25. fejezet

YiEun meredten bámult maga elé, magába fojtva minden létező emberi érzést, mellyel fájdalmát mutathatná a külvilág számára. Pusztán egyetlen dolog lebegett a szeme előtt: bármi áron megmenteni a Családját, még akkor is, ha az ár az ő élete lesz. Még azt sem hallotta meg, mikor JongHyun a nevén szólította oly’ sokadjára, csupán akkor figyelt fel a mellette üldögélő fiúra, mikor az YiEun jobb vállához ért és markos tenyerével a lány törékenynek látszó testére szorított.

- Hah? Mi az? – kérdezte monoton hangon, ellenben mégsem nézett a Bandavezérre.

- Jól vagy? – súgta a füléhez hajolva.

- Igen – kimért és hideg válasz érkezett a lánytól.

- Idegesnek tűnsz – folytatta továbbra is YiEun fülébe duruzsolva.

- Te nem lennél ideges az én helyemben? – reagált kérdéssel néhány hezitálással töltött másodperc után.

- Nem tudom – vont vállat könnyelműen. – Még soha nem kerültem akkora sz@rba, hogy el kelljen hagynom a családomat.

- Akkor mégis miért költöztök három havonta? – YiEun JongHyunra sandított, majd a fiú arca helyett inkább az elsuhanó fákat kezdte megint nézegetni.

- Mielőtt még téveszméket gyártanál – kezdett bele játékosan mosolyogva –, azért változtatjuk ilyen gyakran a lakhelyünket, mert így nehezebben tudják követni a nyomainkat. Elterelés.

- Mit gondolsz, meddig mehet ez így? – YiEun hangjában némi aggodalom csendült, azonban még mindig nem volt hajlandó JongHyunra nézni.

- Micsoda meddig mehet? – pislogott értetlenül.

- Az állandó menekülés. Nem unjátok még? Nem akartok normális életet? – YiEun mélyet sóhajtott a második kérdésénél.

- Hm – JongHyun elégedetlenül felszusszantott.

- Akkor igen?

- A magunkfajta mindig is a normális életre vágyik. Azt, ami soha nem lehet az övé.

- Te mire vágysz igazán? – Lassan fordította fejét JongHyun felé, tekintete összeakadt a mélybarna szempárral, mely kissé homályosan csillant meg az éjszakai fénynek köszönhetően.

- Én? – YiEun parányit biccentett. – Egyszerű hétköznapra. Meghitt házikóra közel a vízhez és a zöldhöz. Törvényes munkára tisztességes fizetéssel. Családra. Egy nőre, akit szerethetek, és aki viszont szeret.

JongHyun mélyen YiEun szemébe nézett, szinte már megbabonázta a lányt, szavait alig hallhatóan formálta. A lány úgy érezte, képtelen szabadulni ettől a tekintettől. Már-már késztetést érzett, hogy egészen közel hajoljon a fiúhoz, és leplezetlenül megcsókolja őt egy óvatlan pillanatban. Azonban ettől a szándékától hamar eltántorította egy erőteljes torokköszörülés, mely a volán mögül érkezett.

- Kiszállni! – utasította őket ellenkezést nem tűrő hangon YongGuk.

- Hol vagyunk? – kérdezte YiEun, viszont kielégítő válasz nem érkezett.

- Ott, ahol most kiszálltok – szűrte fogai között YongGuk. – Indulás! – Ezzel háta mögé pillantott, majd azzal a lendülettel meg is fordult és a szélvédőn keresztül fürkészte tovább a sötétséget.

- Gyere, Emily – fogott JongHyun a lány bal csuklójára, aki a váratlan közelségtől összerezzent. – Nem kell félned – mosolygott biztatóan.

- Nem félek – kihámozta vékony tagját JongHyun hosszú ujjai közül, majd a kilincsre fogott és egy magabiztos mozdulattal kilökte az ajtót. – Merre?

