-
Válassz. Golyó vagy penge? – JongHyun lassan hátrahúzta a kakast, a kést pedig
JaeBum hasfalához nyomta.
-
JongHyun! – kiáltott fel nevével YiEun, mire a nevezett a lányra nézett. –
Ne... – suttogta maga elé, mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, aggódott
JaeBum életéért.
-
Ő kezdte – szűrte fogai között, ajkaira veszélyes mosoly kanyarodott szavai
végén, majd visszanézett JaeBumra. – Szóval? Melyik legyen? A pisztolyt vagy
inkább a kést választod? – morogta, ahogy a penge hegyét kicsit beljebb nyomta a
rivális Bandavezér hasába, de még nem hasadt fel bőre.
-
Csak rajta. Ölj meg, de ne feledd, hogy én sem vagyok egyedül – fenyegetőzött.
-
Tsch. Ugyan! Ha fele ennyien se lennénk, még akkor sem tudnátok végezni velünk,
annyira legyengültetek. Gondolj csak bele – sóhajtotta.
-
JongHyun... kérlek...
YiEun
visszalépett a kakaskodókhoz, remegve emelte fel jobb kezét, s JongHyun
pisztolyt markoló kézfejére csúsztatta ujjait, míg másik tenyerét a fiú kést
szorongató mancsára simította. Szeme könnybe lábadt, ahogy látta a két fiú
civakodását, s tudta, egyedül ő a felelős a kialakult helyzetért. Ő tehet róla, hogy nem
tisztázta az érzéseit egyikükkel sem. YiEun egyszer JongHyunra pillantott, egyszer
pedig JaeBum arcvonásain siklott végig tekintetével.
-
Ne vedd el őt tőlem – bukott ki YiEunből, ahogy JongHyunra vezette pillantását
újra.
-
Talán félted az életét? – morogta JongHyun.
-
Igen. Féltem. Az övét is féltem. Aggódom érte is. Ahogy mindenki másért –
felelte remegő hangon.
-
Még értünk is? – nézett le YiEunre, aztán megint JaeBumra kapta szigorú
szempárját. – Hiszen nem is ismersz minket – jegyezte meg könnyelműen.
-
Lehet, hogy nem ismerlek olyan jól titeket, de akkor is hálával tartozom
nektek, amiért megmentettétek az életemet és a barátaimon is segítettetek.
-
Gondolod, ez elég ahhoz, hogy meghagyjam a nyomorult életét a haverodnak? –
gőgösködött JongHyun.
-
Ha most elengeded őt, akkor tisztázok vele mindent – nyelt egy nagyot YiEun,
aztán megint JaeBumra nézett. – Nem vonom vissza a megállapodásunkat.
-
Egyébként sem tehetnéd – humorizált JongHyun. – Amennyiben meggondolnád magad
és szökni akarnál, nekem kell végeznem veled. – JongHyun elvette JaeBum
torkától a kést, aztán a fegyver kakasát is visszatolta eredeti pozíciójába és
derekára erősített pisztolytartójába helyezte.
-
Hogyan? – kérdezte YiEun.
-
Előbb tisztázd a dolgaidat, aztán beszélünk a továbbiakról – mormolta, miközben
bal kezét tincsei közé fúrta és felrázta fürtjeit.
JongHyun
vett még egy nagy levegőt, majd lassan végignézett JaeBum alakján és egy
fintorgást intézve felé, a nappaliba sétált. YiEun szótlanul állt a Bandavezér
mellett, aki tekintetével a külvilágot kezdte fürkészni tovább. Fejében
megannyi kérdés merült fel, melyekre mielőbb választ kívánt szerezni. YiEun
letudta a kettejük közti távolságot, és JaeBum mögé lépett. Mindkét tenyerét a
fiú vállaira simította.
-
Mi ez az egész, YiEun? – szakadt fel JaeBumból a kérdés, ahogy kiengedte
hosszan beszívott levegőjét.
-
Mire gondolsz, JaeBum? – kérdezte félénken.
-
Ez az egész. Ki ez selyemfiú? Mit akar tőled és te egyáltalán mit akarsz tőle? –
záporoztatta kérdéseit a lány felé. – Szereted őt, Emily? – fordult meg a lány
szorítása alatt és mélyen a szemébe nézett.
-
Nem tudom – sóhajtott fel némi hezitálással töltött perc után.
