33. fejezet

- Válassz. Golyó vagy penge? – JongHyun lassan hátrahúzta a kakast, a kést pedig JaeBum hasfalához nyomta.

- JongHyun! – kiáltott fel nevével YiEun, mire a nevezett a lányra nézett. – Ne... – suttogta maga elé, mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, aggódott JaeBum életéért.

- Ő kezdte – szűrte fogai között, ajkaira veszélyes mosoly kanyarodott szavai végén, majd visszanézett JaeBumra. – Szóval? Melyik legyen? A pisztolyt vagy inkább a kést választod? – morogta, ahogy a penge hegyét kicsit beljebb nyomta a rivális Bandavezér hasába, de még nem hasadt fel bőre.

- Csak rajta. Ölj meg, de ne feledd, hogy én sem vagyok egyedül – fenyegetőzött.

- Tsch. Ugyan! Ha fele ennyien se lennénk, még akkor sem tudnátok végezni velünk, annyira legyengültetek. Gondolj csak bele – sóhajtotta.

- JongHyun... kérlek...

YiEun visszalépett a kakaskodókhoz, remegve emelte fel jobb kezét, s JongHyun pisztolyt markoló kézfejére csúsztatta ujjait, míg másik tenyerét a fiú kést szorongató mancsára simította. Szeme könnybe lábadt, ahogy látta a két fiú civakodását, s tudta, egyedül ő a felelős a kialakult helyzetért. Ő tehet róla, hogy nem tisztázta az érzéseit egyikükkel sem. YiEun egyszer JongHyunra pillantott, egyszer pedig JaeBum arcvonásain siklott végig tekintetével.

- Ne vedd el őt tőlem – bukott ki YiEunből, ahogy JongHyunra vezette pillantását újra.

- Talán félted az életét? – morogta JongHyun.

- Igen. Féltem. Az övét is féltem. Aggódom érte is. Ahogy mindenki másért – felelte remegő hangon.

- Még értünk is? – nézett le YiEunre, aztán megint JaeBumra kapta szigorú szempárját. – Hiszen nem is ismersz minket – jegyezte meg könnyelműen.

- Lehet, hogy nem ismerlek olyan jól titeket, de akkor is hálával tartozom nektek, amiért megmentettétek az életemet és a barátaimon is segítettetek.

- Gondolod, ez elég ahhoz, hogy meghagyjam a nyomorult életét a haverodnak? – gőgösködött JongHyun.

- Ha most elengeded őt, akkor tisztázok vele mindent – nyelt egy nagyot YiEun, aztán megint JaeBumra nézett. – Nem vonom vissza a megállapodásunkat.

- Egyébként sem tehetnéd – humorizált JongHyun. – Amennyiben meggondolnád magad és szökni akarnál, nekem kell végeznem veled. – JongHyun elvette JaeBum torkától a kést, aztán a fegyver kakasát is visszatolta eredeti pozíciójába és derekára erősített pisztolytartójába helyezte.

- Hogyan? – kérdezte YiEun.

- Előbb tisztázd a dolgaidat, aztán beszélünk a továbbiakról – mormolta, miközben bal kezét tincsei közé fúrta és felrázta fürtjeit.

JongHyun vett még egy nagy levegőt, majd lassan végignézett JaeBum alakján és egy fintorgást intézve felé, a nappaliba sétált. YiEun szótlanul állt a Bandavezér mellett, aki tekintetével a külvilágot kezdte fürkészni tovább. Fejében megannyi kérdés merült fel, melyekre mielőbb választ kívánt szerezni. YiEun letudta a kettejük közti távolságot, és JaeBum mögé lépett. Mindkét tenyerét a fiú vállaira simította.

- Mi ez az egész, YiEun? – szakadt fel JaeBumból a kérdés, ahogy kiengedte hosszan beszívott levegőjét.

- Mire gondolsz, JaeBum? – kérdezte félénken.

- Ez az egész. Ki ez selyemfiú? Mit akar tőled és te egyáltalán mit akarsz tőle? – záporoztatta kérdéseit a lány felé. – Szereted őt, Emily? – fordult meg a lány szorítása alatt és mélyen a szemébe nézett.

- Nem tudom – sóhajtott fel némi hezitálással töltött perc után.

