32. fejezet

- MinGi? – formálta alig hallhatóan JaeBum, ahogy a két ismeretlen férfi háta mögött megbúvó, egész testében remegő lányra bámult tátott szájjal. – Tényleg te vagy az? – hebegte döbbenten.

- Eh? – nyúlt meg kissé SaRang arca, ahogy az őt meredten bambuló fiúra nézett. – Mármint, hogy én? Én? Min... Gi...? Nem – dünnyögte. – Az én nevem Lee SaRang. Biztosan összetéveszt valakivel – pislogott aprókat értetlenségében.

- Soha – rázta a fejét JaeBum. – Ezt a tekintetet, ha akarnám, sem tudnám elfelejteni, ahogyan ezt a kislányos arcot sem. – Lassan közelebb ballagott a lányhoz, majd megállva tőle két lépésnyire, mélyet lélegzett. – Te Im MinGi vagy, a húgom. Akit évekkel ezelőtt elveszítettem. Akit elvettek tőlem.

KiBum és DaeHyun odébb állt, hogy JaeBum közelebb sétálhasson az állítólagos húgához, de a lány minduntalan hátrált egy-egy lépést, valahányszor az idősebb fiú közeledni próbált hozzá. Nem értette, mi zajlik körülötte, de mikor meglátta Sumalee-t a fiútársaság gyűrűjében, még jobban összezavarodott. Végképp értelmét vesztette minden, s nem tudott mást tenni, csak fejét rázta.

- Ne félj tőlem, MinGi – nyújtotta felé jobb kezét esdeklőn. – Kérlek, bízz bennem – suttogta halkan. – Gyere ide. Nem bántanálak. Soha nem tettem, és képtelen lennék rá bármikor is. Kérlek...

- Ki vagy te? – döntötte oldalra a fejét a lány, ahogy a támadás előtti pillanatokat felidézte magában, mikor folyton egy különleges szempár jelent meg előtte, s egy név zakatolt fejében szüntelenül.

- A bátyád. JaeBum. – A lány pupillája összeszűkült meglepettségében, torkán akadt minden további gondolata, ahogy a fölé magasodó fiúra bambult. – Én vagyok az, MinGi. A bátyád – húzta lágy és biztató mosolyra ajkait.

- A...a... báty... bátyám... – hebegte könnybe lábadt szemekkel. – JB...? – súgta elhalón.

- Igen. A bátyád. – JaeBum mosolya szélesedett, ahogy becenevén szólította őt a rémült lány.

A Bandavezér leküzdötte a leheletnyi távolságot kettejük között, majd szorosan karjaiba vonta SaRang didergő testét. Hosszan és könyörgőn ölelte magához régen látott húgát, s akiről azt hitte, többé soha sem tarthatja már tagjai között. SaRang kis ideig még habozott, de ahogy egy ismeretlenül ismerős – rég elásottnak hitt – érzés kezdett felülkerekedni testén, felemelte vékony végtagjait és JaeBum hátára vezette őket. Ujjait a fiú lapockáiba fúrta és megkapaszkodott a puha matériában. Arcát JaeBum mellkasába temette, miközben hagyta, hogy idáig torkát marcangoló sírása utat törjön magának. Hangosan zokogva szorította magához a széles hátat, s engedte minden forró könnyét JaeBum pólójába.

A fiú nem szólt semmit, szótlanul tűrte, hogy SaRang minden fájdalmától megszabaduljon, olykor megremegett, ahogy a lány kínjában felsikoltott. Csendben hallgatta és vigasztalta testvérét, alkalmanként apró puszit hintett rövid tincseire, s lassacskán ringatni kezdte őt a karjaiban. Hosszú percek teltek el SaRang zokogásával, ellenben senki nem akarta meggátolni a testvérpárt ebben a cselekedetében. Épp ellenkezőleg.

