2. fejezet

YiEun csak bámulta az ajtót, ahogy becsukódik a Bandavezér háta mögött. Semmit nem értvén meresztette a szemét, és igyekezett felfogni a korábban történteket. Fogalma sem volt arról, hogy JaeBum miért ült le vele egyáltalán beszélgetni; ahogy azt sem értette, miért kapott éppen tőle egy újabb játékszert. Ha valaki elhagyta a fegyverét valamilyen okból kifolyólag, annak kellett gondoskodnia az új beszerzéséről is. De ez YiEun esetében ezúttal elmaradt. Persze eddig nem is történt vele hasonló dolog, most mégis furcsállta ezt a fajta figyelmességet a fiútól.

De a lányt leginkább JaeBum érintése foglalkoztatta. A többi kérdés parányinak számított ezzel a viselkedéssel szemben. Mert még valahogy csak-csak megmagyarázta azt, hogy kapott egy új pisztolyt. Hiszen a Megbízást végre kellett hajtania, ami lőfegyver nélkül néha elég nehezen ment. Azt is úgy, ahogy felfogta, hogy miért beszélgetett vele. Egyszer már BamBammel is leült megbeszélni egy-két dolgot, így most neki kedvezett a Vezér. De az érintésre sehogy se találta az okot és a magyarázatot.

A Bandavezér nem volt híres soha sem a testi kontaktusról. Maximum a többi fiúval fogott kezet, de itt meg is állt a közeledés. Most mégis megsimogatta YiEun haját, gyengéden és törődéssel telve. Ahogyan egy valaki szokta őt érinteni. De tőle ezt megszokta, és jól is esett a lánynak. Mert volt valaki, aki nem csak Bandatársat látott benne, hanem barátot is.

YiEunt egy határozott kopogtatás térítette észhez, majd egy szívdobbanással később nyílt is a térelválasztó. Mark sietett hozzá kissé rémült tekintettel. Egyetlen mozdulattal kihúzta YiEun ujjai közül a fegyvert, letette az ágy szélére, majd a lány kezeire szorított, és leguggolt elé.

- Nem bántott? Mit akart tőled? Miért volt itt? Ugye nem csinált semmit veled? Nem ért hozzád? YiEun?! Válaszolj! Miért volt itt nálad?! Mit akart?

- Most melyik kérdésedre válaszoljak?

- Hah? Mi van? – értetlenkedett a fiú a kérdészápor után.

- Azt sem tudom, hogy mire válaszoljak, mert annyi kérdést tettél fel egyszerre!

- Egyre válaszolj!

- Mire?

- Mit akart tőled?

- Beszélgettünk.

- Hogymit? Mit csináltatok? – Mark pupillája kidülledt döbbenetében, hirtelen úgy érezte, hogy valaki a tarkójára csapott, és egy álomba került.

- Jól hallottad! Beszélgettünk – jelentette ki határozottan YiEun.

- Miről?

- Kérdezhettem.

- Hah? Mit?

- Amit szerettem volna tudni.

- De hogy’ érted, hogy kérdezhettél. Ezt nem értem.

- Behívott a szobába, és közölte, hogy kérdezzek. Azért vagyunk itt, hogy kérdezzek. Így fogalmazott.

- Mit kérdeztél?

- Először semmit. Csak nem értettem a viselkedését, aztán meg hirtelen benyögött egy bocsánatkérést.

- Mit nyögött be? – elengedte a lány kezeit, és felegyenesedett.

- Bocsánatot kért.

- Ezt megszállta az ördög. Mégis miért kért?

- Azért, amiért bántott – felelt lehajtott fejjel. – Hogy akkor egyszer megütött és belém rúgott.

- Kicsit megkésett a dologgal, nem gondolod?

- Nem is ez a dolog piszkál igazán.

- Hanem? – Mark újfent leguggolt YiEun elé, összekulcsolta az ujjaikat. – Mi jár a fejedben, YiEun? Mi az, ami piszkál?

- Utána adott nekem új pisztolyt, mivel elhagytam a másikat.

- Nem elhagytad, hanem az a barom hagyta a kocsiban, amikor szórakozott a női stukkereddel. Mert neki éppen akkor kellett imitálnia téged, és vinnyogott hozzá is egy sort, amikor az autót tüntettük el a zsaruk elől. Elmebeteg – Mark ajkaira apró mosoly ült, ahogy felidézte az ominózus napot.

- A te pasid, de egyébként meg a lényegen nem változtat.

- Nemapasim! – morogta válaszul, a tekintete találkozott YiEun pillantásával.

