YiEun
meredten bámult maga elé, magába fojtva minden létező emberi érzést, mellyel
fájdalmát mutathatná a külvilág számára. Pusztán egyetlen dolog lebegett a
szeme előtt: bármi áron megmenteni a Családját, még akkor is, ha az ár az ő
élete lesz. Még azt sem hallotta meg, mikor JongHyun a nevén szólította oly’
sokadjára, csupán akkor figyelt fel a mellette üldögélő fiúra, mikor az YiEun
jobb vállához ért és markos tenyerével a lány törékenynek látszó testére
szorított.
-
Hah? Mi az? – kérdezte monoton hangon, ellenben mégsem nézett a Bandavezérre.
-
Jól vagy? – súgta a füléhez hajolva.
-
Igen – kimért és hideg válasz érkezett a lánytól.
-
Idegesnek tűnsz – folytatta továbbra is YiEun fülébe duruzsolva.
-
Te nem lennél ideges az én helyemben? – reagált kérdéssel néhány hezitálással
töltött másodperc után.
-
Nem tudom – vont vállat könnyelműen. – Még soha nem kerültem akkora sz@rba,
hogy el kelljen hagynom a családomat.
-
Akkor mégis miért költöztök három havonta? – YiEun JongHyunra sandított, majd a
fiú arca helyett inkább az elsuhanó fákat kezdte megint nézegetni.
-
Mielőtt még téveszméket gyártanál – kezdett bele játékosan mosolyogva –, azért
változtatjuk ilyen gyakran a lakhelyünket, mert így nehezebben tudják követni a
nyomainkat. Elterelés.
-
Mit gondolsz, meddig mehet ez így? – YiEun hangjában némi aggodalom csendült,
azonban még mindig nem volt hajlandó JongHyunra nézni.
-
Micsoda meddig mehet? – pislogott értetlenül.
-
Az állandó menekülés. Nem unjátok még? Nem akartok normális életet? – YiEun
mélyet sóhajtott a második kérdésénél.
-
Hm – JongHyun elégedetlenül felszusszantott.
-
Akkor igen?
-
A magunkfajta mindig is a normális életre vágyik. Azt, ami soha nem lehet az
övé.
-
Te mire vágysz igazán? – Lassan fordította fejét JongHyun felé, tekintete
összeakadt a mélybarna szempárral, mely kissé homályosan csillant meg az éjszakai
fénynek köszönhetően.
-
Én? – YiEun parányit biccentett. – Egyszerű hétköznapra. Meghitt házikóra közel
a vízhez és a zöldhöz. Törvényes munkára tisztességes fizetéssel. Családra. Egy
nőre, akit szerethetek, és aki viszont szeret.
JongHyun
mélyen YiEun szemébe nézett, szinte már megbabonázta a lányt, szavait alig
hallhatóan formálta. A lány úgy érezte, képtelen szabadulni ettől a
tekintettől. Már-már késztetést érzett, hogy egészen közel hajoljon a fiúhoz,
és leplezetlenül megcsókolja őt egy óvatlan pillanatban. Azonban ettől a
szándékától hamar eltántorította egy erőteljes torokköszörülés, mely a volán
mögül érkezett.
-
Kiszállni! – utasította őket ellenkezést nem tűrő hangon YongGuk.
-
Hol vagyunk? – kérdezte YiEun, viszont kielégítő válasz nem érkezett.
-
Ott, ahol most kiszálltok – szűrte fogai között YongGuk. – Indulás! – Ezzel háta
mögé pillantott, majd azzal a lendülettel meg is fordult és a szélvédőn
keresztül fürkészte tovább a sötétséget.
-
Gyere, Emily – fogott JongHyun a lány bal csuklójára, aki a váratlan
közelségtől összerezzent. – Nem kell félned – mosolygott biztatóan.
-
Nem félek – kihámozta vékony tagját JongHyun hosszú ujjai közül, majd a
kilincsre fogott és egy magabiztos mozdulattal kilökte az ajtót. – Merre?