-
Ezt azért az ember jó, ha tudja. Legalábbis jó lenne, ha te tudnád, mit érzel
iránta – mormogta elégedetlenkedőn. – És engem? Engem szeretsz te még
egyáltalán? – ráncolta szemöldökét kétkedve.
-
JaeBum... – sóhajtott fel.
-
Válaszolj, Emily – sürgette kissé idegesen a lányt. – Szeretsz engem vagy sem? –
szegezte YiEunnek a kérdést.
-
Miért ne szeretnélek? – dünnyögte lesütött szemekkel.
-
Akkor miért hagytál el minket? A családodat. Vagy miért nem jöttél vissza? Miért fogadtad el az ajánlatot, ha szeretsz?
JaeBum
ellépett YiEuntől és hátával a korlátnak dőlt. Kíváncsi szemekkel fürkészte
YiEun vonásait, s kereste magában az újabb magyarázatokat. Vajon a lány tényleg szereti még őt? Úgy, mikor még összetartoztak? Mikor még családként élték mindennapjaikat. Hajlandó lenne arra, hogy megint velük
legyen? Az állítólagos megegyezésüket felrúgná miattuk?
-
Emily? – szólította meg őt a Bandavezér, ahogy a lány üveges tekintetébe
merült. – Nem felelsz?
-
Mégis mire? – mormolta lehajtott fejjel. – Te már eldöntöttél mindent, nem
igaz? – emelte fel fejét, s közben letörölte a sós nedvességet arcáról.
-
Soha nem hagytál esélyt rá, hogy megmagyarázzam. A baleset óta... – hirtelen elhallgatott,
majd végül folytatta - ...megváltoztál. Ráadásul el is tűntél az életünkből.
-
Megváltoztam? – rebegtette pilláit kérdőn. – Ezt hogy’ érted?
-
Nem tudom. Nem tudom, hogy’ értem. Csak... csak egyszerűen... egyszerűen más
lettél – suttogta, ahogy ellökte magát a kapaszkodótól és YiEunhöz lépdelt. –
Talán én ártottam neked a legtöbbet azzal, hogy szerettelek – hajtotta le fejét
szégyenlősen. - Hogy beléd szerettem...
-
Szerettél? Talán már nem... már nem? Nem érzel irántam... semmit? – YiEun szemében
összegyűltek érzelmi jelei, kapkodta levegőjét, hogy mielőbb megnyugodhasson.
-
Szerinted, ha nem szeretnélek, akkor nem jöttem volna utánad? – JaeBum ajkaira
parányi mosoly költözött kérdése végén, jobb kezét felemelve, ujjbegyeivel
megcirógatta YiEun állát. – Akkor hagytalak volna elmenni, ha nem szeretnélek.
-
De azt mondtad~... – kezdett bele, de JaeBum sietve megállította a lányt a
gondolatmenetében.
-
Azt mondtam, ártottam neked azzal, hogy szerettelek. Talán most is azzal ártok neked
a legtöbbet, ha továbbra is szeretni foglak, de nem tudok másként érezni
irántad. – JaeBum kezdeti mosolya apránként szélesedett, tenyerét megpihentette
YiEun arcán, majd tarkójára vezette méretes mancsát. – Még mindig ugyanúgy szeretlek
– súgta a lány ajkait mustrálva, s lassan közelebb húzta magához.
YiEun
reszkető ajkakkal fogadta JaeBum közeledését, aki a lányhoz hasonlóan,
félszegen simította össze száját az övével. Nem volt biztos YiEun érzéseiben,
egyedül a sajátjait ismerte igazán, de mióta a lány elmenekült közös
otthonukból, JaeBum kételkedni kezdett a kapcsolatukban. Tudta, hogy a lány
becsapva érzi magát, mióta tudomást szerzett az öccse kilétéről, s ezt az egyet
nem akarta YiEun szemére vetni. YiEun reszketve emelte fel karjait, s vezette őket
JaeBum derekára. A könnyű pólóra fogott ujjaival, miközben közelebb préselte
testét a fiúéhoz.
-
Hiányoztál... – pihegte JaeBum ajkaik közé, mikor elszakadtak egymástól.
-
De most már itt vagyok – mosolyogta válaszát, s közben homlokával
megtámaszkodott JaeBum homlokán.
-
Igen, itt vagy – sóhajtotta maga elé, majd lassan elvette kezét YiEun
tarkójáról és hátrált tőle egy lépést. – De itt is maradsz? – tette fel alig
hallhatóan a kérdést.