YiEunből egy hangos és kissé kétségbe esett sóhaj szakadt fel. Mélyen Mark szemébe nézett, és tovább morfondírozott, hogy egyáltalán beszámoljon-e a fiúnak a továbbiakról. Ezúttal is hozzá ért JaeBum, de nem úgy, ahogy azt a fiú gondolta. Kisvártatva Mark a lány ujjaira szorított, aki végül egy mélyebb levegővétel után megszólalt.

- Mielőtt kiment volna a szobából, megsimogatott – mormolta az orra alatt.

- Miii? – csattant fel, mikor feldolgozta az információkat.

- Muszáj mindig visszakérdezned? – morgott YiEun. – Mindjárt leveszik a fejedet, amiért itt vagy, te meg még itt húzod az időt is a kérdezgetéseiddel!

- De mi az, hogy megsimogatott? Hogy? Hol? De főleg miért?

- Szerinted, ha tudnám, hogy miért tette, akkor úgy ülnék itt, mint egy rakás szerencsétlenség?!

- Csinált még mást is a simogatáson kívül? – oldalra döntötte a fejét, és összekulcsolta a karjait a mellkasa előtt.

- Jacksonra is így szoktál nézni, ha megbámul egy csajt terepszemle közben? – kérdezte mosolyogva.

- Hülye vagy te, nem szerencsétlen! – nevetve vágott vissza. – De most komolyan!

- Komolyan kérdeztem. Így szoktál rá is nézni, amikor féltékeny vagy?

- Hagyd ezt abba! – leengedte a karjait, és visszalépett YiEunhöz. – Hol simogatott meg?

- A fejemen. Miért?

- Tényleg érdekes.

- Az is érdekes, hogy még bent maradt velem, miután odaadta a pisztolyt.

- Erről még később beszélünk...

Mark fordult egyet, és már kint is volt YiEun szobájából. A lány az ágy végén fekvő maroklövetűre pillantott. Újabb sóhajt eresztett meg, aztán ismét ujjai közé fogta legújabb barátját. Kicsit megforgatta, méregette, aztán megszorította, és célra tartotta. A szemközti asztalon álló fekete színű kislámpának szegezte a pisztolycsövet.

Magabiztos mozdulattal meghúzta a ravaszt. Töltetlen fegyver lévén, természetesen nem sült el, viszont YiEun szája mosolyra húzódott a halk kattanás pillanatában. Újabb mély lélegzetvétel távozott ajkai között, felkelt az ágyáról, és az asztalhoz lépdelt. Kis ideig még forgatta a kezei között a lőfegyvert, majd kivette a tárat a helyéről. Meglepetésére egy töltény méretűre hajtogatott papírdarab volt beletuszkolva.

YiEun összeráncolta a homlokát, félretette az üres tárat és a fegyvert, aztán széthajtogatta az egyébként is kicsiny papírfecnit. Csak pislogni volt képes a lapra írt szöveget látva. Hirtelen azt hitte, hogy hallucinál, de a beszűrődő hangokból rá kellett jönnie, hogy ébren van, és nem a képzelete játszadozik vele. Gyorsan összehajtotta a fecnit, és a szobában található egyetlen könyvbe rejtette. Megtöltötte a tárat kilenc mm-es töltényekkel, visszacsúsztatta a teli tárat, majd a párnája alá rejtette a pisztolyt.

Sietve elzavarta az összes gondolatát, aztán ő is csatlakozott a Banda többi tagjához. Furcsa és nem megszokott jelenetbe botlott, ahogy kilépett a helyiségből. Jackson és Mark a kanapén veszekedett az egyetlen távirányítóért; BamBam az ajtófélfáját támasztotta, és YuGyeomot figyelte, aki még mindig átszellemült mozdulatokkal tisztogatta ugyanazt a fegyvert. A megfigyelők közül az egyik – személy szerint JinYoung – a konyhában sertepertélt, és valamiféle ennivaló után kotorászott; YoungJae meg az étkező asztalnál üldögélt, és várta, hogy a szájába repüljön a sült galamb. JaeBum mit se foglalkozva a Banda többi tagjával, az ablakon át bámulta a külvilágot, és figyelte az utcán sétáló embereket.

YiEun néhány pillanatig elmerült a Bandavezér mélázó alakjában, hirtelen felrémlett benne az üzenet, amit vélhetőleg JaeBum hagyott neki, végül csak egy halk sóhajtás volt, amivel reagálni tudott a fejében lévő káoszra. Kezdte úgy érezni, hogy az egyébként sem egyszerű élete lassanként felborulni látszik, és még nagyobb zűrzavar lesz úrrá az elméjében.

Elengedte az idáig szorongatott kilincset, a konyhába ment. Megszánta az éhes szemeket meresztő Megfigyelőt, aki csak az üres poharat tologatta egyik kezéből a másikba, és vele együtt JinYoungot sem akarta tovább kínozni, aki egyre kétségbeesettebben keresett normális étel után.

Megállt a fiú mögött, és a vállaira szorított. JinYoung abban a pillanatban dermedt szoborrá, ahogy megérezte YiEun puha és meleg tenyereit a testéhez érni. Értetlenül fordult a lány felé, aki halvány mosollyal az ajkain nézett rá.

- Te? – bökte ki majd félperces tanakodás után.

- Éhes vagy, nem?

- Tudnék enni. Miért?

- Akkor csinálok valami ehetőt.

Erre a kijelentésre mindenki abbahagyta, amivel épp foglalatoskodott. Még YuGyeom is letette a tisztára súrolt maroklövetűt, levette a fejéről a fülhallgatóját, és teljes figyelmet szentelt a lánynak. A Bandavezér elfordította a tekintetét a külvilágról, és most YiEunt nézte átható pillantással. Egyedül a távirányítóért ment még egy kisebb harc. Persze csak látszólag; utoljára Mark rántotta ki Jackson kezéből az eszközt. Végül ők is YiEunt bámulták vizslató szemekkel.

- Most mit néztek ennyire? – csípőre tette a kezeit, és végignézett a hét fiún.

- Te komolyan főzni akarsz? – tette fel az első kérdést YuGyeom.

- Ketten mindjárt éhen halnak, és gondolom, azért ti is magatokba tudnátok tömni pár falatot. Jól gondolom? – elmosolyodott, és közben leengedte a karjait a teste mellé.

- De nincs itthon csak tészta meg zöldség – morogta az orra alatt JinYoung.

- Az épp elég egy könnyű ebédhez.

- Semmi hús nincs a hűtőben? – BamBam indult meg a hűtőszekrényhez, és nyitotta is ki az ajtaját egy határozott lendülettel, majd félig eltűnt benne. – A rohadt életbe, Gyeomie! Megint felzabáltál mindent?! – morogta még mindig a hűtőben lógva.

- Na, szakadjál le rólam! A közelébe nem mentem ma még a konyhának!

- Akkor hová lett a kaja, ha nem te fosztottad ki a fagyasztót?!

- BamBam, szállj ki a hűtőből! YuGyeom, te csillapodj le! Mark, kérem a kisbusz kulcsát!

- Minek az neked?

- Csak add ide, azt mondtam!

- Ott van felakasztva – biccentett az ajtó melletti barna kulcsos-szekrényre.

- Te velem jössz! – közölte magabiztosan a lány szemébe nézve, és elindult az ajtóhoz.

YiEun ijedten nézett Markra, majd a Bandavezérre siklott át a tekintete. JaeBum levette a fekete bőrkabátját a fogasról, laza mozdulattal magára varázsolta, majd kivette a slusszkulcsot a fali szekrényből. Ismét a lányra nézett.

- Felőlem jöhetsz egy pólóban is, de lehet, hideged lesz benne – a kilincsre fogott a kérdés végén.

- D-de én. Miért én?

- Mert te fogsz főzni.

- Öhm.

- Menjünk!

Ezzel lenyomta a kilincset, és kinyitotta az ajtót. YiEun nagyot nyelt, lopva nézett Markra, aki a következő pillanatban felpattant Jackson mellől, és a lányhoz sietett. A csuklójára fogott, mélybarna szempárja haragosan csillant meg a délutáni napfényben.

- YiEun itt marad! - közölte ellenkezést nem tűrően.

- Mark?

- Nem megy veled sehova!

- Azt majd én eldöntöm, hogy mikor és hova megy! – ellépett az ajtótól, és közelebb sétált YiEunhöz.

- Ne akarj provokálni! – elvette a kezét YiEun csuklójáról, és maga mögé utasította a kissé reszkető lányt.

- Egy kicsit elveted a sulykot, nem gondolod? – Mark felé tett még egy lépést, a két fiú között szikrázott a levegő, vágni lehetett a feszültséget kettejük között.

- Rajta! Húzz be egyet! Máshoz úgysem értesz! De többé nem hagyom, hogy a lányhoz érj, megértetted?!

- Mark – motyogta rémült hangon YiEun, tenyereit a fiú lapockáira tette, és megkapaszkodott a vékony anyagban.

- Te csak maradj a hátam mögött. Előbb túl kell jutnia rajtam, az pedig nem lesz könnyű.

- Azt hiszed, hogy ettől most megijedtem.

- Nem hiszek semmit, de YiEun itthon marad.

A Bandavezér oldalazott egy lépést, hogy közelebb kerüljön a lányhoz, mire a legidősebb fiú megragadta JaeBum pólóját a mellkasánál fogva, és visszarántotta maga elé. Az orruk hegye összeért, JaeBum jobb keze pedig ökölbe szorult a következő másodpercben...