30. fejezet

- Mark? – szólt bele YiEun alig hallhatóan.

- Nem egészen – csendült fel a túloldalon egy kellően ismerős, mély hang. – Az öcsédről van szó.

- Hol van? Él még? Hol az öcsém? Mi van vele? Vele vagy? Hová vittétek? – YiEun kérdései gondolkodás nélkül záporoztak, a mellette ácsorgó Sumalee kíváncsian fürkészte az egyre jobban aggódó lány vonásait, ahogyan még BamBam is fülelt, hátha megtud valamit barátja állapotáról. – Miért hallgatsz? – YiEun hangja megremegett.

- Mert nem hagysz időt két kérdés között. Ha legalább várnál, míg az egyikre válaszolok, akkor azzal beljebb lennénk. Szóval? Adsz esélyt válaszolni is?

- Hol van az öcsém? – tette fel a számára legfontosabbat.

- Jó kezekben – felelt egy mély sóhajjal később.

- Hol? – YiEun lassanként kezdte elveszíteni a maradék türelmét, combja mellett lógó kézfejét ökölbe szorította.

- Biztos helyen van, Emily. Nem kell aggódnod az öcséd miatt – nyugtatgatta, azonban YiEunre hatástalan volt minden higgadt szó.

- Mondd meg, hogy hol van az öcsém! – utasította határozottan.

- Add a telefonhoz a kölyköt! – váltott témát a következő pillanatban a hívó fél.

- Addig nem, amíg nem mondod el, hogy hol van Mark! – ellenkezett.

- Ne bosszants, Emily! – vágott vissza ingerültebben. – Add oda azt a rohadt telefont a kölyöknek! – emelte fel a hangját.

- Amikor legközelebb találkozunk, kínok között fogod kilehelni a lelked! – fenyegette meg őt YiEun, könnyeit elfojtva nyújtott át a telefont BamBamnek.

- Igen? – szólt bele halkan. – Igen? Értem. Igen, tudom, hol van. Nem, nem gond szerezni egyet. Mi legyen vele? Igen. Igen, értem. Máris indulok.

BamBam kinyomta a telefont, nyelt egy nagyot, majd YiEunre emelte mélybarna szembogarait. YiEun tekintetében az aggodalomtól kezdve, az idegességen és a kétségbeesésen keresztül, a létező összes érzelem felváltva táncolt. BamBam pedig igyekezett mielőbb összeszedni saját magát és a gondolatait. Farzsebébe csúsztatta a mobilját, aztán a nővéréhez fordult.

- LeeLee – nézett mélyen az értetlen lány szemébe.

- Igen? – pihegte.

- LeeLee, el kell innen mennünk. A városból és még az is lehet, hogy az országból – mormolta.

- Bubu? Miért? Miért kell nekem is mennem? És neked? Hova? Hova mehetnénk, Bubu? – faggatta az öccsét megállás nélkül.

- Velem kell jönnöd, különben bajod esik, LeeLee. Többé nem hagylak magadra.

- De hova mehetnénk, Bubu? – Sumalee szemei könnyel teltek meg.

- Emiatt ne fájjon a fejed, LeeLee – simogatta meg gyengéden az arcát, majd szorosan magához ölelte a nővérét.

YiEun szoborként állva nézte az ölelkező testvérpárt, majd felemelve jobb kezét, a nyakához nyúlt. Óvatosan előhalászta a nyakában lógó ékszert és alaposan szemügyre vette. Felrémlett benne a nap, amikor Mark titokban meglepte őt az állítólagos születésnapján. Önkéntelenül mosolyodott bele a gondolatba, ám ugyanakkor szemének sarkában útjára indult egy kóbor könnycsepp.