Sumalee közelebb húzódott BamBamhez és magához ölelte, ahogyan YiEun is visszaguggolt Mark mellé és óvatosan átkarolta vállait. JongHyun hálásan pillantott KiBumra, majd egymáshoz érve átölelte a fiatalabbat. Hiába nem kötötte őket össze vérük, egy család voltak gyerekkoruk óta, s vérszerinti öccseként tekintett rá. Épp úgy, ahogyan a Bandája többi tagjára is. Mindegyikükért felelősséget érzett, addig volt nyugodt, míg együtt látta a négy barátot. Ha már egyikük is a biztonságot nyújtó falakon kívül tartózkodott, csak arra tudott gondolni, miként húzza ki őt az esetleges bajból, amibe keveredhet.

JongHyun ahogy végignézett a társaságon, fellélegzett. Egyelőre nyugodtak lehettek mindannyian. Egyelőre. De a tetovált Bandavezér tudta, hogy ez a meghitt pillanat túl sokáig nem tarthat. Vett még egy mély lélegzetet, megbeszélte KiBummal a kimentés körülményeit, majd utasítva őket a lazításra, újfent az erkélyre vonult, hogy néhány magányos percet szerezhessen.

- JongHyun? – hallott meg egy vékony hangot kisvártatva. – Zavarhatlak egy kicsit?

- Emily? – pillantott a háta mögé, a vékony hang tulajdonosára nézve. – Mit szeretnél? – kérdezte megtámaszkodva a korlátvázon.

- Beszélhetnénk? – lépett a Bandavezér mellé.

- Miről szeretnél beszélni? – nézte az elé táruló hatalmas birtokot.

- Rám néznél egy kicsit? – fogott a fiú bal alkarjára, ösztönözve ezzel a szemkontaktusra.

- Mit szeretnél, Emily? – fújtatta a lányra emelve mélybarna tekintetét.

- Mi volt az előbb az a megjegyzésed? – tette fel halkan, szinte rettegve a választól.

- Mire akarsz célozni, Emily? – reagált kérdéssel a kérdésre.

- Az előbb azt mondtad, hogy nem csak zavarba akarsz hozni. Mit akartál ezzel mondani? – pillázott kissé pironkodón.

- Számít? – szűrte fogai között elégedetlenül.

- Nekem igen – felelt kimérten és higgadtan. – Nagyon is számít.

- Ugyan miért számít, hogy én mire gondolok, vagy mit szeretnék tőled? Hiszen mindketten tudjuk, hogy te már tartozol valakihez – sandított a nappali felé, amiben YiEun hamar követte őt.

- Ettől függetlenül én szeretném tudni – szólalt meg néhány gondolattal később. – Szeretném tudni, mert~ - YiEun hirtelen elharapta a mondatot, s JongHyun ezt kihasználva húzta magához a lányt egy gyors mozdulattal.

- Mert? – simította bal tenyerét YiEun arcára, jobb tagjával feszesen tartva a lány derekát. – Miért szeretnéd tudni? – nézett mélyen a csillogó szempárba. – Miért olyan fontos neked, hogy én mire gondoltam azzal a megjegyzésemmel?

- Uhm – hebegte hevesen emelkedő és süllyedő mellkassal. – Mert... mert...

- Miért számít neked, hogy kedvellek-e vagy sem? Talán változtatna valamin? – Lassan végighúzta hüvelykujját YiEun alsó ajkán, átható pillantásokkal övezve. – Változtatna? – sóhajtotta elhalón.

- JongHyun...

- Változhat bármi is? – hajolt lassan közelebb YiEun arcához, miközben tarkójára csúsztatta meleg tenyerét és megpihentette rajta azt. – Változik? – pihegte ajkait érzékien érintve saját ajkaival.

- JongHyun – zihálta kissé aléltan, megkapaszkodott JongHyun derekában, mielőtt remegő térdei elárulják a lányt előtte. – Összezavarsz – rebegtette pilláit, egyszer a fiú kissé telt száját mustrálva, egyszer pedig szembogarait fürkészve.

- Felelj – súgta ugyanazzal a hangszínnel, el nem távolodva a lány ajakpárjától. – Változik?

- Félek, hogy igen – vallotta be az igazat reszketőn. – Azt hiszem, hogy sok mindent megváltoztathat.

- Azt hiszed? – simított végig ajkaival YiEun száján. – Azt hiszed, Emily?

- JongHyun – dünnyögte megrészegülve a fiú közelségétől és magabiztosságától.