-
Gyere utánam! – JongHyun is becsapta az ajtót, majd a derekára erősített
fegyvertartóból kihúzott egy kisebb maroklövetűt és YiEun kezébe nyomta. –
Óvatosan! – suttogta maguk elé, miközben a másik tartóból elővette pisztolyát,
kibiztosította, és határozottan tartva, felemelte a fegyvert. – Erre – formálta
halkan, mire YiEun bólintott megértvén a parancsot.
JongHyun
ment előre, lábujjhegyen lopakodott a falhoz simulva, egyetlen lélegzetvételnyi
időre pillantott hátra, míg ellenőrizte YiEun helyzetét, aztán osont is tovább
a rozoga bejárat felé. YiEun lélegzetvisszafojtva lépdelt a fiú mögött,
ugyanúgy a kövezethez lapulva. A vaskos tömörfához érve JongHyun megállt, azt a
kezét, amiben nem a pisztolyt tartotta, felemelte és mutató ujját szájához
nyomva, csendre intette YiEunt. A lány újfent biccentett válaszul.
-
Háromra bemegyünk – súgta alig hallhatóan. – Egy. Kettő.
S
a harmadik másodpercben egy erőteljes lendülettel feltépte az ajtót, YiEun
pedig feltartott fegyverrel megindult előre, JongHyun pedig szorosan mögötte
ellenőrizte az esetleges váratlan támadókat. YiEun levegővétel nélkül forgatta
szemeit, hogy átvizsgálja a terepet, majd egy lépcsőhöz érve JongHyunra
fordította tekintetét. A fiú fejét rázva utasította a tovább haladásra, és a
feljáró melletti keskeny folyosó irányába mutatott állával. YiEun egyet
határozottan bólintott.
Megfontoltan
és újfent a falhoz tapadva, lábait keresztbe pakolva lépdelt a szemközti ajtó
felé, ahonnan pislákoló fényforrás szökött ki. JongHyun és YiEun összenézett.
Ezúttal a lány számolt el háromig, majd nyitott is be a szűk helyiségbe, ahol a
bútorok felborogatva, az üvegek és dísztárgyak összetörve, szanaszét hevertek a
padlón. A szőnyeg felgyűrődéséből dulakodásra következtethettek, az ajtó
melletti falba épített szekrény rései között szipogás hangjai szűrődtek ki.
JongHyun
maga mögé húzta YiEunt, arcához emelte fegyverét, majd visszatartva a
levegőjét, a szekrény fogantyújához nyúlt. Egy mozdulattal kirántotta az ajtót
és rögvest a bent megbúvó, összegörnyedt testhez szegezte a maroklövetűt. YiEun
ugyanebben a másodpercben ragadta meg JongHyun bal vállát, és megakadályozta,
hogy a zokogó alakot fejbe lője egy szívdobbanással később.
-
Kérem, ne! Ne bántson! – sikította könnyes hangon a rémült fiatal nő. – Nincs
semmi, amit elvihetne, csak egy hifi és a telefonom. Ott. Ott van a szekrényen,
de kérem! Kérem, ne öljön meg! Könyörgöm! – zokogta.
-
Ki maga? – informálódott.
-
Sumalee. A nevem Sumalee Bhuwakul – felelt könnyeivel küszködve.
-
Jöjjön. – JongHyun leengedte a pisztolyt, majd visszahúzta a kakast eredeti
helyzetébe, és derekára erősítette a fegyvert, hogy nyitott tenyerét nyújthassa
az ijedt lánynak.
-
Hogyan? – pislogott aprókat, a fölé magasodó ismeretlen férfit homályosan látta
maga előtt.
-
Azért jöttem, hogy biztonságba helyezzük magát. Jöjjön! – kérte magabiztosabban.
– Nincs túl sok időnk, úgyhogy mennünk kell!
-
Csak lassan testtel!
Ebben
a másodpercben kapott JongHyun és YiEun egyaránt a fegyveréért, gondolkodás
nélkül biztosították ki a maroklövetűket és fordították őket a hang irányába.
JongHyun összeráncolt homlokkal meredt a félhomályban megbúvó idegenre, hátat
fordított Sumalee-nek és két kezével tartotta tovább a fegyvert, bal kezének
mutató ujját a ravaszon pihentetve. YiEun ugyanekkor JongHyun mellé araszolt, s
pontosan abban a helyzetbe emelte meg pisztolyát, mint JongHyun.