Visszarejtette korábbi helyére a medált, majd lopva letörölgette a sós cseppeket, mielőtt azok szemet szúrhatnának bárkinek is. De YiEun nem volt annyira ügyes, mint ahogy azt képzelte és szerette volna. BamBam minden mozdulatot tökéletesen látott, majd szabaddá téve Sumalee derekát, az idősebb lányhoz ballagott. Épp csak egy fél fejjel volt magasabb a lánynál, de nem fitogtatta erejét, hiszen ugyanazt a kiképzést kapták mindketten. YiEun bármelyik pillanatban képes lett volna őt lefegyverezni, s viszont.

- Indulnunk kell, YiEun – szólalt meg kisvártatva.

- Te nem hívsz Emilynek, mint a többiek? – motyogta rezzenéstelen arccal.

- Szeretnéd, hogy én is ezen a néven szólítsalak? – lépett közelebb a lányhoz.

- Semmi mást nem szeretnék, csak látni az öcsémet – sóhajtott fel nehézkesen.

- Gyere, menjünk inkább – karolt bele YiEun jobb felkarjába, de a lány képtelen volt moccanni. – YiEun? Mi történt? Mi a baj?

YiEun lefejtette a karjáról BamBam ujjait, majd ellépett Bandatársáról. Egyszer végignézett Sumalee reszkető alakján, egyszer pedig BamBamet mérte fel tekintetével. Szó nélkül letudta a távolságot közte és a lány között, biztatóan magához ölelte, aztán egykori Társához lépdelt. Megállt előtte, kis ideig csak bámult rá, aztán felemelte jobb kezét.

- Ég veled, BamBam – nyitotta ki teljesen a tenyerét.

- Hah? YiEun? YiEun, mi akar lenni ez az egész? – pislogott nagyokat a lány kezére.

- Megkeresem az öcsémet, aztán pedig végzek mindazokkal, akik ezt tették velünk – felelte kimérten. – Vigyázz a nővéredre. Soha egyetlen percre se veszítsd el, mert egyszer túl késő lesz a megbocsátáshoz. – YiEun szemébe könnyek szöktek, hirtelen fojtogatni kezdte őt a sírás saját eszmefuttatásától.

- Miről beszélsz, YiEun? – értetlenkedett BamBam.

- Mivel nem sikerült kiszednem abból az idiótából, hogy hol van az öcsém, így egyértelmű, hogy nem élte túl a lövést. Most pedig nem maradt más, csak a végső bosszú. Megkeresem az öcsém gyilkosát, kiiktatom, aztán pedig a Szervezetet számolom fel.

- YiEun, várj egy kicsit! – kapta el YiEun csuklóját, mikor visszaengedte lába mellé.

- Nincs több vesztegetni való időm. Elveszítettem az öcsémet, nem akarom tovább tétlenséggel tölteni a napjaimat. Hasznosnak akarom érezni magam, ami csak úgy lehetséges, hogy ha bosszút állok.

- Akkor legalább köszönj el a többiektől is, YiEun – kérte őt BamBam.

- Miért tennék ilyet, BamBam? – lépett el tőle, s közben összekulcsolta karjait a mellkasa előtt.

- Miért ne tennél ilyet, YiEun? – felelt kérdéssel a kérdésre. – Hiszen egy család vagyunk, YiEun.

- Többé már nem vagyunk egy család. Talán soha nem is voltunk azok. Fegyverek voltunk mind, BamBam. Ölésre képeztek ki mindannyiunkat. Könyörtelenségre, érzelmek nélküli fegyvereket gyártottak belőlünk. Egy magunkfajta képtelen szeretni.

YiEun szavai keserűséggel és fájdalommal teltek meg, BamBam pedig csak állt és hallgatta a kegyetlen és rideg tényeket. Hiába szeretett volna, nem tudott vitába szállni YiEunnel, hiszen a lány tökéletesen felvázolta a múltjukat és a jelenüket egyaránt. Egyedül Sumalee volt az, aki döbbenten hallgatta YiEunt. Azonban YiEun utolsó mondata bátorságot adott Sumalee-nek, hogy ellenérvet hozzon fel a számára.

