1. fejezet

Egy Megbízás.

Hetvenkét óra.

A Végrehajtót minden esetben védeni kell.

Ezek az első számú szabályok, amiket a Bandának be kell tartania. Minden célpont csak egy megbízás. A Teljesítésre összesen hetvenkét órájuk van. A Végrehajtót bármi áron meg kell védeni. Kint a Terepen egymás életéért felelnek. Ha az egyikük hibázik, azzal likvidálásra ítéli a másik hét társát. Nem lehet kérdés, nem lehet ellenkezés. Csak Parancs és Teljesítés. Máskülönben őket vonják ki végleg a forgalomból.

* * *

Épp csak bekúszott az első napsugár a függönyrésen át, amikor megcsörrent a telefon. A hang csakis egyet jelenthetett: új Megbízás. A telefoncsörgés után tizenöt másodperccel érkezik az e-mail. Egy fénykép a célpontról.

YiEun egyik oldaláról a másikra fordult, de a szomszédos szobából átszűrődő telefon hangja a nem létező álmot is kiverte a fejéből. Alig nyitotta ki a szemét, és forgatta körbe a fejét a falakon belül, amikor kopogtattak az ajtaján. YiEun sóhajtott még egy nagyot, felült az ágyon, könyökeivel megtámaszkodott a térdein, és egy ásítással zárta le a nehézkes ébredés folyamatát. De YiEun furcsa mód elmosolyodott a kopogtatás pillanatában.

Ugyan túl sok oka nem volt a mosolygásra, de a lány mégis megtette. Mert az ok ezúttal épp az ajtó másik oldalán ácsorgott. Megtörölgette a szemét, majd egy torokköszörülés után végre megszólalt.

- Gyere – a hangra nyílt a térelválasztó, és YiEun egyetlen örömére kedvenc Bandatagja dugta be a fejét rajta.

- Csináltam kávét, YiEun – suttogta a lehető leghalkabban, majd beljebb lépett a helyiségben, és egészen az ágyig araszolt.

- Köszönöm. Ő is ébren van már? – kérdezte, miközben elvette a porcelánt.

- Igen, de még nem jött elő a szobájából – leült a lány mellé az ágyra, egy meggyötört lélegzetvétel szakadt fel belőle.

- Úgyis mindjárt betoppan, szóval, jobb lesz, ha most inkább visszamész a szobádba.

- Nem foglak kettesben hagyni vele, YiEun – a lányra nézett, sötétbarna tekintete aggodalmat és féltést tükrözött.

- Nem fog bántani.

- Egyszer már megtette – morogta az orra alatt, bal kezét a lány jobb térdére csúsztatta, és finoman rászorított. – Nem akarom, hogy még egyszer megüssön.

- Az már nagyon rég volt – reagált halkan, és belekortyolt a gőzölgő koffeinbe.

- Soha nem tudhatod, hogy mikor borul el az agya megint.

- Addig, amíg azt csinálom, amit mond, nem fogja még egyszer megtenni.

- És mi van, ha egyszer megint ellenkezni akarsz?

- Megtanultam a leckét, többször nem fogok ellenszegülni – még egy kortyot juttatott le a nyelőcsövén.

- Akkor se kellett volna megütnie! – jelentette ki határozottan, és mélyen a lány szemébe nézett.

- Túlságosan aggódsz miattam – újra felfelé ívelő görbületre váltott a szája, még egyet hörpintett a kávéból –, talán jobban is, mint a többiek.

- Csak nagyon megkedveltek – mormolta kissé pirosló arccal.

- Én is nagyon kedvellek téged – megfogta jobb térdén pihenő kézfejét, és megszorította.

YiEun is a Védelmezője szemébe nézett. A tekintetük elmélyült. A korábbi féltés még mindig ott táncolt a fiú mélybarna lélektükreiben, mégis képesek voltak egymásra mosolyogni. Kis ideig még a másik mélységeibe merültek, végül az ajtórés alatt átszűrődő hangok a távozásra kényszerítették a fiút. Megszorította YiEun térdét, a lány gyorsan megitta a maradék koffeint, majd visszaadta a porcelánt. Elvette a kezét YiEun lábáról, és az ajtóhoz ment.

- Mark? – a fiú a neve hallatán az ajtóból visszafordult, kérdőn nézett YiEunre. – Köszönöm.

Egyetlen megértő mosolyt intézett a lány felé, és azzal el is hagyta a szobát. YiEun még egy nagy levegőt vett, beletúrt hosszú és világosbarna tincseibe, kicsit összerázta a hajzuhatagot, végül erőt vett magán, és kimászott az ágyból. Magára kapta a farmerját és egy fekete pólót, aztán ő is átballagott a nappaliba.

Szótlanul és lehajtott fejjel elsétált a kanapéig, és a karfára támaszkodott. Hat fiú a kanapéra és annak környékére telepedett, a hetedik pedig megállt a társaival szemben. Laza mozdulattal levágódott a heverővel szembeni dohányzó asztalra, és végigvezette szigorú tekintetét a Banda tagjain. Utolsóként YiEunon állt meg a pillantása. A lány érezte a vizslató szempárt, ökölbe szorította az ujjait, és felemelte a fejét. Egymásra néztek.