- Gyere utánam! – JongHyun is becsapta az ajtót, majd a derekára erősített fegyvertartóból kihúzott egy kisebb maroklövetűt és YiEun kezébe nyomta. – Óvatosan! – suttogta maguk elé, miközben a másik tartóból elővette pisztolyát, kibiztosította, és határozottan tartva, felemelte a fegyvert. – Erre – formálta halkan, mire YiEun bólintott megértvén a parancsot.

JongHyun ment előre, lábujjhegyen lopakodott a falhoz simulva, egyetlen lélegzetvételnyi időre pillantott hátra, míg ellenőrizte YiEun helyzetét, aztán osont is tovább a rozoga bejárat felé. YiEun lélegzetvisszafojtva lépdelt a fiú mögött, ugyanúgy a kövezethez lapulva. A vaskos tömörfához érve JongHyun megállt, azt a kezét, amiben nem a pisztolyt tartotta, felemelte és mutató ujját szájához nyomva, csendre intette YiEunt. A lány újfent biccentett válaszul.

- Háromra bemegyünk – súgta alig hallhatóan. – Egy. Kettő.

S a harmadik másodpercben egy erőteljes lendülettel feltépte az ajtót, YiEun pedig feltartott fegyverrel megindult előre, JongHyun pedig szorosan mögötte ellenőrizte az esetleges váratlan támadókat. YiEun levegővétel nélkül forgatta szemeit, hogy átvizsgálja a terepet, majd egy lépcsőhöz érve JongHyunra fordította tekintetét. A fiú fejét rázva utasította a tovább haladásra, és a feljáró melletti keskeny folyosó irányába mutatott állával. YiEun egyet határozottan bólintott.

Megfontoltan és újfent a falhoz tapadva, lábait keresztbe pakolva lépdelt a szemközti ajtó felé, ahonnan pislákoló fényforrás szökött ki. JongHyun és YiEun összenézett. Ezúttal a lány számolt el háromig, majd nyitott is be a szűk helyiségbe, ahol a bútorok felborogatva, az üvegek és dísztárgyak összetörve, szanaszét hevertek a padlón. A szőnyeg felgyűrődéséből dulakodásra következtethettek, az ajtó melletti falba épített szekrény rései között szipogás hangjai szűrődtek ki.

JongHyun maga mögé húzta YiEunt, arcához emelte fegyverét, majd visszatartva a levegőjét, a szekrény fogantyújához nyúlt. Egy mozdulattal kirántotta az ajtót és rögvest a bent megbúvó, összegörnyedt testhez szegezte a maroklövetűt. YiEun ugyanebben a másodpercben ragadta meg JongHyun bal vállát, és megakadályozta, hogy a zokogó alakot fejbe lője egy szívdobbanással később.

- Kérem, ne! Ne bántson! – sikította könnyes hangon a rémült fiatal nő. – Nincs semmi, amit elvihetne, csak egy hifi és a telefonom. Ott. Ott van a szekrényen, de kérem! Kérem, ne öljön meg! Könyörgöm! – zokogta.

- Ki maga? – informálódott.

- Sumalee. A nevem Sumalee Bhuwakul – felelt könnyeivel küszködve.

- Jöjjön. – JongHyun leengedte a pisztolyt, majd visszahúzta a kakast eredeti helyzetébe, és derekára erősítette a fegyvert, hogy nyitott tenyerét nyújthassa az ijedt lánynak.

- Hogyan? – pislogott aprókat, a fölé magasodó ismeretlen férfit homályosan látta maga előtt.

- Azért jöttem, hogy biztonságba helyezzük magát. Jöjjön! – kérte magabiztosabban. – Nincs túl sok időnk, úgyhogy mennünk kell!

- Csak lassan testtel!

Ebben a másodpercben kapott JongHyun és YiEun egyaránt a fegyveréért, gondolkodás nélkül biztosították ki a maroklövetűket és fordították őket a hang irányába. JongHyun összeráncolt homlokkal meredt a félhomályban megbúvó idegenre, hátat fordított Sumalee-nek és két kezével tartotta tovább a fegyvert, bal kezének mutató ujját a ravaszon pihentetve. YiEun ugyanekkor JongHyun mellé araszolt, s pontosan abban a helyzetbe emelte meg pisztolyát, mint JongHyun.

