5. fejezet

YiEun mosolyogva állt neki harapnivalót készíteni, és közben a kettejüket figyelő Társakra pillantgatott. Azonban a lágy görbület, ami ajkain ücsörgött egy ideje, hirtelen lefagyott, amikor meghallotta a bejárati ajtó súrlódását, és Mark izzó tekintetébe ütközött mosolygós szempárja. Nem akart újabb bonyodalmat a két fiú között, így mindent letett a kezéből; hosszan végigsimított JaeBum felkarján, aztán megragadta Mark csuklóját. Egészen a lány szobájáig vonultak, majd fordult is a kulcs a zárban, ahogy becsukta azt maguk mögött.

- Tudom, hogy ki vagy borulva a dolgok miatt, Mark, de nem tehettem mást! – kezdett bele, ahogy a fiút lenyomta az ágy melletti székbe.

- Miért? Mit tettél? – összekulcsolta a karjait a mellkasa előtt, számon kérően nézett YiEunre.

- Úgy kérdezed, mintha nem tudnád – mélyet sóhajtott, és leült az ágy szélére.

- Miért? Tudnom kéne?

- A p.csába! – fakadt ki a kérdés hallatán, majd kissé visszafogta indulatait. – Ne játszd már az óvódást! Teszed itt a sértődött felet, mintha köztünk lenne bármi is, és nem tehetnék semmit sem szabad akaratomból.

- Miért ne tehetnél? – gúny áradt minden szavából.

- Mark én nagyon kedvellek téged, de JaeBum – hirtelen elhallgatott, ahogy a fiú szemébe nézett.

Mark kezdeti idegessége elhalványult, tekintetében pusztán az aggodalom jelei tükröződtek. YiEun felkelt az ágyról, és a fiú elé guggolt, majd összekulcsolta az ujjaikat. A szemkontaktust egy másodpercre sem szakították meg, végig egymás lélektükreibe merültek. YiEunből egy újabb sóhaj szakadt fel, amiben hamar követte őt a Banda legidősebb fiútagja.

- Mi történt köztetek, YiEun? – szólalt meg kisvártatva.

- Minden – motyogta pironkodva.

- Mégis?

- Aish – morogta lesütött szemekkel. – Muszáj ezt most? Nem lehetne, hogy később beszéljük meg?

- Te ráncigáltál be a szobádba, gondoltam, hogy éppen emiatt. Nem ez volt az ok?

- Öhm. Én csak nem akartam, hogy még egyszer egymásnak esettek egy hülyeség miatt.

- Te soha nem lehetsz hülyeség kettőnk között, ezzel remélem, tisztában vagy – lazított jobb kezének szorításán, és végigsimított YiEun arcélén, majd ismét összefonta az ujjaikat.

- Hát. Most mégis úgy érzem, hogy egy hülyeség miatt ugrottatok egymásnak – mormolta az orra alatt.

- Miattad mentem neki, és újra megtenném.

- De most már más a helyzet – felemelte a fejét, és Markra nézett.

- Miért? Mi változott? Te lettél a Bandavezér csaja, és én már nem is lehetek a barátod, vagy mi?

- Hülye! – mordult fel nevetve, majd el is komolyodott. – Nem erről van szó.

- Hanem? – felhúzta a lányt a földről, majd egy könnyed mozdulattal az ölébe ültette.

- Mark? – két ujja közé fogta az állát, és maga felé fordította a fejét. – Szeretsz engem?

- Persze, hogy szeretlek. Miért?

- Hogyan szeretsz?

- Hogyhogy hogyan? Miféle kérdés ez? Szeretlek és kész.

- De miként? Barátként? Szeretőként? Vagy anyaként? Vagy miként?

- YiEun – szusszantott egyet, feljebb húzta a lányt a combjain, egyik kezét a derekára tette, a másikkal szabadon lévő kezeiket kulcsolta össze. – Szeretlek. Ezt soha nem tagadtam. De megvan az okom, hogy miért kedvellek jobban, mint a többiek. Vagy éppen miért egy kicsit másként.

- De én. Szóval én is nagyon kedvellek, és tudom, hogy ha te nem lettél volna mellettem, akkor valószínűleg már alulról szagolnám az ibolyát. De~

- YiEun, nyugi. Nem vagyok beléd zúgva, ahogy azt kamaszok szokták! – kuncogta.

- Akkor? Miért vagy ilyen kedves velem az első naptól fogva? Miért védtél mindig tőle?

- Megvan rá az okom, legyen ennyi elég.

- De mi az? Miért csinálod?

- Okkal, YiEun. Egy nagyon jó okom van rá.

Azonban mielőtt még a lány tovább faggathatta volna Bandatársát, határozott ajtókopogtatás szakította félbe a fontos beszélgetésüket. Még válaszolni sem volt ideje a figyelemfelhívásra, már nyílt is a térelválasztó. YiEun lecsúszott Mark öléből, és megállt a fiú mellett, ahogy megjelent a Bandavezér az ajtóban.

A legidősebb fiú YiEunre pillantott, majd JaeBumra vezette magabiztosságot sugárzó tekintetét. Lassan felkelt a székből, egy pillanatra magához ölelte a lányt, és a Bandavezérhez ballagott. Megfontoltan lépdelt elé, és elmélyítette mélybarna pillantásukat.

- Egyszer bánj vele úgy, ahogy nem lenne szabad, és esküszöm, akkor láttad utoljára felkelni a napot!

- Mark – suttogta a háttérből YiEun.

- Hallottad, amit mondtam?

- Nem vagyok süket – morogta JaeBum.

- Ajánlom, hogy vigyázz rá, különben megbánod!

- Most az egyszer nem kötnétek inkább békét? – lépett előrébb YiEun, megunva a két fiú kakaskodását.

- YiEun? – fordította figyelmét a lányra Mark.

- Mindkettőtöket nagyon kedvelem, de nem bírom nézni, ahogy marjátok egymást miattam, legyen annak bármilyen oka. Mi egy csapat vagyunk, és szeretném, ha nem csak a Terepen tartanánk végre össze, hanem itt is. A falakon belül. Ne csak odakint legyünk Társak, hanem itt is. Sokkal jobban bíznék akkor kint is!

- ... – Mark nagyokat pislogott a lányra, aztán JaeBumra nézett, majd vissza YiEunre.

- Ha idebent nem számíthatok rátok, akkor hogyan legyek képes bízni odakint tovább? Honnan tudhatom, hogy nem fogtok éppen pisztolyt tartani a fejemhez?

- Ezt egyikünk sem akarta sohasem megtenni – reagált elsőként a legidősebb fiú.

- Mit akarsz tőlünk, YiEun? – szólalt meg végre a Bandavezér.

- Béküljetek ki, és többé ne akarjátok átharapni a másik torkát miattam! – közölte tényként, mire a két fiú egymásra nézett.

- Ezt most komolyan mondtad? – pislogott Mark, le sem véve a szemét JaeBumról.

- A lehető legkomolyabban – jelentette ki ellenkezést nem tűrő hangon YiEun.

Mark és JaeBum rezzenéstelenül nézte a másik arcvonását, és igyekezett kiolvasni minden gondolatot a tekintetéből. YiEun sem mozdult a fiúk mellől. Először Mark vállát fogta meg, aztán JaeBum kezét kereste meg, majd kulcsolta is össze az ujjaikat. A kezeikre szorított, egy időben Mark vállára markolva.

Hosszú, feszült és néma percek teltek el – habár alig töltöttek együtt tíz percet – míg a Bandatagok YiEun javaslatát fontolgatták. JaeBum nem volt hajlandó elengedni a lány kezét, YiEun viszont a kezét nem volt rest továbbra is Mark vállán pihentetni. YiEun már majdnem feladta a könyörgést szemeivel, amikor a Bandavezér szabadon lógó karját lassan felemelte, és tenyerét nyújtotta a másik fiúnak. Mark a békejobbra fordította a tekintetét, mélyet lélegzett.

- Benne vagy? – szólalt meg kisvártatva JaeBum.

- Nem fogod bántani? – kérdezte monoton hangon.

- Nem teszek többé olyat, amivel árthatok neki.

- Ha mégis?

- Mark – suttogta YiEun.

- Te most maradj csendben egy picit, oké? Tehát? Ha mégis ártasz neki?

- Akkor bosszúból azt tehetsz, amit akarsz. Nem kell kíméletesnek lenned – leengedte a karját.

- Na, jó. Ez minden csak nem békekötés! – mordult fel YiEun. – Ha nektek, akik állítólag kedveltek, ilyen baromi nehezére esik, hogy félre tegye az állandó viaskodást, akkor inkább felejtsük el az egészet, ti pedig engem!

- Mi van? – tökéletes összhangban kérdezte a két békítendő fél.

- Vagy abbahagyjátok ezt az eget rengető baromságot, amit műveltek, vagy engem többé egyikőtök sem lát, és pont lesz@rom a Végrehajtó mivoltomat. Inkább magam állok a Szervezet fejei elé, és kérek egy laza tarkón lövést, minthogy ezt így tovább csináljuk!

- Legyen – mormolta a legidősebb.

- Akkor? Kiegyezünk? – emelte fel ismét a karját, és nyújtotta azt Marknak.

- Ki! – a tenyerébe csapott, ami kicsit sem tetszett YiEunnek, így határozottan megmarkolta JaeBum kezét, és végre békét kötöttek.

YiEun a kézfogást látva megkönnyebbült, ahogyan Mark is elégedetten bólogatott a lányra, és még a Bandavezér is kapott egy elismerő biccentést. Végül elengedték a másik kezét, és elsőként Mark fordult a békítő szerepét betöltő lányhoz. Magához ölelte, hosszan végigsimított a hátán, majd egy puszit nyomott világosbarna tincseire, és elengedte YiEun derekát, aztán kiment a szobából.

Mark távozása után YiEun hátat fordított a Bandavezérnek, és az ágyához sétált. Mély levegőt véve ült le az ágyra, és temette arcát tenyerei közé. A korábbi magabiztosság elhagyta a testét, és némi félelem lett úrrá rajta. Csupán az óvatos lépteket hallotta, amik egyre csak közeledtek hozzá, majd két tenyeret érzett meg a haján, amik gyengéden siklottak végig a válláig, és szorítottak rá a testére.

A lány leengedte a kezeit, lassan nézett a már előtte guggoló fiúra. Nyelt egy nagyot. Kissé ijedt pillantása összekapcsolódott a Bandavezér megértő tekintetével.

- Ne haragudj! – nyögte ki egy szívdobbanással később YiEun. – Én csak nem akartam, hogy bajotok essen, és megint miattam veszekedjetek, aztán abból még nagyobb baj legyen, és utána meg szétessen az egész csapat, csak mert mindketten velem.

- Cssh! – mutató ujjával némította el a hebegő lányt, majd elmosolyodott. – Semmi baj, YiEun.

- Hm?

- Nem haragszom, YiEun – elvette az ujját a szájáról, arcával közelebb hajolt a lányéhoz. – Nem történt semmi baj. Te csak jót akartál, és igazad is van.

- Hah? – motyogta döbbenten.

- Nem mondom el még egyszer – kuncogta, miközben a maradék távolságot is leküzdötte kettejük között.

Gyengéden és törődéssel telve simította össze párnáikat, és hívta egy lágy csókba a lányt, amit lassanként mélyített el. Két karját YiEun dereka köré fonta, közelebb vonta magához, és végre YiEun is teljesen fellélegzett, karjait JaeBum nyakára vezette.

- Gyere, meg kell dumálnunk az új melót – súgta ajkaik közé, miután elváltak egymástól.

- Jó. Bár jobban örülnék, ha másmilyen körülmények között találkoztunk volna, és egészen másmilyen lett volna a kapcsolatunk.

- Én is – mosolyogta –, de itt és most így kellett találkoznunk.

- Értem.

- Menjünk, mert össze kell rántanom ezt a mihaszna Bandát, teljesen elkanászodtak, amíg velem foglalkoztál.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy megbántad?

- Ne forgasd ki a szavaimat, mert megint megharapdállak! – ezzel érzékien fogai közé szorította a lány fülcimpáját, és kissé megmorzsolta.

YiEun kuncogással felelt a Bandavezér ténykedéseire, majd egy fékevesztett csók után üresen hagyták a lány szobáját, és a nappaliba ballagtak. Egyetlen füttyentésre a Banda összes tagja a kanapé környékén termett, és parancsra várva figyelt JaeBumra. A Bandavezér elsőként YoungJae-re nézett, majd egy bólintással szólásra utasította.

- A Célpontunk ezúttal Choi MyunShin, ismertebb nevén Black Shin. Negyvenhárom éves, száznyolcvanhét centi magas, barna szemű és barna hajú férfi – mondta az elsődleges adatokat.

- Családi állapot?

- Egyedülálló. Nincs feleség, nincs gyerek, csupán néhány alkalmi szerető.

- Körök?

- Üzletembernek mondja magát. A fedőcég, amivel a fegyverkereskedelmet biztosítja a maffia körein belül, egy étteremhálózat.

- Tehát nincs senkije a szeretőin kívül – YoungJae bólintott megerősítve JaeBum szavait. – Ezt fogjuk kihasználni. YiEun, rajtad a sor.

- Mennyire menjek közel hozzá? – kérdezte monoton hangon.

- Ne túl közel, csak amennyire feltétlenül kell! – reagálta követelőzően a Bandavezér.

YiEun immáron mosolyogva fogadta a parancsot. Mindenki számára szokatlan volt JaeBum viselkedése, hiszen ezúttal is YiEun teljesíti a megbízást, és közelíti meg a Célpontot. De a történtek után JaeBumban felébredt egy addig kevésbé ismert érzés.

Féltékenység járta át a gondolatait, és már-már alig akart szabadulni ettől az érzéstől. Egyetlen viszály a feje tetejére állította a Banda életét, és megváltoztatta az erőviszonyokat, amiből következett, hogy ezentúl nem lesz egyszerű egy-egy Megbízást végrehajtani. Főleg akkor, ha YiEun az a Végrehajtó.