- Igen? – szólalt meg kisvártatva YiEun.

- Majd megbeszéljük – válaszolt monoton hangon.

- Értem.

- JR és YoungJae! – fordult társaihoz, mire azok ösztönösen kapták fel a fejüket, és néztek a Vezetőjükre. – Tudni akarom azt is a célpontról, hogy mikor evett utoljára kaviárt, és azt kihányta-e bármikor is! Mindent derítsetek ki róla, ami a kiiktatásához kell!

- Meglesz! – felelték egybehangzóan.

- Mark és Jackson! – szólt a másik kettőhöz, ők is a Vezetőre emelték a tekinteteiket. – Riasztók és zárak! – bólintottak egyszerre. – Egy terepjárót, amit ott hagytok, és egy menekülésre alkalmas járgányt szereztek! Lehetőleg minél gyorsabbat.

- Igen! – érkezett tőlük is összhangban a válasz.

- BamBam?! – fordult a hatodik társához, mire a nevezett letette az eddig ujjai között szorongatott maroklövetűt, és a Vezetőre pillantott. – Most te választhatsz társat magadnak.

- Én maradok a barátomnál. Még nem hagyott cserben – reagált halvány mosollyal ajkain.

- Haladhatnál a korral – bökte vállon őt a mellette ülő Bandatag.

- Nem haladok, YuGyeom! Megbízom a sniperemben, le nem cserélném holmi modern sz@rra!

- Fel ne kapd már a vizet. Csak gondoltam, most kipróbálhatnál valami újat is – ismét vállon veregette őt YuGyeom.

- Nem akarok kipróbálni semmit! Megszoktuk egymást, és az legalább azt csinálja, amit én akarok!

- ELÉG! – parancsolt rájuk a Bandavezér, mire szabályosan haptákba vágták magukat a veszekedők, de még a többi tag is összehúzta magát a parancsszóra. – Ha megvannak a szükséges infók és cuccok, akkor terepre!

- Igen! – egyszerre álltak fel, majd hajoltak is meg a parancs előtt.

Elsőként BamBam távozott a helyiségből, és ment a saját szobájába, majd JR és YoungJae hagyta el a házat, hogy begyűjtsék a Célpontról a kellő mennyiségű információt. Utánuk nem sokkal később távozott Mark is Jackson társaságában, akik szintén terepszemlét tartottak. De ők a Megfigyelőkkel ellentétben az alkalmas járművek után kutattak. YuGyeom szusszantott még egy utolsót, felvette a BamBam által ott hagyott lőfegyvert, és az ablak alatt álló asztalhoz sétált.

Kivette a tárat a pisztolyból, kiürítette, majd az asztal feletti polcon lévő dobozba tette a többi lőszer mellé az eltávolított töltényeket, aztán biztonságosan lezárta a tartót, és visszatette azt a polcra. Az asztal melletti szekrényből elővette a tisztító folyadékot, a tisztítókefét, majd némi rongyot is maga mellé készített. Kényelembe helyezkedett a székben, a fejére tette a fejhallgatóját, és minden további nélkül nekilátott a maroklövetű megtisztításához.

YiEun mozdulatlanul ült továbbra is a kanapé karfáján, és igyekezett felfogni a korábban hallottakat. Hiába csinálta évek óta, képtelen volt megbarátkozni bizonyos gondolatokkal. Ugyan leszokott a kérdezősködésről, de a fejében megannyi gondolat cikázott, melyekre szeretett volna választ kapni.

Egy ideig csak maga elé bámult, aztán YuGyeomra nézett, aki szinte megszállottakhoz hasonlóan takarította a szennyeződésektől a lőfegyvert. Ilyenkor esélytelen lett volna bármit is szólni a legfiatalabb fiúhoz. Belemerült az általa annyira élvezett munkába. YiEun akaratlanul mosolyodott el, valahányszor a Társára nézett.

De amikor egy sötét anyag került a szeme elé, ami egy derékszíjba volt belegyűrve, azonnal lefagyott a mosoly az arcáról, és csak egy nagyot tudott nyelni. Pislogott még néhányat az övre meredve, majd feljebb vezette a tekintetét. Egészen a matéria nyakáig, majd tovább vándorolt, mígnem egy tekintélyparancsoló szempárba nem ütközött a rémült pillantása. Szóra nyitotta volna a száját, de a Vezető ebben megakadályozta. A fejével a lány ajtaja felé biccentett.

YiEun határozatlanul bólintott egyet, megértvén az utasítást, és követte is a Bandavezért a szomszédos helyiségbe. Remegve pakolta a lábait egymás után, a teste összerezzent, amikor a háta mögött hirtelen bevágódott az ajtó.

- Ülj le!

- Igen! – bólintott, és az ágyához araszolt, de nem mert helyet foglalni a fekhelyen.