-
Nem lesz semmi baj, Sumalee – súgta YiEun a háta mögé, megértő szembogara
rálelt a lány könnyes szempárjára.
-
Ühm – dünnyögte beharapva alsó ajkát.
-
Mit kerestek itt? – érkezett a függöny mögül, ahol a váratlan látogató bújt
meg.
-
Ugyanezt kérdezhetném én is – reagált JongHyun, miközben rászorított a pisztoly
markolatára. – Csak egyetlen rossz mozdulat, és az aszfaltról kanalaznak össze –
fenyegetőzött.
-
Nyugalom, Hyung, nyugalom – vigyorogta a lepel mögül.
-
JunHong? – JongHyun oldalra döntötte a fejét, ahogy felismerte az idegen
hangját, majd fokozatosan leengedte a fegyverét.
-
JongHyun? Mit csinálsz? – YiEun értetlenül nézte a mellette álldogáló férfit,
akinek ajkaira apránként költözött egy játékos vigyor.
-
Itt nem fenyeget semmi veszély, YiEun. Megnyugodhattok mindketten. – A kezdeti
görbület fokozatosan szélesedett. – Mit keresel itt, JunHong? – A nevezett felé
indult meg, majd a függönyhöz érve könnyedén elrántotta azt az ablak elől. –
JunHong! – nevetett fel. – Nem azt mondtad, hogy egy életre végeztél ezzel a melóval?
-
Tudod jól, hogy nem olyan könnyű a kiszállás, Hyung. – A rózsaszín hajú,
magasabb fiú is fogadta a baráti vigyort, aztán előmerészkedett a lepel mögül. –
Veled minden rendben? – nyújtotta kezét JongHyunnak.
-
Amennyire lehet – csapott bele a méretes marokba.
-
JongHyun? Mi ez az egész? Mi folyik itt? – szakította ki őket az örömködésből
YiEun aggódó kérdése.
-
YiEun, ő itt a Banda egy korábbi tagja, JunHong. Azt hittük, hogy kivonták a
forgalomból, de amint látod, korántsem így történt. – YiEun balgán meredt
JongHyunra, aki egy sóhajjal később folytatta is tovább gondolatmenetét. –
Azért van itt, hogy segítsen elvinni Sumalee-t az öccséhez.
A
két lányon egyszerre lett úrrá a mély döbbenet, míg YiEun csak pislogott maga
elé, addig a még mindig guggoló lányt újfent elkapta egy nagyobb sírógörcs. Hangos, keserves zokogása visszaverődött a falakról.
* * *
-
Minden rendben lesz – szólalt meg halkan, ajkain lágy és megértő mosoly pihent.
-
Kik vagytok? – kérdezte SaRang, ahogy kézfeje a férfi tenyerébe siklott.
-
Barátok, akik elvisznek az elveszettnek hitt bátyádhoz. – SaRang összerezzent a
választól.
-
T. Tes. Tessék? – hebegte kidülledt szemekkel, hirtelen azt hitte, hogy
képzelete űz vele csúfos tréfát.
-
Jól hallottad! – kuncogta a volán mögött ücsörgő DaeHyun.
-
A bátyám? Honnan? Hogyan? Miért? De. Én. Nem. Hogyan? – hebegte teljes
képzavarban úszva.
KiBum
gyengéden megszorította SaRang kézfejét, majd óvatosan visszacsúsztatta vékony
tagját a lány ölébe. Előre fordult, és az elsuhanó tájat fürkészte vizslató
szempárjával. SaRang mély sóhajai bepárásították a hátsó ablaküveget, zihálása
a síri csendben hamar feltűnt mindkét megmentőnek. DaeHyun fikarcnyit sem
foglalkozott a lány hangos lélegzetvételeivel, KiBum azonban alkalmanként
belenézett a külső visszapillantó tükörbe és onnan igyekezett megfejteni SaRang
arcvonásait. Ám KiBum mégsem bírta olyan sokáig, mint amennyire azt szerette
volna, így minduntalan hátrafordult SaRanghoz.
-
Ennyire aggódsz ezért a lányért? – jegyezte meg játékosan vigyorogva, ahogy szeme
sarkából KiBumra pillantott a sokadjára megismételt mozdulat után.