- Khm-khm. Bocs’, ha megzavarok valamit – szakította félbe az érzéki játékot KiBum mondata. – Be kéne jönnöd, Hyung! – Ezzel már el is tűnt a függöny mögött, épp olyan váratlanul, mint ahogy felbukkant.

JongHyun még néhány szívdobbanásnyi ideig karjai között tartotta YiEunt, úgy érezte, hogy most akarja a legkevésbé kiengedni a lányt tagjai közül. Először félt attól, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy így legyenek együtt, arról nem beszélve, hogy gyanította, YiEun is viszonozni kezdte az érzéseit, még ha a lány saját magának sem vallotta be.

YiEun ellépett JongHyuntól, de a fiú hamar megállította ténykedéseiben. Könnyed mozdulattal visszahúzta magához a lányt, még szorosabban karolta át a vékony alkatot, egyetlen pillanatra sem megszakítva a szemkontaktust. Még mélyebben nézett a lány szemébe, keresve minden egyes kérdésére a válaszokat.

- Nem kellene visszamenned? – szólalt meg YiEun elcsuklón.

- Kibírják még nélkülem. Ha annyira fontos lenne, akkor Bummie már itt ugrálna a torkomon. Gondolom, még várhat, míg befejezzük a kettőnk ügyét.

- Azaz? – nyelt egy nagyot kislányos zavarában.

- Az imént épp kérdeztél valamit, nem? – húzta kissé kaján mosolyra száját, aztán fogai közé szorította alsó ajkát.

- Ne nézz így rám – pihegte vöröslőn.

- Miért ne? – folytatta tovább az incselkedő játékot. – Talán nem tetszik?

- De igen – vett egy mély levegőt. – És épp ez a baj.

- Baj? Ugyan miért lehet baj, ha tetszik valami? – vonta még szorosabban magához, testeik a másikéhoz feszültek, a levegő szinte izzott közöttük, s ez volt az, ami YiEunt a legjobban felzaklatta.

- Idéznélek. Mert én már tartozom valakihez – felelte lesütött szemekkel.

- Mi van akkor, ha én épp elvenni készüllek attól a valakitől? Elhagynád? – tért a lényegre. – Elhagynád értem azt a másikat, hogy velem legyél inkább? Otthagynád azt a családot egy másikért cserébe? – faggatta gondolkodás nélkül. – Hajlandó lennél rá?

- És te? Te elhagynád értem az öcsédet? – vágott vissza YiEun, ahogy eszébe jutott a kanapén pihenő testvére. – Neked megérné miattam elhagyni az öcsédet?

- Nagyfiú már – dünnyögte YiEun ajkait mustrálva. – Ahogyan a te öcséd is tud vigyázni magára.

- Látom. Éppen azért hever most is a pamlagon félájultan – jegyezte meg kétkedőn.

- Akkor inkább eldobjuk ezt, amink lehetne, mintsem megpróbáljuk együtt?

- Mégis mi lehetne velünk? Nekünk soha nem adathat meg az, ami egy normális párnak. Nekünk nem lehet családunk, nem lehet otthonunk, nem lehetnek gyökereink. Mi menekülésre vagyunk ítélve örök életünkre. – YiEun hangja megremegett a valóságot tálalva, mindketten tisztában voltak a lehetőségeikkel, ám JongHyun mégsem tágított olyan könnyedén, mint ahogy azt YiEun remélte.

- Emlékszel, mikor azt kérdezted tőlem az autóban, hogy én mire vágyom?

- Igen, emlékszem – bólintott. – Azt mondtad, hogy egyszerű hétköznapra vágysz. Egy meghitt kis házikóra közel a tengerhez és a zöldhez. Családra. Egy nőre. Khm. Egy nőre, akit szerethetsz, és viszont szeret téged – idézte fel hibátlanul JongHyun szavait.

- Pontosan – bólintott beleegyezőn. – Ebből egyre már tökéletes kilátásom van, és az nem az egyszerű hétköznap. És nem is a tisztességes munka – kuncogta. – Inkább a nő, akit szerethetek.

- JongHyun. Tudod, hogy ez nem helyes. – YiEun jobb keze akaratlanul siklott végig JongHyun hátán, utat találva a fiú sötét tincsei közé.