- Nem lesz semmi baj, Sumalee – súgta YiEun a háta mögé, megértő szembogara rálelt a lány könnyes szempárjára.

- Ühm – dünnyögte beharapva alsó ajkát.

- Mit kerestek itt? – érkezett a függöny mögül, ahol a váratlan látogató bújt meg.

- Ugyanezt kérdezhetném én is – reagált JongHyun, miközben rászorított a pisztoly markolatára. – Csak egyetlen rossz mozdulat, és az aszfaltról kanalaznak össze – fenyegetőzött.

- Nyugalom, Hyung, nyugalom – vigyorogta a lepel mögül.

- JunHong? – JongHyun oldalra döntötte a fejét, ahogy felismerte az idegen hangját, majd fokozatosan leengedte a fegyverét.

- JongHyun? Mit csinálsz? – YiEun értetlenül nézte a mellette álldogáló férfit, akinek ajkaira apránként költözött egy játékos vigyor.

- Itt nem fenyeget semmi veszély, YiEun. Megnyugodhattok mindketten. – A kezdeti görbület fokozatosan szélesedett. – Mit keresel itt, JunHong? – A nevezett felé indult meg, majd a függönyhöz érve könnyedén elrántotta azt az ablak elől. – JunHong! – nevetett fel. – Nem azt mondtad, hogy egy életre végeztél ezzel a melóval?

- Tudod jól, hogy nem olyan könnyű a kiszállás, Hyung. – A rózsaszín hajú, magasabb fiú is fogadta a baráti vigyort, aztán előmerészkedett a lepel mögül. – Veled minden rendben? – nyújtotta kezét JongHyunnak.

- Amennyire lehet – csapott bele a méretes marokba.

- JongHyun? Mi ez az egész? Mi folyik itt? – szakította ki őket az örömködésből YiEun aggódó kérdése.

- YiEun, ő itt a Banda egy korábbi tagja, JunHong. Azt hittük, hogy kivonták a forgalomból, de amint látod, korántsem így történt. – YiEun balgán meredt JongHyunra, aki egy sóhajjal később folytatta is tovább gondolatmenetét. – Azért van itt, hogy segítsen elvinni Sumalee-t az öccséhez.

A két lányon egyszerre lett úrrá a mély döbbenet, míg YiEun csak pislogott maga elé, addig a még mindig guggoló lányt újfent elkapta egy nagyobb sírógörcs. Hangos, keserves zokogása visszaverődött a falakról.

* * *

- Minden rendben lesz – szólalt meg halkan, ajkain lágy és megértő mosoly pihent.

- Kik vagytok? – kérdezte SaRang, ahogy kézfeje a férfi tenyerébe siklott.

- Barátok, akik elvisznek az elveszettnek hitt bátyádhoz. – SaRang összerezzent a választól.

- T. Tes. Tessék? – hebegte kidülledt szemekkel, hirtelen azt hitte, hogy képzelete űz vele csúfos tréfát.

- Jól hallottad! – kuncogta a volán mögött ücsörgő DaeHyun.

- A bátyám? Honnan? Hogyan? Miért? De. Én. Nem. Hogyan? – hebegte teljes képzavarban úszva.

KiBum gyengéden megszorította SaRang kézfejét, majd óvatosan visszacsúsztatta vékony tagját a lány ölébe. Előre fordult, és az elsuhanó tájat fürkészte vizslató szempárjával. SaRang mély sóhajai bepárásították a hátsó ablaküveget, zihálása a síri csendben hamar feltűnt mindkét megmentőnek. DaeHyun fikarcnyit sem foglalkozott a lány hangos lélegzetvételeivel, KiBum azonban alkalmanként belenézett a külső visszapillantó tükörbe és onnan igyekezett megfejteni SaRang arcvonásait. Ám KiBum mégsem bírta olyan sokáig, mint amennyire azt szerette volna, így minduntalan hátrafordult SaRanghoz.

- Ennyire aggódsz ezért a lányért? – jegyezte meg játékosan vigyorogva, ahogy szeme sarkából KiBumra pillantott a sokadjára megismételt mozdulat után.

- Hah? Mi van? – kapta a fejét DaeHyunra a rajtakapott KiBum, füle tövéig vörösödött rátörő zavarában.

- Ha ennyire félted, minek hoztad magaddal? – dünnyögte KiBum idegein táncolva.

- Muszáj ezzel piszkálnod? – szűrte fogai között.

- Nem piszkállak, csupán megjegyeztem, hogy a szokottnál is több figyelmet szentelsz a női nem képviselőjének. – Ajkain továbbra is játékos mosoly figyelt, ahogy feljebb váltott a sebességen és elhajtottak a városhatárt jelző tábla mellett. – Azt hittem, hogy nem kevered össze a munkát a magánélettel.

- Nem is keverem! – mordult rá, miközben visszafordult és összekulcsolta mellkasa előtt a karjait.

- Kérdezhetek valamit? – szólalt meg SaRang, hogy ezzel is kizökkentse a vitatkozókat.

- Már kérdeztél – humorizált a sofőr.

- DaeHyun – mormolta nevét az anyósülésen ücsörgő megmentő. – Mit szeretnél kérdezni, SaRang?

- Miért akartok elvinni a bátyámhoz? – kérdezte.

- Nem csíped a rokonságod? – kuncogott DaeHyun.

- Muszáj ilyen taplónak lenned, DaeHyun? – emelte fel a hangját elégedetlenségében KiBum, végül megint SaRang felé fordult. – Emlékszel bármire is a gyerekkorodból?

- Nem – fejét rázva toldotta meg egyszavas válaszát.

- A bátyádra sem? – faggatózott továbbra is.

- Nem. Egyke vagyok – sütötte le szemeit. – Nincsenek szüleim és nincs testvérem sem. Senkim sincs – SaRang szeméből útnak indult az első könnycsepp, amit sietve törölt le reszkető kezével. – Egyedül vagyok – motyogta könnyeivel küszködve.

- Ebben az egy dologban bizony tévedsz, SaRang – súgta DaeHyun. – A mai naptól kezdve már soha nem leszel egyedül. – DaeHyun szájára biztató és egyben kedves görbület költözött, ahogy a tükörből SaRangot figyelte.

A lány nem tudott reagálni DaeHyun megjegyzésére. Fogalma sem volt róla, mégis mit mondjon a fiúnak, ahogyan azzal sem tudott mit kezdeni, ahogyan rámosolygott a tükörből. Felsóhajtott, majd kiengedve mély levegőjét, lehunyta a szemeit és úgy hallgatta az autó zötykölődését. KiBum az út során néha hátranézett, hogy biztos legyen, a lány nem ugrott ki valamelyik piros lámpánál, DaeHyun pedig társát figyelte kíváncsian.

Közel másfél óra autózás után DaeHyun lefékezett, majd leállította a motort és kipattant az utastérből. A lány melletti ajtó kilincsére fogott, és azt egy kicsit óvatosabb mozdulattal nyitotta ki. KiBum rögvest DaeHyun mellett termett, majd jobb kezét felemelve, ujjbegyeit SaRang arcára simította. Törődéssel telve cirógatta meg a puha bőrt, amire csak egy visszafogott sóhajtás volt a válasz.

- Ébresztő, kiscica – súgta fülébe. – Megjöttünk.

- Mrpmfmh.

- Gyere, kiscica, mennünk kell. – Megint SaRang fülébe duruzsolta csendes ébresztgetését, majd elhajolt a lánytól és feszült figyelemmel várta, hogy a lány kinyissa szemeit.

- Mrpfmfjm – mormolta rekedtes hangon, miközben megdörzsölte mindkét szemhéját. – Jinju? – dünnyögte macskáját keresve.

- SaRang, KiBum vagyok, kelj fel – simított végig még egyszer a lány arcélén.

- KiBum? – pislogott nagyokat, ahogy megpróbálta tisztábban kivenni KiBum arcát. – Hol vagyok?

- Megj~

- Nem szálltak fel a gépre – fogott KiBum vállára DaeHyun, aki ijedten kapta fejét társára.