-
Hah? Mi van? – kapta a fejét DaeHyunra a rajtakapott KiBum, füle tövéig
vörösödött rátörő zavarában.
-
Ha ennyire félted, minek hoztad magaddal? – dünnyögte KiBum idegein táncolva.
-
Muszáj ezzel piszkálnod? – szűrte fogai között.
-
Nem piszkállak, csupán megjegyeztem, hogy a szokottnál is több figyelmet szentelsz
a női nem képviselőjének. – Ajkain továbbra is játékos mosoly figyelt, ahogy
feljebb váltott a sebességen és elhajtottak a városhatárt jelző tábla mellett. –
Azt hittem, hogy nem kevered össze a munkát a magánélettel.
-
Nem is keverem! – mordult rá, miközben visszafordult és összekulcsolta mellkasa
előtt a karjait.
-
Kérdezhetek valamit? – szólalt meg SaRang, hogy ezzel is kizökkentse a
vitatkozókat.
-
Már kérdeztél – humorizált a sofőr.
-
DaeHyun – mormolta nevét az anyósülésen ücsörgő megmentő. – Mit szeretnél
kérdezni, SaRang?
-
Miért akartok elvinni a bátyámhoz? – kérdezte.
-
Nem csíped a rokonságod? – kuncogott DaeHyun.
-
Muszáj ilyen taplónak lenned, DaeHyun? – emelte fel a hangját
elégedetlenségében KiBum, végül megint SaRang felé fordult. – Emlékszel bármire
is a gyerekkorodból?
-
Nem – fejét rázva toldotta meg egyszavas válaszát.
-
A bátyádra sem? – faggatózott továbbra is.
-
Nem. Egyke vagyok – sütötte le szemeit. – Nincsenek szüleim és nincs testvérem
sem. Senkim sincs – SaRang szeméből útnak indult az első könnycsepp, amit
sietve törölt le reszkető kezével. – Egyedül vagyok – motyogta könnyeivel
küszködve.
-
Ebben az egy dologban bizony tévedsz, SaRang – súgta DaeHyun. – A mai naptól
kezdve már soha nem leszel egyedül. – DaeHyun szájára biztató és egyben kedves
görbület költözött, ahogy a tükörből SaRangot figyelte.
A
lány nem tudott reagálni DaeHyun megjegyzésére. Fogalma sem volt róla, mégis
mit mondjon a fiúnak, ahogyan azzal sem tudott mit kezdeni, ahogyan
rámosolygott a tükörből. Felsóhajtott, majd kiengedve mély levegőjét, lehunyta
a szemeit és úgy hallgatta az autó zötykölődését. KiBum az út során néha
hátranézett, hogy biztos legyen, a lány nem ugrott ki valamelyik piros
lámpánál, DaeHyun pedig társát figyelte kíváncsian.
Közel
másfél óra autózás után DaeHyun lefékezett, majd leállította a motort és
kipattant az utastérből. A lány melletti ajtó kilincsére fogott, és azt egy
kicsit óvatosabb mozdulattal nyitotta ki. KiBum rögvest DaeHyun mellett
termett, majd jobb kezét felemelve, ujjbegyeit SaRang arcára simította.
Törődéssel telve cirógatta meg a puha bőrt, amire csak egy visszafogott
sóhajtás volt a válasz.
-
Ébresztő, kiscica – súgta fülébe. – Megjöttünk.
-
Mrpmfmh.
-
Gyere, kiscica, mennünk kell. – Megint SaRang fülébe duruzsolta csendes
ébresztgetését, majd elhajolt a lánytól és feszült figyelemmel várta, hogy a
lány kinyissa szemeit.
-
Mrpfmfjm – mormolta rekedtes hangon, miközben megdörzsölte mindkét szemhéját. –
Jinju? – dünnyögte macskáját keresve.
-
SaRang, KiBum vagyok, kelj fel – simított végig még egyszer a lány arcélén.
-
KiBum? – pislogott nagyokat, ahogy megpróbálta tisztábban kivenni KiBum arcát. –
Hol vagyok?
-
Megj~
-
Nem szálltak fel a gépre – fogott KiBum vállára DaeHyun, aki ijedten kapta
fejét társára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése