31. fejezet

- BamBam? Mi ez a hely? Hol vannak a többiek? – forgatta körbe a fejét YiEun a kellemes, nyugodt hangulatú kertben.

A fiú egészen a bejárati ajtóig vezette a lányokat, majd lenyomva a kilincset, maga elé engedte az idősebbet. YiEun a küszöböt átlépve megdermedt, álla szinte a földön koppant, ahogy a nappali irányába nézett. A másodperc tört része alatt lábadt könnybe a szeme.

Szinte tátott szájjal araszolt beljebb, homályos lélektükrökkel pásztázta végig a nappaliban ácsingózok Tagokat, akiket elválásuk óta nem látott. Képtelen volt megszólalni hirtelen, bármennyire is szeretett volna bármit is kimondani. Majdnem elesett a saját lábában, ahogy apránként lépdelt előrébb, elidőzve egy-egy Társán, ám folyton ugyanazt a szempárt kereste.

Az öt Bandatag óvatosan közelebb sétált YiEunhöz, de a lány tekintete egyre többször lábadt könnybe, amiért öccsét továbbra sem lelte az előtte állók között. Már emelte jobb kezét ajkaihoz, hogy elfojthassa sírását, amikor JaeBum mélyet lélegezve lépett JinYoung mögé, s hagyott némi rést, hogy YiEun a kanapé irányába nézhessen.

- Mark? – pihegte könnyes hangon YiEun, majdnem fellökte JinYoungot és Jacksont, ahogy a heverőn szuszogó testvérhez futott. – Mark...? Hallasz...? Élsz még...? Mark...? Jól vagy...? Mark...? – küszködte könnyeivel.

- Még kissé kába a fájdalomcsillapítótól – érkezett a hang a nappali távolabbi szegletéből, YiEun azonnal a forrás felé fordította pillantását. – Ha fele olyan erős, mint te, akkor semmi baja nem lesz az öcsédnek – ballagott közelebb a lányhoz JongHyun zsebre dugott kezekkel.

- Te hoztad őt ide? – kérdezte YiEun, ahogy egyszer JongHyunra nézett, egyszer pedig újra Markra pillantott. – Mióta van ebben az állapotban?

- Először DaeHyun nővéréhez vittem, hogy minél előbb a kezei között legyen, és ő ajánlotta fel ezt a házat, hogy itt meghúzhassuk magunkat, míg mindannyian rendbe jöttök – felelte, miközben nekidőlt combjaival a kanapé háttámlájának. – Egyedül rajtatok áll, mikor akartok távozni.

JongHyun még egyszer Markra nézett, aztán biccentett egyet saját Bandája Tagjai megérkezését elismerve, s YiEun aggódó vonásain fejezte be a fürkészést. Vett egy újabb nagy levegőt, aztán kifújva a széndioxidot, az erkélyre osont. YiEun követte tekintetével JongHyun testét, majd megpuszilva Mark homlokát, felegyenesedett mellőle.

- Vigyáznál az öcsémre? – kérdezte JaeBumtól.

- Természetesen. De te hova készülsz? – érdeklődött némi aggodalommal a hangjában a Bandavezér.

- Valamit meg kell beszélnem JongHyunnal – sóhajtotta, JaeBumban még nagyobb vált a korábbi kétkedés. – Mindjárt visszajövök, csak pár szó az egész. – Ezzel YiEun sarkon fordult és követte JongHyunt az erkélyre.

Ahogy kilépett a napsütésbe, szemeit azonnal összeszorította a bántó fénytől, kezét felemelve nézett körbe JongHyun után kutatva. A konkurens Banda vezére az egyik rattanból készült fotelban ücsörgött, elmerülve az elé táruló táj nyugtató látványába. A gyümölcsfák már hajtásba borultak, ahogy a tavaszi virágok is lassacskán éledeztek a félárnyékok alatt. A madarak csiripelése hétköznapivá tette a mindig feszült Tagok életét, már-már meghitté alakult minden külvilágban töltött másodperc.

- Miért mentetted meg az öcsém életét, JongHyun? – intézte a fiúhoz a kérdést.

- Talán nem kellett volna? – YiEunre sem pillantva válaszolt kimérten.

- Miért tetted, JongHyun? – kérdezte újra. – Miért mentetted meg az öcsémet?

- Nem volt más választásom – fújta ki hosszan levegőjét. – Nem szeretek hátra hagyni áldozatokat, és tudván azt, mennyire szereted őt, rájöttem, hogy te is hasonlóképpen tennél az én helyemben, ha KiBummal történne valami.

- Köszönöm – reagált halkan, könnyeit leplezvén, amit JongHyun rögvest észrevett, és a lányhoz lépett.

- Szívesen tettem – simította bal tenyerét YiEun arcélére, ezzel ösztönözve, hogy megemelje idáig leszegett fejét. – Te jól vagy? Nem esett bajod? – kérdezte lágysággal telve, mélyen YiEun szembogaraiba veszve.

- Jól vagyok. Nem kell aggódnod miattam – szipogta, miközben JongHyun egy újabb kibuggyanó könnycseppet simogatott le az arcáról.

- Egész biztos? Nem versz át? – mélyítette még tovább a szemkontaktust.

- Mi okom lenne rá?

- Nem tudom. Akármi. Bármi – lépett még közelebb YiEunhöz, mellkasaik finoman a másikéhoz értek. – Nem szeretném, ha neked is bántódásod esne – suttogta megbabonázva a lányt.

- Miért aggódsz értem ennyire? – YiEun is felvette a kontaktot, megállás nélkül járatta szemét JongHyun lélektükreiben. – Elvégre alig ismerjük egymást. Máris kedvelnél? – húzta félszeg mosolyra ajkát.

- Meglehet – viszonozta a lágy görbületet, majd újfent megcirógatta YiEun arcbőrét. – Tényleg jól vagy, Emily?

- Igen, jól – bólintott aprókat. – Te? Nem sérültél meg sehol sem? – érdeklődött JongHyun állapotáról.

- Ami azt illeti... – kuncogta játékosan, hátrébb lépett a lánytól, felhúzta pólója derékrészét és YiEun bal kezét odavezette. – Itt egy kicsit fájt – nyomta izmos hasfalára YiEun kissé reszkető ujjait.

- Uhm...

YiEun hosszú idő óta először pirult bele egy férfi érintésébe, amit JongHyun meglehetősen is élvezettel fogadott. Tetszett neki a mindig erősnek látszó nő kislányos zavara, s még inkább folytatni akarta a kacérkodó játékot.

- És itt is fáj egy kicsit. – Oldalára vezette YiEun kézfejét, közben még közelebb húzódva hozzá magasodott a lány fölé. – Meg itt is... – Ezúttal egészen derekáig húzta a vékony ujjakat, végképp magához vonva így a lányt.

- JongHyun – sóhajtott fel nevével. – Zavarba ejtesz – nyelt egy nagyot.

- Azt hittem, hogy téged senki nem képes ilyen helyzetbe hozni.

- Úgy látszik, neked mégis sikerül – pironkodott.

- Mi van, ha nem csak zavarba akarlak hozni? – hajolt lejjebb a lányhoz, majdnem összeérintve ajkaikat.

- Hah? – YiEun hangja elcsuklott.

- Mi van, ha kedvellek? Nagyon kedvellek – suttogta YiEun szájára.

- Magához tért!

JaeBum bukkant elő váratlanul, s ezzel rögvest szétreppentette a félreérthető helyzetben álldogáló YiEunt és JongHyunt. A lány teljes zavarban úszva futott el JaeBum mellett, arcát takargatva, majd sietett egyenesen a heverőn ébredező testvéréhez. JaeBum még elkapta a másik Bandavezér felkarját, mielőtt még követte volna YiEunt, s szembe fordította magával.

- Ugye nem jutott eszedbe semmi ostobaság? – szűrte fogai között a majd’ fél fejjel magasabb férfi.

- Féltékeny vagy? – vigyorgott elégedetten.

- Tartsd magad távol Emilytől és a többiektől is! – morogta.

- Különben? – incselkedett fölényesen.

- Hidd el, hogy nem akarod megtudni, mi lenne ellenkező esetben. – JaeBum idegesen engedte el JongHyun karját, és YiEun után indult.

- Mark... – nézte könnyes szemmel a lány a csodálkozó fiút, aki erőtlenül emelte meg karjait, hogy magához ölelhesse YiEunt.

- Em... Emily... – motyogta fáradtan.

- Mark – zokogott fel YiEun, ajkaira megkönnyebbült mosoly költözött, ahogy végre szorosan átölelte öccse elnyúló testét. – Jól rám ijesztettél, Mark! – kapaszkodott a nyakába. – Többet ne csinálj ilyet.

- Hallottad, kölyök? – veregette finoman vállon Markot JaeBum, majd YiEun tincsein húzta végig ujjbegyeit.

A könnyed hangulatot a bejárati ajtó nyitódása zavarta meg, a létező összes tekintet a rajta betoppanó ismeretlenekre tévedt. Szinte ösztönösen kaptak volna mindahányan egy-egy fegyver után, de mivel erre korántsem volt semmi esélyük, így csak összébb húzódtak, hogy egymás testi épségét óvhassák. Ám JaeBum mindenki mással ellentétben tátott szájjal bámult a két ismeretlen férfi háta mögött megbúvó, egész testében remegő lányra.

- MinGi? – formálta alig hallhatóan ajkai között, ahogy a fiatal lány arcvonásait méricskélte. – Tényleg te vagy az?