-
JaeBum...? – érkezett egy remegős hang a nappali irányából, mire mindketten a
tulajdonosára néztek.
-
MinGi – mosolyodott el a Bandavezér, ahogy meglátta a küszöbön ácsingózó
testvérét. – Gyere ide! – nyújtotta karját a lány felé, aki bizalmatlanul
ugyan, de kijjebb merészkedett az erkélyre. – Emily... – fordult a lányhoz. –
Szeretném neked bemutatni a kishúgomat, MinGit. – JaeBum szélesen mosolyogva
karolta át SaRang derekát, és húzta közelebb őt testéhez.
-
A kishúgod – sóhajtott fel YiEun a szó hallatán.
-
Igen. Nagyon régen veszítettem el őt és azt hittem, hogy soha többé nem
láthatom már újra – simított végig a lány felkarján egyetlen hosszú
mozdulattal.
-
Örülök, hogy újra együtt vagytok – reagált könnyeivel küszködve, magára
erőltetve egy visszafogott felfelé ívelő görbületet. – Az én nevem YiEun...
khm. Emily. Emily Tuan – nyújtotta a karját SaRangnak, aki kérdőn pislogott a
vele szemben álló lányra. – Örvendek a találkozásnak.
-
Lee SaRang – fogott kezet YiEunnel, aki furcsállotta a lány nevét.
-
SaRang? Nem... nem azt mondta a bátyád, hogy~
-
Oh, de! – mentegetőzött. – MinGi... azt hiszem.
-
Im MinGi. Ez az igazi neved – súgta füléhez hajolva JaeBum, aztán megint
YiEunre pillantott. – Tudod, nagyon sok közös van bennetek Emilyvel –
kacsintott az idősebb lányra, kinek sikerült elvigyorodnia a hallottakra.
-
Gyere, beszélgessünk egy kicsit – szorított húga karjára JaeBum, majd ismét
YiEunön állt meg tekintetével. – Gyere te is – kérte.
-
Mindjárt. Ti menjetek előre – mutatott állával a nappali irányába, mire a
Bandavezér egy biccentéssel reagált.
JaeBum
bekísérte a házba SaRangot, YiEun pedig végignézte, ahogy eltűnnek a függöny
mögött, majd felvéve JaeBum korábbi pozícióját, alkarjaival megtámaszkodott a
korláton. Homályos lélektükreivel pásztázni kezdte a hatalmas kertet és az
égboltot, melyen sorban jelentek meg a fátyolfelhők, távolabb pedig a bárányfelhők
formájában keresett hasonlatokat. Mosolyogva fürkészte kéklő eget.
-
Az ott olyan, mint egy méretes hamburger – hallott meg egy kuncogást háta mögött, majd két kar támaszkodott meg mellette és hozzá hasonlóan az égre
meredt a tulajdonosa. – Az meg ott egy csirkefej – mutatott egy másik habos
felhőre.
-
Csirkefej? – pislogott nagyokat YiEun, miközben keresni kezdte azt a formát,
amiről JongHyun beszélt. – Hol látsz te csirkefejet? – értetlenkedett.
-
Ott – hajolt közelebb YiEunhöz, miközben a megfelelő irányba emelte ujját, arca
a lány arccsontjához simult, és a következő szívdobbanásakor felé fordult
teljesen. – Emily?
-
Hm? – nézett JongHyunra, orrhegyük finoman összesimult. – Uhm – húzta hátra
fejét gyorsan, de JongHyun megállította ténykedéseiben, a tarkójára fogott. –
JongHyun? – szuszogta mélyeket lélegezve.
-
Az előbb félbehagytunk valamit – súgta ajkait megállás nélkül mustrálva.
-
Okkal – nyelt egy nagyot, ahogy letuszkolt torkán egy méretes gombócot.
-
Nem szeretek félbehagyni dolgokat – jegyezte meg kajánul mosolyogva, s
ugyanebben a pillanatban már húzta is közelebb magához YiEun arcát. – Ezt sem
fogom veszni hagyni – zihálta szájára, egyetlen magabiztos mozdulat kellett,
hogy csókkal záruljon gondolata.
YiEun
teste megremegett, ahogy megérezte JongHyun ajkait a sajátjain landolni, még
térde is megrogyott kissé, mikor a forró ajakpár szájára tapadt. Ösztönösen
kulcsolta át JongHyun nyakát és húzta magához a konkurens Vezetőt. Szinte már
kapkodták a levegőt a másik szájából, de a fiatal férfi még mindig nem akart
megállni. Szenvedéllyel telve csókolta YiEunt, miközben mindkét karját a lány
vékony derekára fonta és átölelte.