- Sok helytelen dolgot teszek mindennap. Ez az egy már fel sem tűnik.

JongHyun apránként hajolt közelebb YiEun arcához, tökéletes távolságba kerülve ajkaival. Egyetlen szusszanás választotta el őket, s ha nem zavarja meg őket egy újabb váratlanul felbukkanó személy, akkor JongHyunnak sikerül csapdába ejtenie a lányt egyetlen érzéki csókkal. Azonban YiEun elkapta fejét a betoppanó JaeBum jelenlétét érzékelve.

- Megmondtam! – fújtatott dúvadként a másik Bandavezér, aztán dühét kiengedve indult meg a szétreppenő felek irányába. – Tartsd magad távol a lánytól! – Megragadta JongHyun felsőjét, majd kettőt szorítva rajta, magához rántotta. – Neked már semmi sem szent?! – ordította el magát. – Neked mindig a másik tulajdona kell?!

- Nem vagyok senki tulajdona! – kiáltotta el magát YiEun is JaeBum szavai hallatán, cseppet sem tetszett a lánynak a Bandavezér ezen énje.

- Hallgass, YiEun! – utasította. – Ez most kettőnkre tartozik! Rám és erre a selyemfiúra! – fogott még erősebben JongHyun pólójára, az anyag megreccsent.

- Csak rajta – vigyorgott elégedetten JongHyun. – Folytasd, és akkor még egy lyukat vágok rajtad, amivel lélegezni tudsz.

Egy penge fénye verődött vissza az ablaküvegről, ahogy a fém megcsillant a napsütésben. JongHyun egyenesen JaeBum hasfalához tartotta a fegyvert. Veszélyes pillantásokat engedett a magasabb fél felé, de fikarcnyit sem törődött a különbséggel. Képzettségének és erőnlétének köszönhetően nála jóval termetesebb célpontokkal is elbánt már, nem ijedt meg sohasem egyetlen zömökebb alkattól.

- Te sem gondoltad komolyan, hogy olyan egyszerűen neked adom őt? – kattant egy pisztoly kakasa, amit JaeBum szorongatott a kezében, majd JongHyun torkához emelte a maroklövetűt. – Ha akarod, akkor vedd el!

- Befejeznétek végre a f@rokméregetést! – YiEun igyekezett szép szóval észhez téríteni a kakaskodókat, meglehetősen kevés sikerrel.

- Inkább maradj ki most ebből, Emily – toldotta meg egy kacsintással a megjegyzését JongHyun, aztán megint JaeBummal nézett farkasszemet. – Mi lesz? Itt töltjük az egész délutánt, vagy inkább a lányra bízzuk a saját döntését.

- Ő már egyszer eldöntötte! – szűrte fogai között. – Eldöntötte, hogy a családját választja.

- Mikor is döntötte ezt el? – kuncogott. – Amikor beszállt mellém a furgonba, s azzal elfogadta a tényt, hogy mellettünk kell maradnia? Vagy mikor a haverod testvérét mentette meg az oldalamon? Vagy most az előbb, mikor a karjaimban pihegett aléltan? – sandított a lányra, YiEun csak egy szemforgatást intézett JongHyunhoz. – Melyik is volt a döntés, hogy veled marad?

- Ha kell, a két kezemmel fojtalak meg, selyemgyerek! – dühöngött JaeBum.

- Abbahagynád a bókolgatást?! A végén még azt fogom hinni, hogy bejövök neked, pedig nem igazán vagy a zsánerem, már bocs’! A nőiesebb erényekért rajongok – fölényeskedett JongHyun. – De ha már itt tartunk. – Forgatta meg ujjai között a kést, majd váratlanul előrántott derekára erősített tartójából egy pisztolyt, amit JaeBum halántékára szegezett. – Vagy egy golyó vagy a penge. Én a golyót választanám, az hamarabb végez veled. A kés hosszas szenvedést tud okozni. Melyik legyen? – JongHyun hangjából eltűnt a komolytalanság, ellenkezést nem tűrően csengtek szavai. – Válassz. Fej vagy gyomor? – Lassan hátrahúzta a kakast, a kést pedig JaeBum hasfalához nyomta...