- Ha nem tudtok szeretni, mert nincs bennetek érzés, akkor miért aggódsz annyira a testvéredért? – Sumalee nem járt messze az igazságtól, s ez BamBamnek is rögtön szemet szúrt. – Ha tényleg pusztán fegyverek lennétek, akkor miért félted annyira az öcséd életét, és miért védelmeztél engem annyira a lakásban? Ha nincsenek érzéseitek, miért viselkedsz te is emberként?

- Ezt nem értheted – mormolta összeszorított fogakkal.

- Valld be, hogy igaza van a nővéremnek – BamBam ajkaira parányi görbület kúszott.

- Nincs igazság, BamBam. Többé már nincs.

- Akkor az sem igaz, hogy szereted az öcsédet, igaz? – YiEun nem felelt. – Ha pedig Markot nem szeretted sohasem, akkor a Főnök iránt sem éreztél soha semmit. Jól sejtem?

YiEun hallgatása továbbra sem tört meg. Bármennyire is ellenkezni akart, képtelen volt felhozni egyetlen észérvet sem. Apránként homályosodott el előtte BamBam alakja, szívét marcangoló fájdalma egyre csak növekedett. Válaszokat akart kapni a kérdéseire, de senki nem felelt rájuk.

- Tehát? – rángatta vissza őt BamBam hangja. – Nem szereted sem az öcsédet, sem pedig a Főnököt?

- BamBam – szuszogta könnyeit nyelve.

- Ha nincsenek érzéseid, akkor egyáltalán miért sírsz? – Sumalee is lassan közelebb lépett YiEunhöz, majd az újabb kibuggyanó sós nedvességet ujjbegyeivel törölgette le. – Aki sírni képes, annak vannak a legőszintébb érzései.

- Akkor? Hajlandó vagy elköszönni a családodtól? – kérdezte újra, immáron kissé magabiztosabban.

- Rendben – biccentett aprót. – Tudod, hogy hol vannak?

- Igen.

BamBam egy mély sóhajjal egybekötve válaszolt YiEunnek, majd gyorsan körbenézett és a legalkalmasabbnak tűnő autóhoz szaladt. Alig tíz másodperccel később már dübörgő motorral, a kormányt markolva ült a vezető ülésben, türelmetlenül várva, hogy a két lány végre behuppanjon mellé. Sumalee jobbnak látta nem kérdezni az öccsét, YiEun pedig nemes egyszerűséggel ült be a hátsó ülésre. A motor felbőgött, BamBam pedig gázt adott.

Hosszú autózás után végül megálltak. BamBam üresbe tette a sebességet, megvárta, míg nővére és Társa kiszáll a járműből, aztán letörölgetve a nyomokat, egy sikátorba hajtott. YiEun kérdőn mérte végig a ház falát, ismeretlen környékkel találta magát szemben. BamBam csengetett kettő rövidebbet, aztán egy hosszút, végül megint egy rövidet, majd lenyomta a kilincset. A fehér kerítés lassan kinyílt, elsőként BamBam lépett beljebb a zölddel övezett térkövön, majd követte őt YiEun és Sumalee is.

- BamBam? Mi ez a hely? Hol vannak a többiek? – forgatta körbe a fejét a kellemes, nyugodt hangulatú kertben.

A fiú egészen a bejárati ajtóig vezette a lányokat, majd lenyomva a kilincset, maga elé engedte az idősebb lányt. YiEun a küszöböt átlépve megdermedt, álla szinte a földön koppant, ahogy a nappali irányába nézett. A másodperc tört része alatt lábadt könnybe a szeme.

* * *

- SaRang, KiBum vagyok, kelj fel – simított végig KiBum a lány arcélén.

- KiBum? – pislogott nagyokat, ahogyan megpróbálta tisztábban kivenni KiBum arcát. – Hol vagyok?

- Megjöt~

- Nem szálltak fel a gépre! – fogott KiBum vállára DaeHyun, aki ijedten kapta fejét a társára.

- Hogyan?