- Akarsz valamit kérdezni? – a barátságossá vált hang meglepte a lányt, arcára láthatóan ült ki döbbenetének minden jele. – Most kérdezhetsz. Azért vagyunk itt.

- Öhm – nyelt egyet, reszketve leült az ágyára, ökölbe szorított kezeit az ölébe tette.

- Leülhetek melléd? – YiEun mély döbbenetében csak biccenteni volt képes. – Na, ne legyél már ilyen megszeppent! Ez nem jellemző rád.

- Cs-csak nem. Csak nem értelek, JB. – felelt a térdeit fürkészve.

- Sajnálom.

- Mit? – felkapta a fejét, és JaeBumra nézett. – Mit sajnálsz?

- Tudod jól.

- Nem érdekes.

- Nem tudom, hogy miért tettem, mert nincs rá mentségem. Egyszerűen elborult az agyam, és csak egy koloncot láttam akkor benned, amit a nyakamba varrtak.

- Nekem se volt jó érzés, hogy zsákot húznak a fejemre, összekötözik a végtagjaimat, csomagtartóba raknak, aztán meg belöknek valahová, és hirtelen hét hapsi között találom magam. És még arra sincs esélyem, hogy kérdezzek bármit is, mert valakinek abban a másodpercben megismerem az öklét, majd egy pillanattal később a gyomorszájamba is beletapos ugyanaz az illető.

- Ebbe még bele se gondoltam.

- Pedig így volt – YiEun nagyot sóhajtott. – Elrángattak a kiképzés közepéről, aztán három órával később meg itt találtam magam. Ahogy a padlón görnyedek másodmagammal.

- Nekem annyit mondtak, hogy kapunk egy Végrehajtót. De azt nem árulták el, hogy épp egy nő lesz az.

- Miért nem kérdeztél? – YiEun észrevétlenül elmosolyodott, ami hamar viszonzásra lelt.

- Nekem se lehetett kérdeznem. Hoztak, itt hagytak, és tovább álltak.

- Kérdezhetek? – YiEun a Vezetőre nézett, ujjai ellazultak az ölében.

- Azt mondtam, hogy azért vagyunk most itt. Kérdezz!

- Miért nem szálltatok még ki?

- Te is tudod jól. Nem lehet. Csak egy módon hagyhatjuk abba ezt az egészet.

- Helyes egyáltalán, amit csinálunk?

- Nem tudom. Nem gondolkodom már ezen egy ideje.

- Miért nem?

- Mert túl sokan vannak, akik már így is kísértenek az álmaimban.

YiEun szemében összegyűltek a könnyei. Mindig is tartotta magát, és soha nem hullatta a könnyeit a többi társa előtt, de amikor a biztonságosnak érzett falain belül találta magát, nem bírt uralkodni az érzelmein. Ezúttal se volt másként. Hiába nem volt egymaga, mégse tudta visszatartani a sós cseppeket. Lenyelte őket, de a homályosság megmaradt lélektükreiben.

Kissé reszketve emelte fel bal kezét, majd csúsztatta át JB jobb kezére. Az ujjaira szorított. Meglepetésére a gyengéd szorítás is viszonzásra lelt, csakúgy, mint a korábbi halvány mosoly. Hosszú percek teltek el a némaságban, végül a lány visszahúzta az ölébe a kezét, és összekulcsolta az ujjait.

- Igaz, hogy elhagytad a pisztolyodat? – kérdezte JaeBum, és oldalra döntötte fejét.

- Nem teljesen.

- Hanem? Részlegesen hagytad el?

- Nem én hagytam el. A kocsiban maradt az utolsó Megbízás teljesítésekor. Az pedig a folyó egy eldugottabb szakaszán végezte.

- Akkor kellene egy másik, nemde? – féloldalas mosolyra húzta a száját.

- Nem ártana. De most, ha lehet, akkor ne Röhm legyen – mormolta.

- Nofene?! Nem tetszik? YuGyeom szerint megbízható stukker ez az RG9-es.

- Az lehet, de nekem akkor sem tetszik – motyogta.

- Akkor mit szólsz ehhez?

A háta mögé nyúlt jobb kezével, és előhúzta a nadrág derékrészébe rejtett maroklövetűt. YiEun tekintete felragyogott, ahogy JB tenyerére pillantott. Tátott szájjal bámulta a parányi fegyvert, szóhoz se jutott döbbenetében.

- Látom, BamBam jobban eltalálta az ízlésedet ezzel a Pocket Nine-al - YiEun egy aprót biccentett, végül elvette a kezéből, és hosszú percekig csodálta újdonsült játékszerét.

JaeBum szokásával ellentétben nem távozott azonnal a lány szobájából. Csendben üldögélt mellette néhány percig, majd mikor meghallotta az első ajtócsapódást, csak akkor kelt fel a lány mellől. Jobb kezét felemelte, és lassan végigsimított a lány fején, majd maga mellé engedte a karját, és magára hagyta YiEunt. Tele újabb kérdésekkel a fejében.

Sniper

Röhm RG9

Detonics Pocket 9