- Ezt azért az ember jó, ha tudja. Legalábbis jó lenne, ha te tudnád, mit érzel iránta – mormogta elégedetlenkedőn. – És engem? Engem szeretsz te még egyáltalán? – ráncolta szemöldökét kétkedve.

- JaeBum... – sóhajtott fel.

- Válaszolj, Emily – sürgette kissé idegesen a lányt. – Szeretsz engem vagy sem? – szegezte YiEunnek a kérdést.

- Miért ne szeretnélek? – dünnyögte lesütött szemekkel.

- Akkor miért hagytál el minket? A családodat. Vagy miért nem jöttél vissza? Miért fogadtad el az ajánlatot, ha szeretsz?

JaeBum ellépett YiEuntől és hátával a korlátnak dőlt. Kíváncsi szemekkel fürkészte YiEun vonásait, s kereste magában az újabb magyarázatokat. Vajon a lány tényleg szereti még őt? Úgy, mikor még összetartoztak? Mikor még családként élték mindennapjaikat. Hajlandó lenne arra, hogy megint velük legyen? Az állítólagos megegyezésüket felrúgná miattuk?

- Emily? – szólította meg őt a Bandavezér, ahogy a lány üveges tekintetébe merült. – Nem felelsz?

- Mégis mire? – mormolta lehajtott fejjel. – Te már eldöntöttél mindent, nem igaz? – emelte fel fejét, s közben letörölte a sós nedvességet arcáról.

- Soha nem hagytál esélyt rá, hogy megmagyarázzam. A baleset óta... – hirtelen elhallgatott, majd végül folytatta - ...megváltoztál. Ráadásul el is tűntél az életünkből.

- Megváltoztam? – rebegtette pilláit kérdőn. – Ezt hogy’ érted?

- Nem tudom. Nem tudom, hogy’ értem. Csak... csak egyszerűen... egyszerűen más lettél – suttogta, ahogy ellökte magát a kapaszkodótól és YiEunhöz lépdelt. – Talán én ártottam neked a legtöbbet azzal, hogy szerettelek – hajtotta le fejét szégyenlősen. - Hogy beléd szerettem...

- Szerettél? Talán már nem... már nem? Nem érzel irántam... semmit? – YiEun szemében összegyűltek érzelmi jelei, kapkodta levegőjét, hogy mielőbb megnyugodhasson.

- Szerinted, ha nem szeretnélek, akkor nem jöttem volna utánad? – JaeBum ajkaira parányi mosoly költözött kérdése végén, jobb kezét felemelve, ujjbegyeivel megcirógatta YiEun állát. – Akkor hagytalak volna elmenni, ha nem szeretnélek.

- De azt mondtad~... – kezdett bele, de JaeBum sietve megállította a lányt a gondolatmenetében.

- Azt mondtam, ártottam neked azzal, hogy szerettelek. Talán most is azzal ártok neked a legtöbbet, ha továbbra is szeretni foglak, de nem tudok másként érezni irántad. – JaeBum kezdeti mosolya apránként szélesedett, tenyerét megpihentette YiEun arcán, majd tarkójára vezette méretes mancsát. – Még mindig ugyanúgy szeretlek – súgta a lány ajkait mustrálva, s lassan közelebb húzta magához.

YiEun reszkető ajkakkal fogadta JaeBum közeledését, aki a lányhoz hasonlóan, félszegen simította össze száját az övével. Nem volt biztos YiEun érzéseiben, egyedül a sajátjait ismerte igazán, de mióta a lány elmenekült közös otthonukból, JaeBum kételkedni kezdett a kapcsolatukban. Tudta, hogy a lány becsapva érzi magát, mióta tudomást szerzett az öccse kilétéről, s ezt az egyet nem akarta YiEun szemére vetni. YiEun reszketve emelte fel karjait, s vezette őket JaeBum derekára. A könnyű pólóra fogott ujjaival, miközben közelebb préselte testét a fiúéhoz.

- Hiányoztál... – pihegte JaeBum ajkaik közé, mikor elszakadtak egymástól.

- De most már itt vagyok – mosolyogta válaszát, s közben homlokával megtámaszkodott JaeBum homlokán.

- Igen, itt vagy – sóhajtotta maga elé, majd lassan elvette kezét YiEun tarkójáról és hátrált tőle egy lépést. – De itt is maradsz? – tette fel alig hallhatóan a kérdést.

