobb nem rettegni a nap minden percében, hogy egyszer egy pisztolycsővel néz farkasszemet és a végén ő húzza a rövidebbet. – Sumalee tekintete a másodperc tört része alatt telt meg a könnyeivel saját gondolatait sorolva.

- Gondolod, hogy én nem féltem az öcsémet? Én nem rettegek napi huszonnégy órát, hogy bármikor lelövik? Szerinted én nem aggódom az öcsémért? Most is valószínűleg az életéért küzd és nem vagyok mellette? Szerinted nem borulok ki attól a tudattól, hogy akár meg is halhat? – YiEun képtelen volt tovább tartani magát Sumalee előtt, könnyeivel küszködve nézett a lány szemébe.

- Sajnálom – Sumalee törődéssel telve fogta meg YiEun kézfejét, majd ugyanazzal a gyengédséggel és biztatóan megszorította. – Remélem, hogy mielőbb meggyógyul az öcséd és megint melletted lesz.

- Én is hasonlókban reménykedem.

- Megérkeztünk – jelentette ki JunHong, aztán behúzva a kézi féket, a lányokhoz fordult. – Innentől már más visz tovább titeket.

- Hol az öcsém? – tette fel YiEun az őt leginkább foglalkoztató kérdést. – Elvisztek hozzá?

- Nem tudom, mi a további terv, én most itt kiszállok a buliból. Ahogyan ti kiszálltok a járgányból. Örültem a szerencsének – kacsintott egyet Sumalee-re, majd visszafordult a kormány felé és a visszapillantóból figyelte, miként hagyják el a járművet.

YiEun elégedetlenül mászott ki a hátsó ülésről, megvárta míg kiugrik Sumalee is mellé, aztán szótlanul nézték, miként hajt el a furgon és a felvert por mögött már csak BamBam ácsingózik tovább. BamBam nővéréhez ballagott, majd végre magához ölelte őt. Sumalee szorosan átfonta öccse nyakát, belebújt annak mellkasába és hagyta, hogy eluralkodjanak rajta az érzelmei. Azonban a meghitt pillanat nem tarthatott túl sokáig, mert azt megzavarta a fiatal férfi telefonjának csengése. BamBam egy szempillantás alatt kapta elő a mobilját, majd miután a füléhez emelte a készüléket, átnyújtotta YiEunnek a telefont.

- Téged keresnek – felelt a lány kérdő pillantásának.

- Hah? – nyelt egy nagyot, remegő kézzel húzta ki BamBam ujjai közül a parányi kütyüt. – Mark? – szólt bele alig hallhatóan.

- Nem egészen – csendült fel a túloldalon egy kellően ismerős, mély hang. – Az öcsédről van szó.