-
JongHyun – nyüszítette a csókba, de a Bandavezér hajthatatlan volt.
-
Cssh... Maradj... – súgta pillanatnyi elválásukkor, és már hajolt is vissza,
hogy ott folytassa, ahol abbahagyták.
-
JongHyun... nem lehet... – ellenkezett a férfival, de legbelül képtelen volt
elszakadni a vágytól, amit a Vezető ébresztett benne.
-
Akkor állíts meg. – Megragadta YiEun világos tincseit, három perdülés múltán
már egy szűk kis helyiségben voltak, aminek hűvös falára passzírozta fel a
lányt, s kapkodva kereste meg a kulcsot, hogy magukra zárhassa a kicsiny termet.
– Kérd, hogy hagyjam abba, és megteszem – mormolta YiEun bőrére, s már a lány
nyakszirtjét borította el érzéki érintésekkel.
-
JongHyun... ha... – lihegte kissé aléltan. – Ha... kérlek... JongHyun... ha...hagyd...
JongHyun...
YiEun
egész testében remegett JongHyun hevessége alatt, megrészegítette a mámor és a
szenvedély, ami a férfi testéből áradt. Képtelen volt
megállítani őt, hiába is szeretett volna józanul gondolkodni. Tudta, ha most
nem állítja meg a fiatal férfit, akkor a kelleténél jobban fog vonzódni hozzá,
ami még nagyobb bonyodalmakat szül egymás után. Azonban még maga YiEun sem
tudott parancsolni a saját érzéseinek.
-
Megőrjítesz, Emily. Ugye tudod, hogy nagyon vonzó nő vagy? Megbabonáztál... –
suttogta bőrére, majd egy érzéki harapással toldotta meg bókjait.
-
Hány lánynak mondtál már hasonlókat? – zihálta falnak támasztott fejjel és
leszorított szemhéjakkal, majd megragadta sötét tincseket és felhúzta melle
közéből őt, ahol a férfi kalandozott egyre bátrabban.
-
Senkinek. Hidd el. – Vágytól fűtött hangon törtek fel JongHyunból a szavak, s
már kíváncsiskodott is be YiEun pólója alá.
-
Nem lesz egy kicsit gyors a tempó? – kapta el bal csuklóját, mielőtt még
kihámozta volna őt a felsőjéből.
-
Félek, hogy később meggondolnád magad. Nem akarom vesztegetni az időmet. Addig
akarlak magamnak tudni, míg el nem menekülsz tőlem – nézett mélyen YiEun
szemébe, miközben egy gyors mozdulattal letépte saját pólóját, s meztelen
mellkasával YiEun testéhez simult.
-
JongHyun... – Önkéntelenül harapta be alsó ajkát, ahogy meglátta JongHyun
kidolgozott felsőtestét, s megérezte a dübörgést a bordái között. – Nem fogod
feladni, igaz?
-
Mondtam már. Kérd, hogy megálljak és megteszem. – Lassú mozdulattal húzta végig
három ujjbegyét a lány jobb combján, csípőjén és oldalán, majd melleinél is
eljátszadozott hasonló érintésekkel. – Szólj, hogy álljak meg – mélyítette tovább
a szemkontaktust, amibe YiEun kis híján beleszédült.
-
Mi van, ha nem állítalak meg? Utána mi lesz? – nyelt egy nagyot félelmei végén.
-
Arra vagy kíváncsi, hogy kihasználnálak-e vagy sem? Azt gondolod, hogy csak
egyetlen éjszakára kellenél? – YiEun bólintott. – Ugyanezt a kérdést én is
feltehetném neked – húzta halvány mosolyra kissé duzzadt ajakpárját.
-
Akkor mindketten ugyanattól félünk.
-
Én nem félek – simított végig a lány állán gyengédséggel telve. – Én tisztában vagyok
a saját érzéseimmel, azzal, hogy mit akarok.
-
És mit akarsz? – kérdezte halkan.
-
Téged. Azt akarom, hogy hozzám tartozz. Mindenhogyan. – YiEun ellenben már nem
tudott felelni JongHyun kijelentésére, ugyanis a fiú öccse törte rájuk az ajtót
meglehetősen ideges állapotban...