KiBumon mély döbbenet lett úrrá, először fel sem fogta DaeHyun szavait, de mikor meghallotta SaRang remegő hangját, nyelt egy nagyot, majd a lányra nézett. Látszólag próbált tökéletes higgadtsággal mosolyt erőltetni magára, de ez olykor még neki is nehezére esett.

- Mi legyen most, Hyung? – kérdezte DaeHyun még kissé idegesen.

- Ha nem szálltak fel a gépre, akkor mégis hova a bánatba mentek?

- Nem tudom – vont vállat tanácstalanságában DaeHyun, majd SaRangra vezette tekintetét. – Ha forró lesz a helyzet, akkor ki kell találnunk azt is, hogyan tüntetjük el a lányt. – Újfent KiBumra pillantott. – Azt mondta a Főnök, hogy meg kell őt védenünk.

- De vajon miért annyira fontos neki ez a lány? – kérdezte KiBum.

- Passz. Tudod, hogy Hyungon nem lehet kiigazodni, ha nők kerülnek a képbe. Ismered. A bátyád – gúnyolódott játékosan a fiatalabb.

- KiBum? – szólalt meg alig hallhatóan SaRang is, nevezett rögvest a lányra kapta pillantását.

- Igen? Mi az? – pislogott.

- Mi folyik itt? Hol vagyok?

Ellenben KiBum már nem tudott válaszolni SaRang kérdésére, zsebében ütemes ritmust taglalva zúgott fel telefonja. Gyorsan előhúzta bal hátsó zsebéből, a parányi kijelzőre pillantott, aztán a füléhez emelte a készüléket. Monoton hangon szólalt bele.

- Tényállás a hídon?

- Hol vagytok, KiBum?

- A megbeszélt helyen. Ahova hoznunk kellett a lányt.

- Hogy’ viseli? Elmondtátok neki a bátyját?

- Igen, de kétség kívül úgy volt, ahogy azt mondtad, Hyung. Megdöbbentette a hír eléggé.

- Várható volt.

- Te hol vagy, Hyung? – sandított SaRangra a kérdés közben, majd megint az utcakövet fürkészte tovább.

- DaeHyun nővérénél, a segítségét kellett kérnem. Súlyos eset.

- Hyung? Ugye jól vagy?! Ugye nem esett bajod? – faggatta kissé megrémülve.

- Nem. Velem minden rendben. Emily öccséről van szó. Meglőtték, elég súlyos sebet szerzett, de úgy néz ki, hogy rendbe jön.

- A lány vele van? – érdeklődött KiBum megértőn.

- Nem. Nincs itt. Még nem értek ide.

- Hyung? Mi ez a királyi többes?

- Gyertek ide ti is. A külváros legtávolabbi részén vagyunk, szinte már nincs is más, csak az óceán. Itt senki nem találhat ránk, míg mindenki rendbe jön.

- Mondd a címet, Hyung, máris indulunk!

KiBum még kettőt bólintott, majd megszakítva a vonalat, DaeHyun fülébe súgta a címet. A fiatalabb magabiztosan bólintott egyet, megértvén a parancsot, majd a nem messze parkoló autóhoz futott. KiBum megragadta SaRang csuklóját, és együtt megiramodtak DaeHyun után. SaRang fejében egyre nagyobb lett a zűrzavar, fogalma sem volt róla, mi zajlik körülötte, de valahogy mégis megnyugvással töltötte őt el KiBum jelenléte. S az, hogy nem vetette meg a testi kontaktust, még így ismeretlenül sem.

- Szállj be! – tessékelte beljebb az autóba a lányt KiBum, majd ő is mellé huppant.

- Hova megyünk? – nyelt egy nagyot idegességében.

- Biztos helyre – felelt ezúttal DaeHyun, majd feljebb váltott a sebességen és elindultak a korábban megadott címre.

- Mégis hova? – megremegett SaRang hangja, s közben szemei is megteltek a könnyeivel.

- Találkozni akarsz a bátyáddal, nem? Most végre elérkezett az idő – szorította meg biztatóan SaRang kézfejét, akin ismét csak egy újabb sokkhatás lett úrrá.