- JaeBum...? – érkezett egy remegős hang a nappali irányából, mire mindketten a tulajdonosára néztek.

- MinGi – mosolyodott el a Bandavezér, ahogy meglátta a küszöbön ácsingózó testvérét. – Gyere ide! – nyújtotta karját a lány felé, aki bizalmatlanul ugyan, de kijjebb merészkedett az erkélyre. – Emily... – fordult a lányhoz. – Szeretném neked bemutatni a kishúgomat, MinGit. – JaeBum szélesen mosolyogva karolta át SaRang derekát, és húzta közelebb őt testéhez.

- A kishúgod – sóhajtott fel YiEun a szó hallatán.

- Igen. Nagyon régen veszítettem el őt és azt hittem, hogy soha többé nem láthatom már újra – simított végig a lány felkarján egyetlen hosszú mozdulattal.

- Örülök, hogy újra együtt vagytok – reagált könnyeivel küszködve, magára erőltetve egy visszafogott felfelé ívelő görbületet. – Az én nevem YiEun... khm. Emily. Emily Tuan – nyújtotta a karját SaRangnak, aki kérdőn pislogott a vele szemben álló lányra. – Örvendek a találkozásnak.

- Lee SaRang – fogott kezet YiEunnel, aki furcsállotta a lány nevét.

- SaRang? Nem... nem azt mondta a bátyád, hogy~

- Oh, de! – mentegetőzött. – MinGi... azt hiszem.

- Im MinGi. Ez az igazi neved – súgta füléhez hajolva JaeBum, aztán megint YiEunre pillantott. – Tudod, nagyon sok közös van bennetek Emilyvel – kacsintott az idősebb lányra, kinek sikerült elvigyorodnia a hallottakra.

- Gyere, beszélgessünk egy kicsit – szorított húga karjára JaeBum, majd ismét YiEunön állt meg tekintetével. – Gyere te is – kérte.

- Mindjárt. Ti menjetek előre – mutatott állával a nappali irányába, mire a Bandavezér egy biccentéssel reagált.

JaeBum bekísérte a házba SaRangot, YiEun pedig végignézte, ahogy eltűnnek a függöny mögött, majd felvéve JaeBum korábbi pozícióját, alkarjaival megtámaszkodott a korláton. Homályos lélektükreivel pásztázni kezdte a hatalmas kertet és az égboltot, melyen sorban jelentek meg a fátyolfelhők, távolabb pedig a bárányfelhők formájában keresett hasonlatokat. Mosolyogva fürkészte kéklő eget.

- Az ott olyan, mint egy méretes hamburger – hallott meg egy kuncogást háta mögött, majd két kar támaszkodott meg mellette és hozzá hasonlóan az égre meredt a tulajdonosa. – Az meg ott egy csirkefej – mutatott egy másik habos felhőre.

- Csirkefej? – pislogott nagyokat YiEun, miközben keresni kezdte azt a formát, amiről JongHyun beszélt. – Hol látsz te csirkefejet? – értetlenkedett.

- Ott – hajolt közelebb YiEunhöz, miközben a megfelelő irányba emelte ujját, arca a lány arccsontjához simult, és a következő szívdobbanásakor felé fordult teljesen. – Emily?

- Hm? – nézett JongHyunra, orrhegyük finoman összesimult. – Uhm – húzta hátra fejét gyorsan, de JongHyun megállította ténykedéseiben, a tarkójára fogott. – JongHyun? – szuszogta mélyeket lélegezve.

- Az előbb félbehagytunk valamit – súgta ajkait megállás nélkül mustrálva.

- Okkal – nyelt egy nagyot, ahogy letuszkolt torkán egy méretes gombócot.

- Nem szeretek félbehagyni dolgokat – jegyezte meg kajánul mosolyogva, s ugyanebben a pillanatban már húzta is közelebb magához YiEun arcát. – Ezt sem fogom veszni hagyni – zihálta szájára, egyetlen magabiztos mozdulat kellett, hogy csókkal záruljon gondolata.

YiEun teste megremegett, ahogy megérezte JongHyun ajkait a sajátjain landolni, még térde is megrogyott kissé, mikor a forró ajakpár szájára tapadt. Ösztönösen kulcsolta át JongHyun nyakát és húzta magához a konkurens Vezetőt. Szinte már kapkodták a levegőt a másik szájából, de a fiatal férfi még mindig nem akart megállni. Szenvedéllyel telve csókolta YiEunt, miközben mindkét karját a lány vékony derekára fonta és átölelte.

- JongHyun – nyüszítette a csókba, de a Bandavezér hajthatatlan volt.

- Cssh... Maradj... – súgta pillanatnyi elválásukkor, és már hajolt is vissza, hogy ott folytassa, ahol abbahagyták.

- JongHyun... nem lehet... – ellenkezett a férfival, de legbelül képtelen volt elszakadni a vágytól, amit a Vezető ébresztett benne.

- Akkor állíts meg. – Megragadta YiEun világos tincseit, három perdülés múltán már egy szűk kis helyiségben voltak, aminek hűvös falára passzírozta fel a lányt, s kapkodva kereste meg a kulcsot, hogy magukra zárhassa a kicsiny termet. – Kérd, hogy hagyjam abba, és megteszem – mormolta YiEun bőrére, s már a lány nyakszirtjét borította el érzéki érintésekkel.

- JongHyun... ha... – lihegte kissé aléltan. – Ha... kérlek... JongHyun... ha...hagyd... JongHyun...

YiEun egész testében remegett JongHyun hevessége alatt, megrészegítette a mámor és a szenvedély, ami a férfi testéből áradt. Képtelen volt megállítani őt, hiába is szeretett volna józanul gondolkodni. Tudta, ha most nem állítja meg a fiatal férfit, akkor a kelleténél jobban fog vonzódni hozzá, ami még nagyobb bonyodalmakat szül egymás után. Azonban még maga YiEun sem tudott parancsolni a saját érzéseinek.

- Megőrjítesz, Emily. Ugye tudod, hogy nagyon vonzó nő vagy? Megbabonáztál... – suttogta bőrére, majd egy érzéki harapással toldotta meg bókjait.

- Hány lánynak mondtál már hasonlókat? – zihálta falnak támasztott fejjel és leszorított szemhéjakkal, majd megragadta sötét tincseket és felhúzta melle közéből őt, ahol a férfi kalandozott egyre bátrabban.

- Senkinek. Hidd el. – Vágytól fűtött hangon törtek fel JongHyunból a szavak, s már kíváncsiskodott is be YiEun pólója alá.

- Nem lesz egy kicsit gyors a tempó? – kapta el bal csuklóját, mielőtt még kihámozta volna őt a felsőjéből.

- Félek, hogy később meggondolnád magad. Nem akarom vesztegetni az időmet. Addig akarlak magamnak tudni, míg el nem menekülsz tőlem – nézett mélyen YiEun szemébe, miközben egy gyors mozdulattal letépte saját pólóját, s meztelen mellkasával YiEun testéhez simult.

- JongHyun... – Önkéntelenül harapta be alsó ajkát, ahogy meglátta JongHyun kidolgozott felsőtestét, s megérezte a dübörgést a bordái között. – Nem fogod feladni, igaz?

- Mondtam már. Kérd, hogy megálljak és megteszem. – Lassú mozdulattal húzta végig három ujjbegyét a lány jobb combján, csípőjén és oldalán, majd melleinél is eljátszadozott hasonló érintésekkel. – Szólj, hogy álljak meg – mélyítette tovább a szemkontaktust, amibe YiEun kis híján beleszédült.

- Mi van, ha nem állítalak meg? Utána mi lesz? – nyelt egy nagyot félelmei végén.

- Arra vagy kíváncsi, hogy kihasználnálak-e vagy sem? Azt gondolod, hogy csak egyetlen éjszakára kellenél? – YiEun bólintott. – Ugyanezt a kérdést én is feltehetném neked – húzta halvány mosolyra kissé duzzadt ajakpárját.

- Akkor mindketten ugyanattól félünk.

- Én nem félek – simított végig a lány állán gyengédséggel telve. – Én tisztában vagyok a saját érzéseimmel, azzal, hogy mit akarok.

- És mit akarsz? – kérdezte halkan.

- Téged. Azt akarom, hogy hozzám tartozz. Mindenhogyan. – YiEun ellenben már nem tudott felelni JongHyun kijelentésére, ugyanis a fiú öccse törte rájuk az ajtót meglehetősen ideges állapotban...